Hidan volt olyan kedves és egyenesen Painhez vitt. Amikor kérdőre vont, hogy mégis hol voltam, egyértelműen Itachira fogtam az egészet, Pain pedig volt olyan "elnéző", hogy csak 10 percig ordított arról, hogy itt nem így működnek a dolgok. Mire a dobhártyám kellő mértékben károssá vált, Pain rátért a lényegre.
- Holnap Itachival fogsz edzeni. Gyorsan kell haladnunk, nincs sok időnk.
- Én nem sietek sehova...- szóltam halkan.
- Kuss, most én beszélek!- kiabált rám megint Pain (már kezdek ehhez hozzászokni)- Akarom mondani, most nincs időnk erre.
Értetlen arckifejezésem láttán Pain inkább gyorsan elzavart. A folyosókon végigbicegve keresgéltem a szobám, de mivel új voltam itt, nehezen ment. Konkrétan nem ment sehogy, mert nem találtam meg. De eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni Paintől ezért elindultam visszafelé. Az egyik csuklyás tag jött szembe velem, enyhén furán nézve rám.
- Veled meg mi történt?- kérdezte.
- Khm... mondjuk úgy, hogy Itachi- legyintettem.- De figyi... öhm...
- Kakuzu- segített ki.
- Szóval Kakuzu, nem tudod, hol van Pain?
- Miért?
- Lenne hozzá egy kérdésem.
- Milyen kérdés?
-Basszus itt mindenkinek mindenről be kell számolnom?
- Mindenről is- válaszolt azonnal.
- Csak azt szerettem volna tudni, hogy mikor mehetek vissza a családomhoz. Mármint a Földre.
- Soha- mondta ridegen és elindult a hosszú folyosón.
- Mi? Várj már!
Hiába kiabáltam utána, nem volt hajlandó válaszra sem méltatni. Nekidöltem a falnak és világvége hangulatot tükröző arccal csúsztam le a földig, ami rettentően hideg volt, de most a legkevésbé sem érdekelt. Kik ezek a hülye fickók basszus? Itt osszák az észt nekem az edzésről, meg a ninja marhaságaikról, elhoztak erre az ismeretlen helyre és azt mondják, soha többé nem mehetek vissza. És egyáltalán mit gondolnak most otthon? Csakúgy eltűntem, eddig biztos betegre aggódták magukat. És a jelek szerint nem fognak többé látni. Kikészít ez az egész idegileg és senki normális nincs itt, akivel beszélni lehet. Sőt, nem is ismerem őket, 4 embernek tudom a nevét és ennyi. Ráadásul velük se megyek sokra.
- Nem hiszem el, hogy nincs egy normális ember ezen az istenverte helyen- mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben a könnycseppek már áztatták az arcomat.
Már a látásom is elhomályosodott, de nem volt erőm felemelni a kezem, hogy letöröljem őket. Hirtelen egy kéz nyúlt felém, amit ösztönösen megragadtam. Az említett felhúzott a földről, majd karjaiba vett és elindult velem egy irányba. Egyik kezemmel letöröltem az arcomat és az engem cipelőre pillantottam, aki gépiesen ment előre. Biztos észrevette, hogy bámulom, mert halványan elmosolyodott és megszólalt.
- Ha az edzésen összeszedett sérüléseid mellé még meg is fáznál az nem lenne túl jó párosítás, nem gondolod?
- De...- motyogtam.
A könnyezést még mindig nem hagytam abba, ezért folyamatosan törölgettem a szemeimet.
- Mondd csak, Itachi- szólaltam meg.- Tényleg nem mehetek vissza soha?
- Nem valószínű.
- Miért?
- Mert ebbe a világba tartozol.
- Akkor miért voltam ott egyáltalán?
- Mert az apád úgy gondolta, ez lesz a legjobb. Fontos feladatot akar rád bízni, biztosnak kellett lennie abban, hogy nem esik bajod. A Földön nem végezhettek veled a ninják.
- Miért akart volna végezni velem bárki is?- kérdeztem meglepetten.
- Mert Uchiha Madara lánya vagy. Mindenki arra számít, hogy továbbviszed az akaratát. A legtöbben szeretnék ezt megállítani.
Mire észbe kaptam, már az ágyamon ültem.
- Most pihenj. Holnap hosszú napod lesz- mondta Itachi, majd ki is ment.
- Kösz- mondtam az üres szobának, amiben újra eluralkodott a sötétség.