9. Fejezet
Halkan csuktam be magam után a fiú szobájának ajtaját. A levegő friss volt a négy fal között, biztosan azért, mert nemrég szellőztethettek. Egy nagy levegőt vettem, majd a fiúhoz sétáltam, aki jelenleg csukott szemmel feküdt az ágyon, mellkasa pedig lassú ütemben emelkedett fel-s le.
A jobb karjára emeltem a tekintetemet. Olyan rég volt már, hogy megérinthettem, legalábbis, ez a pár nap számomra több hónapban tűnt. Itt volt előttem, s mégsem. Úgy éreztem, mintha egy másik Izukut néznék, jelen esetben is.
De miért érzem így?
Az amnéziája miatt.-Válaszoltam magamnak.-Biztosan.
-...Mit csinálsz itt?
A rekedtes hangtól végigfutott a hátamon a hideg, és egy pillanat erejéig teljesen lefagytam. A kezem már automatikusan mozdult volna, hogy megérintsem a fiú arcát, vagy csak összekulcsojam az ujjainkat, de még időben le tudtam állítani.
-Gondoltam, meglátogatlak. Talàn...Talán kicsit mesélek is. A múltkor...-Kissé keserűen elmosolyodok.-Nem ismertél fel. [Teljes Név]-
-Ha nem ismertelek fel, akkor biztosan nem lehettél olyan fontos személy az életemben.-Mondja ki, mintha csak az időjárásról beszélne, bennem pedig szinte megáll az ütő.
-M-Miről beszélsz?-Eddig soha nem mondott ilyet. S a szívem mélyén tudom, hogy az az Izuku, akit én ismertem soha nem mondana ilyet. Hiszen ő még egy légynek sem ártana, nem hogy a saját barátnőjének!-Izuku...
-Ne hívj így, jó?-Mordul fel, sötét zöldes szemei most irritáltan csillognak meg, ahogyan rám tekint.-Figyelj, [Név], ugye? Szerintem nem érdemes azért küzdened ami a múltban történt.-Rántja meg a vállát.-Az már egyszer megtörtént. Biztosan szép volt, jó volt, de mostmár nem emlékszem rád. És tudod, azt hiszem jobb is így. Talán egész végig csak visszatartottál attól, hogy hős legyek.
-Micsoda?-Kész. Egy kósza könnycsepp gurul le az arcomon. Az az immár üres tekintet, amivel rám néz megfacsarja a szívemet, a szavai pedig tőrként szúródnak bele. Nem tudom elhinni, hogy ezeket mondja. Hogy mikor annyi mindenen keresztülmentünk, képes ilyeneket állítani...-Izuku te nem ilyen vagy, jól ismerlek.
-Te nem ismersz engem!
Azonnal hátrébb lépek, mikor ő felül az ágyán, és ordításba kezd. A szívemhez teszem kezeimet, némán állok mellette.
-De igen! Akár hiszed akár nem, a régi Izuku sosem mondott volna ilyeneket, és sosem ordibálna velem! Sőt, senkivel sem!
-Az a régi Izuku volt, ha nem tűnt volna fel, azóta kb. minden megváltozott!
-Dehogy is! Csak annak a gonosztevőnek a-
Rögtön abbahagytam a megkezdett mondandómat, mikor meghallottam a fiútól jövő először halk, majd egyre hangosabb nevetését. A vállai alig láthatóan rázkódni kezdtek, és a leszegett fejét lassan az én irányomba szegezte. A szemei...Még...Még sosem láttam ilyennek.
Igaza volt. Valamiféle megmagyarázhatatlan csillogás tört ki abból a zöldes szempárból, amibe néhány héttel ezelőtt még imádtam belenézni, hiszen tiszta szeretetet láthattam, minden egyes alkalomkor.
-Komolyan ezzel etetnek titeket...?-Nevetett továbbra is, kérdésére azonban nem válaszoltam.
-Etetnek...?
-[Név], ti mind olyan ártatlanok vagytok!-Vissza dőlt az ágyába, és egy szórakozott mosollyal az arcán nézett rám.-Mindent elhisztek elsőre, amit csak mondanak nektek.
Csak tátogni tudtam.
-Hazugságban éltek.
-Jó napot!-Megugrottam a hirtelen hallott férfihangtól, amely nem mástól jött, mint Mr. Ackermantól. Felé fordultam, és szinte suttogtam a szavakat.
-Jó napot önnek is...
-Sajnálom, de Midoriyának most vizsgálatra kell mennie. Javaslom, hogy menjen haza, és pihenje ki magát.-Egy kedves mosoly kíséretében kissé közelebb hajol hozzám.-Tudom, mennyire stresszes lehet az utóbbi időkben.
Csak bólintottam. Lassú léptekkel közeledtem az ajtó felé, majd még egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, akit barátomnak nevezhettem.
"HAZUGSÁGBAN ÉLTEK."
Ez az egy mondat kattogott az agyamban, miközben a hazafele utat tettem meg. Erről mindenképpen beszélnem kell nem csak az osztállyal, de Aizawa-sensei-el is.
Mostmàr biztos, hogy valami nagyon nem stimmel itt.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top