19. Fejezet

| Reader |

A szemeim mintha ólom súlyúak lettek volna, olyan nehézkesen tudtam kinyitni őket. A hirtelen túl sok fény miatt szinte azonnal visszacsuktam őket, majd második próbálkozásra, immár sokkal lassabban ismételtem meg az előbbi tettemet, hogy a szemem megszokja a világosságot.

Ahogy a kezdeti, kissé homályos látásom kezdett egyre élesebbé válni, úgy lettem egyre biztosabb abban, hogy hol is vagyok pontosan.

Túl sokat voltam az utóbbi hetekben itt ahhoz, hogy ne ismerjem fel ezeket a hófehér falakat, és az ugyanilyen ágyat, melynek puha lepedője alatt most én voltam.

Ahogy a jobb oldalamra pillantottam, rájöttem hogy az elhúzott függönyök miatt nem lehetett itt bent sötétség, s nem attól, hogy égve hagyták volna a szobában levő villanyokat.

Mikor fel akartam emelni egyik kezemet, rájöttem hogy az azon nyugvó, kisebb súly miatt ezt nem tudom megtenni. Odanéztem, és egy ismerős, zöld hajkoronával találtam szembe magamat.

A szívem megtelt melegséggel, mikor realizáltam, hogy Izuku az. Bár szemeit nem láthattam, mivel az ő saját jobb kezére -amivel összekulcsolta az ujjainkat- rakta a fejét, s úgy aludt el, azok alatt megpillanthattam kisebb-nagyobb szürke árnyakat, melyek keveredtek egy kis vörösséggel is. Ezek a színek alapján rögtön tudhattam, hogy alig aludt valamit, és, hogy valószínűleg sírt is. Mindkét gondolatra összeszorult a szívem, és egyből fel is szerettem volna kelteni őt, hogy lássa, itt vagyok, épségben, s nem kell többet aggódnia miattam.

Feljebb szerettem volna ülni, hogy közelebb hajolva óvatosan, nehogy felébresszem, beletúrjak a hajába, vagy csupán hozzáérjek egy-két tincséhez, de mikor ehhez előrébb dőltem, a hátamba ugyanaz a hatalmas, éles fájdalom nyilalt, mint ami a csatatéren ért utol engem.

Csata...Erről jut eszembe...Hol vannak a többiek?

Meglepetten néztem körbe, de a szobában csak mi ketten voltunk. Kisebb feszültség keletkezett bennem, hiszen fogalmam sem volt, hogy pl. Uraraka-channak vagy Bakugonak, esetleg Kirishimának nem lett-e nagyobb baja a fáradság miatt. Na és Todoroki? Ő is olyan sebeket kapott valószínűleg, mint én. Ő hol lehet? És hogy lehet?

Mocorgásra ébredek fel a gondolataimból. Izuku felől jön, aki néhány pillanat múlva lassacskán kinyítja a szemeit, és néhány pillanatig mered maga elé. Ezideig meg tudom csinálni gyönyörű, smaragdos szempárját, mellyel a következő másodpercben felém tekint, s hitetlenséget vélük bennük felfedezni.

-...[Név]?-A hangja rekedtes, fáradt és óvatos. Teljes ellentéte az elmúlt heteknek, és én ennek kimondhatatlanul örülök. Halványan elmosolyodok, és bólintok egyet, mire először felpattan, hogy a karjaiba zárjon engem, de még pont az ölelése előtt megtorpan. Lassan visszaereszkedik előző helyzetébe, majd egy óvatos puszit nyom csak az ajkaimra.

Ó, hogy mennyi ideig vártam erre! Ezek a hetek, éveknek tűntek, miközben az elérheteltenről álmodoztam.

A fájdalommal nem törődve előrébb dőlök, és ezúttal olyan hevesen túrok tincsei közé, hogy kissé fel is szisszen. Elmosolyodva mélyíti el a csókot, aminek végeztével mindketten pihegünk, s levegőért kapkodunk.

-Bocsi...Csak hiányoztál...-Suttogom az ajkaira, továbbra is egy mosollyal az arcomon, mire csak megrázza a fejét.

Egyik kezével megszorítja az enyémet, mintha csak biztosítani akarná magát arról, hogy nem megyek el mellőle. Pedig erre semmi szükség nincs, hiszen bármi is legyen, én mindig itt leszek neki.

