Köszönöm mindenkinek az eddigi kommenteket, és voteokat, nagyon-nagyon jól estek!! <3 És ahogy mondtam, próbálva minél előbb összehozni a részt, itt is van a folytatás! Remélem tetszik nektek! <3 :) 




A szoba szinte üresnek hatott. A hófehér ágyon heverő fiú arca semmi reakciót nem mutatott felém, még másodpercek után sem, hogy beérkeztem a helyiségbe. Az enyém azonban egyszerre mutatott megkönnyebbülést és aggodalmat, utóbbinak oka az volt, hogy még mindig nem tudtam, pontosan mi is történt Midoriyával. Viszont ezer százalékig biztos voltam benne, hogy ez most ki tud derülni, és együtt, meg fogjuk tudni ezt oldani. 

-Izuku!-Mosolyodtam el halványan, majd közelebb léptem hozzá, és gyengéden átöleltem őt, hiszen nem tudtam, hogy a sebesülései mennyire súlyosak, és hogy fájnak-e neki. A homloka körbe volt tekerve, és bal lába gipszbe volt helyezve, míg mindkét alkarja is erős kötésnek örvendhetett. Ahogy arcára néztem, azon is különböző helyeken éktelenkedett egy-egy ragtapasz, például az egyik a jobb szeme alatt helyezkedett el. Ahogy ezeket felmértem, összepréseltem az ajkaimat, és gyengéd puszit adtam az arcára, a ragtapaszra úgy,hogy éppen, hogy csak érzékelje.

-E--eeeh??-A bőre teljesen kivörösödött, és gyengéden eltolt magától.-E-elnézést, de...-Szomorúan elmosolyodott, mintha előre tudná, hogy valami olyasmit fog kérdezni, amivel akár meg is bánthat. A gyomrom pedig erős görcsbe rándult a szavaitól, amiket a következő pillanatban kiejtett.-Ismerlek...?

-H-huh...?-Ennyi volt minden, amit ki tudtam magamtól préselni, azt is úgy, hogy muszáj volt elkapnom a tekintetemet róla. Nem tudtam rá nézni. -I-Izuku, ez nem vicces...-Kuncogtam el magamat megadóan, de a szemem sarkából láttam, hogy hitetlenül mered rám, majd megrázza a fejét, amitől egyre homályosabban kezdtem látni. 

A torkomban egyre nagyobb gombóc keletkezett.

-Kérlek, de viccelődj ilyenekkel...-Suttogtam, mintegy utolsó lehetőségként számára, hogy feladja magát, és azt mondja; "persze, hogy emlékszem rád, bolond!", én pedig őszinte vigyorral az arcomon, a boldogságom könnyeivel küszködve ugorhassak a karjai közé. 

De...Nem így történt. Ez a lehetőség elszállt, mintegy szabadon engedett madár a kalitkájából, én pedig nem az örömkönnyeimet próbáltam bezárni, visszatartani magamban. 

-B-bocsánat, de komolyan nem tudom, ki vagy...-Újból, az a szomorkás mosoly, amit felém int, de ezúttal tarkójához vezeti kezét, és gyengéden masszírozni kezdi az ottani részét. Pár másodperccel később felszisszen, mire oda kapom a tekintetemet. A hófehér kötése halvány vörös árnyalatot vesz fel, ő pedig értetlenül mered oda.

-Kérlek, ne mozgasd a kezeidet.-Gyengéden megfogom az említett testrészét, és leteszem mellé. Egy szó nélkül engedi, én pedig ezt a pár másodpercet is kihasználom arra, hogy érezhessem a bőre tapintását. Mert valahogy úgy érzem, egy ideig nem lesz rá lehetőségem, ettől pedig a sírás csak még erősebben ki akar törni belőlem. 

De tartanom kell magamat.

Egyszerűen muszáj, nem törhetek össze előtte. 

-I-Izuku, tudják hogy felébredtél?-Megrázza a fejét, s neve hallatán arca paprikavörössé változik.-Rendben, szólok egy nővérnek. Mindjárt jövök...

Mielőtt elmehetnék, egy gyengéd érintést érzek meg a csuklómnál, mire oda fordítom a fejemet. A fiú, gyönyörűen csillogó zöld szemeivel engem méreget, kérdőn, mégis barátságosan, ám van valami itt, valami olyan érzelem, amit jelenleg, nem tudok hova tenni. Tényleg úgy néz rám, mintha eddig soha nem látott volna...

-Bocsi, de...M-mi közeli kapcsolatban álltunk?-Dadogja, s lesüti a szemeit, a vörösebb egy még sötétebb árnyalatával a bőrén, kérdésére pedig a szívem fájdalmasat dobban, és egy kósza könnycsepp már le is gördül az arcomon.

Némán engedi, hogy kihálózzam a kezemet ujjai közül, s lépjek ki a kihalt folyosóra, hogy ott, miután becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőlve a falnak csússzak egyre lejjebb, s lejjebb, egészen addig, míg el nem érem a hideg padlót.

S ott, abban a pillanatban, utat engedjek könnyeimnek, némán tátogva, és remegve, akárcsak egy nyárfalevél.