A hangulat kezdett kissé feloldódni, olyannyira, hogy észre sem vettük a hangtalanul felénk közelítő alakot.
Végül én voltam az, aki először felfigyelt rá és óvatosan intettem a többieknek. Ők felismerve a megbeszélt jelet, azonnal elugrottak onnan. Ahogy Shikamaru ajánlotta, igyekeztünk mind más irányba szétszóródni, hogy több irányból támadhassuk meg az ellenséget. A fák között megbújva körbevettük a rejtélyes idegent, aki egy ideig még haladt előre, majd egy pillanatban hirtelen megállt. Neji és Sasuke között állva lestem ki a lombok közül, várva, hogy mi lesz a következő lépése. Látva, hogy még mindig egy helyben áll, arra számítottam, hogy valami támadással készül. Ő azonban egyik pillanatról a másikra eltűnt. Értetlenül meredtem Nejire, aki igyekezett megkeresni a fickót, de a fejét rázva jelezte, hogy sehol sem találja. Kb két percig vártunk mozdulatlanul, de még mindig nem láttuk semmi jelét annak, hogy itt lenne a közelben. Sasuke intett egyet, hogy lemegy körülnézni, mire bólintottunk egyet és izgatottan figyeltük, hogy meg fog-e jelenni erre. Sasuke leugrott a földre és lassan elkezdett sétálni, közben felmérve a terepet. Hamarosan Kiba is követte a példáját, de még mindig nem történt semmi. Neji valami neszt hallott a jobb oldalunkról és intett, hogy elmegy megnézni mi volt az. Ahogy egyedül maradtam, a köpenyes alak a semmiből megjelent mögöttem, de gyors reakciómnak köszönhetően azonnal rátámadtam. Az öklöm viszont átment a testén, mire tágra nyílt szemekkel bámultam fel az ellenfelem arcára. Viszont csak az ismerős narancssárga maszkot láttam, és azt ahogy aktiválja a Mangekyou Sharinganját. Reagálni se volt időm, mert Tobi azonnal beszippantott a Kamuival, így csak egy sikólyra futotta az időmből.
- Neji!- ordítottam torkam szakadtából, bár legbelül tudtam, hogy most már mindegy.
A következő pillanatban az Akatsuki rejtekhelyén találtam magam. Pain nem vesztegette az időt, hanem azonnal megkötözött.
- Ezt minek kellett?- kérdeztem.
- Csendet! Azzal kellene kezdenem, hogy leordítom a fejedet, amiért itt hagytál, de most erre nincs idő- mondta Pain idegesen.- Tobi! Hozdd őt is.
Tobi felkapott és a vállára dobva cipelt Pain után.
- Bassza meg, tegyél már le! Mit képzelsz, mi vagyok? Egy homokzsák?
Hisztizésemet Pain és társa szótlanul hallgatták.
- Na mi van, szótlansági fogadalmat tettetek? Apácának is elmentek? Ne már mondjatok valamit!
- Készülj fel a nagy találkozásra- szólalt meg Konan, aki most csatlakozott hozzánk.
- Miféle...? Na várjunk, az nem lehet!
- De bizony. Megértem, hogy izgatott vagy, már csak egy kicsit kell kibírnod.
Szorosan lehunytam a szemem és magamban az egész Akatsukit elátkoztam, de mégis... valahol a szívem mélyén egy részem örült ennek. Találkozhatok az apámmal, a VALÓDI apámmál, hát nem szuper? Nem! Gondoltam magamban. De egyrészt azért mégis az.
Painék egy olyan szobába vittek, ahol ezelőtt nem jártam. Egy vörös hajú férfi volt bent, nem épp jó bőrben. Tobi ledobott a földre, mire azonnal felszisszentem.
- Obito! Vigyázz rá jobban!- utasította a vörös.
Mi? Mi az, hogy Obito?
- Obito?- kérdeztem értetlenül.
- Igen, de ez most nem fontos. Az én nevem Nagato. Azért vagy most itt, mert szükségünk van rád, hogy feltámasszuk az apádat.
- Hurrá...- motyogtam.- Azt mégis hogy akarod összehozni?
- Van egy tiltott technika, aminek iratait szigorúan őrzik. Senki nem tud róla semmit, csak én, mivel sikerült hozzáférnem. Ez egy olyan jutsu, amivel bárkit vissza lehet hozni az élők sorába. Viszont kellenek hozzá bizonyos dolgok. Először is egy közeli hozzátartozó vére. Az segít kapcsolatba lépni a halott lelkével. Ahogy létrejött a kapcsolat, a személy visszafog térni, a jutsu használója pedig meghal.
- És én lennék az, akinek meg kell halnia?!
- Nem. Én hajtom végre a jutsut. Mindig is a béke volt az egyetlen álmom. Ha kell, boldogan áldozom érte az életem.
Pislogás nélkül meredtem Nagatora. Először azt reméltem ez egy rossz tréfa, de az arckifejezését látva, rájöttem, hogy nem az. Tobi, vagyis ezek szerint Obito (már magam sem tudom) és Konan valami tekercseket terítettek szét a földön Nagato előtt. Láttam, hogy a lány majdnem elsírja magát, de végül sikerült visszatartania. Obito egy kunait megvillantva sétált felém, mire autómatikusan hátrálni kezdtem... volna, ugyanis mivel a lábamat is díszítette egy kötél, egyből hátraestem.
- Hozzám ne érj azzal, hallod?- kiabáltam, de Obitót nem hatotta meg.
Tovább sétált felém és bármennyire próbáltam védekezni, nem sikerült. Kiszabadította egyik karom a kötél szorításából és mély vágást okozott az alkaromon. A fájdalom hatására felsikítottam, de Obito rezzenéstelen arcal odacipelt az egyik tekercshez, hogy vér érhesse azt, majd megszabadított a kötelektől. Reflexszerűen a karomhoz kaptam és a tenyeremmel próbáltam elállítani a vérzést, mindhiába. Közben Nagato kézjelek sorozatába kezdett, a két másik pedig hátrált pár lépést. Hirtelen vakító fény töltötte be a szobát, mire kiáltva csuktam be a szemeimet, és jobban szorítottam őket össze, mint valaha. Aztán egy erőteljes széllökést éreztem, mire hátrébb repültem pár métert. Amikor csukott szemeimmel úgy állapítottam meg, hogy a fény elmúlt, óvatosan kinyitottam őket. Az elém tárulkozó látványt figyelve tátott szájjal ültem fel törökülésbe, még mindig szorítva kezemmel az alkaromat. Konan könnyáztatott arccal hajolt Nagato fölé, aki az ölében pihent. A szoba közepén pedig lazán karba tett kézzel állt ő.