-Ha van valaki, akinek sajnálkoznia kellene, az én vagyok.-Motyogja bűnbánóan. Ahogy haladni kezd a mondandójában, egyre elkeseredettebbé válik, egyre szomorkásabbnak és lemondóbbnak, s lassan el is vezeti tekintetét az én szemeimről. Helyette a paplanomat kémleli.-[Név]...Én az utóbbi hetekben kétszer is megpróbáltalak megölni téged, és nem csak téged, hanem Todoroki-kunt is. Trouble ereje majdnem teljesen elvette tőlem a maradék eszemet, és ellöktelek magamtól, ki tudja hányszor. Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket sohasem gondoltam komolyan, viszont az az énem, az a sötét zsarnok...Ő kimondta. Én...-Sóhajt.-Bevallom, a legrosszabb óráimban gondoltam arra, hogy jobb lett volna gonosztevőnek lennem. Ezeknek a perceknek köszönkhetően született meg ő, az, aki mindenkivel kemény, és barátságtalan. Még a saját baràtnőjével is...-Keserűen felnevet, mire megszorítom a kezét. Egy pillanat erejéig néz csak rám csupán, szinte rögtön visszavezeti szemeit az előző helyre, amire tekintett.-Szóval...Sajnálok. Mindent. Amikor vissza sikerült kerülnöm eredeti állapotomba, mindig szétütött a feszültség, álmatlanul aludtam éjszakánként, egyszerűen nem akartam ezt tenni veled...A-Amikor a Gonosztevők Szövetségéhez csatlakoztam, Tomura elmondta, hogy Trouble ereje csak akkor lehetett volna örök, hogyha még kétszer használta volna rajtam. Az volt a tervük, hogy vele majd gonosszá tesznek engem. Ezért akartuk kiszabadítani őt, s ezzel együtt volt még az a tervünk, hogy ugyanekkor, végérvényesen is végzünk All Might-al. De, hál' istennek ez nem sikerült...-Sóhajt fel megkönnyebbülten, utolsó mondatán én is ugyanígy teszek, ám belül még koránt sem emésztettem meg azokat az új dolgokat, amiket elmondott nekem.

-Tudod..-Kezdek bele immáron én-Mikor visszatértél, hatalmas erőt adtál nekem. Már az idegösszeroppanás szélén álltam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek az egésznek. De akkor, azok a szavaid teljesen új erőt adtak nekem. És köszönöm, hogy nem adtad fel a küzdelmet, Midoriya.

-Jesszus, ezt nekem kellene mondanom...-Dorgál meg szelíden.-Hiszen te voltál az, aki ennyi ideig szenvedett miattam.

-Az nem az igazi te voltál, Midoriya.-Forgattad meg a szemeidet.-E-egyébként meg, miért...gondolkoztál azon, hogy gonosz légy?-Kérdeztem óvatosan, ugyanis nem tudtam, hogy ezzel milyen sebeket hasítok fel benne.

-Nos...Kiskoromban mindig azt mondták, hogy nem lehetek hős. Ezért gondoltam egyet, hogy akkor leszek gonosztevő. De már megbántam ezt az egészet. Soha többet nem akarok erre gondolni.-Megrázta a fejét, mire még egyszer felé szerettem volna dőlni, hogy egy nyugtató puszit adjak arcára, de ezúttal megakadályozott engem ebben. Megfogta a vállamat, és a leggyengédebb mozdulataival visszatolt engem eredeti helyemre.-Nem szabadna így mozognod, fel fog szakadni a seb.

-Össze kellett varni?

-Igen. Tudod, milyen rossz volt ránézni a hátadra?-Szomorúság, és düh villant a szemeiben.-Ez...Ez is miattam van...

-Izu...Midoriya. Nézz rám, kérlek.-Kérleltem kedvesen, mire lassan rám vezette tekintetét.-Nem a te hibád. Trouble és a Gonosztevők Szövetsége adta neked a parancsokat, amik ellem nem tudtál mit tenni. És én egyáltalán nem haragszok, szóval te se haragudj magadra. Rendben?

Halványan elmosolyodott, majd csak bólintott egyet.

-Egyébként, a többiek hogy vannak?-Vontam fel egyik szemöldökömet kérdőn.

-Urarakanak, Kacchannak és Kirishimának semmi baja, csak eléggé elfáradtak, Todoroki-kun viszont elég súlyos sebeket szerzett. De már ő is jól van.

-Értem.

-[Név]...

-Hm?-Néztem kíváncsian rá. A következő kérdése viszont annyira meglepett, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, és azt hiszem, egy pillanatra még a szívem is leállt.

-Ugye...Nem cseréltél le engem, Todoroki-kunra...?-Olyan halkan tette fel a kérdést, hogy alig hallottam, de mikor realizáltam, a sokk után csak elnevettem magamat. Ám hamar abbahagytam, mikor megláttam ijedt, s egyben szomorkás tekintetét.

-Gyere közelebb, butus.-Szólítom meg, mire megteszi, amire kérem. Arcára simítom egyik kezemet, és lágy csókot hintek ajkaira, amitől elmosolyodik.-Sohasem tudnálak lecserélni. Szeretlek, Midoriya.

-Én is szeretlek, [Név]. De...Szólíts újból I-Izukunak.

A boldogságom mércéje már teljesen ketté tört, az öröm könnyeim pedig áztatni kezdték arcomat, aminek kövekeztében szegény fiú kétségbeesetten kezdte kérdezgetni, hogy minden rendben van-e.

Én pedig, nem győztem "igen"-ekkel válaszolgatni.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top