| Reader |

Ahogy álltam vele szemben, a lábaim félelemtől remegtek. Szaggatott levegővételem megmosolyogtatta őt, ám ez a vigyor, mely majdnem a füléig nyúlt, tele volt olyan érzelmekkel, melyek egyáltalán nem voltak jellemzőek Midoriyára.

Ezúttal azonban már nem lepődtem meg. Tudtam, hogy ez a zöld hajú fiú már nem az az Izuku, akit én tiszta szívemből szeretek. Ezért is kell a lehető legkitartóbbnak lennem, hogy visszahozzam őt. Kerüljön ez akármibe is.

Ahogy egyre közelebb lépett hozzám, a kés egyre fényesebbé vált, ahogy a ráeső napsugarak egy része elérte azt, mikor jobban kihúzta a gyilkolni képes tárgyat maga mögül. Összepréseltem az ajkaimat, és jobbra-balra tekintgettem, menekülési utat keresve magamnak.

"Izuku mindig is jobb volt nálam tesiből...Két másodperc alatt utol tudna engem érni, ez nem kérdéses."-Vallottam be magamnak keserűen.

-[Név]-chan, megmondtam már neked, hogy felejts el engem, nem igaz?~-Kuncogott fel.-De nem engedelmeskedtél nekem. Inkább hagytad, hogy az ostoba érzelmeid befolyásoljanak téged, és olyasvalaki után epedezz, aki már rég lemondott rólad.-Állához tette az ujjait, mintha csak elgondolkodna valamin. Aztán megrázta a fejét.-Nem, ez nem a legjobb kifejezés erre. Inkább azt mondanám, hogy hátra hagytalak téged. Igen, ez az!-Nevetett fel.-Mondd csak, mi értelme annak, hogy még mindig keresed bennem azt az idiótát, akit te OLYAN NAGYON SZERETTÉL, hm?-Vont kérdőre gúnyosan, miközben felemelte egyik szemöldökét. Már nagyon közel volt hozzám, és hirtelen, a torkomhoz szegezte a kést.

Ijedt tekintetem láttán újból felnevetett, olyan őrült hangon, amilyennek még sohasem hallottam őt. És nem is gondoltam volna sohasem, hogy hallani fogom őt így.

-Fogd fel, te idióta!-Olyan közel rakta a kést, hogy már hozzáért a bőrömhöz. Alig mertem nyelni, vagy akár levegőt venni.-Jobb lett volna, hogyha elfelejtesz engem, amíg még nem akartalak megölni téged. Rossz döntést hoztál, [Név]. És most vállalnod kell a következményeit...-Suttogta közelebb hajolva a fülemhez. Libabőr keletkezett egész testemen, a hideg szinte százszor végigfutott hátamon, fel- és le egyaránt, miközben egy kósza könnycsepp öntudatlanul is legurult az arcomon.

-Tudom, hogy ez nem te vagy.-Motyogom elég nehezen, a torkomnak szegezett tárgy miatt.-És azt is...Hogy az az Izuku még mindig ott van...Csak te...Ez az idióta át akarja venni a helyét...-Nézek a szemeibe, melyek egyszerre mutatnak meglepődést, és gyilkolási vágyat egyaránt. Irántam.-Még mindig szeretlek téged, Izuku...

Becsukom a szememet, tudom, hogy akármerre futnék, ő elkapna engem. Nincs menekülési utam, itt fog elérni engem a saját végzetem. A kés egy pillanatra végigsimítja a torkomat, de nem érzek fájdalmat. Nem szakította át a bőrömet.

-[Név]...

Ahogy kimondja a nevemet, a szívem hatalmasat dobban. Az ismerős hangsúly, az a színtiszta szeretet, mellyel kimondja a keresztnevemet, újból könnyeket csal a szemembe, melyeket ekkor kinyitok, kissé félve. A látásom homályos a kitörni készülő sós cseppek miatt.

Zöld tekintetében is ugyanezeket a könnyeket fedezem fel, szemei emiatt csillognak. Összeszorítja az állkapcsát, oldalról kisebb koppanás hallatszik. Leejtette a kést.

-[Név]h...!-Olyan szinten kezd el bömbölni, hogy a szívem majd beleszakad. A keserves zokogás, mely előjön belőle arra késztet, hogy azonnal átöleljem őt, ám mielőtt megtehetném, megelőz engem. Két karjával erősen kezd szorítani magához, miközben arcát nyakamba fúrja, egyik kezét tarkómhoz rakva. Kisebb helyváltoztatásokat csinál kezeivel, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy teljesen épségben vagyok-e.-[Név] istenehm..A-Annyirah sajnálohm...! Én is szerethelk...-Zokog továbbra is, nyakam már teljesen nedves a könnyeitől, de nem érdekel abban a pillanatban. Visszaölelem őt, mintha csak az életem múlna rajta. Felismerem őt, és ettől én is zokogásban török ki.

-Izuku!

-Úgy sajnálom [Név]...! E-Ez nem én voltahm, sajnálohm...! Próbáltahm megállítanih...! É-én nem akarhalkh bántani tégedh...Mindennél fontosabb vagy számomra...!-Az arcát teljesen nyakamba fúrja.-[Név], kérlek ne mondj le rólam...! Én is próbálok megszabadulni tőle, de...-Nyel egyet.-De kurvah nehéz...Mintha egy börtönben lennék...Annak a gonosztevőnek az ereje felélesztette bennem azt az oldalamat, amiről sohasem akartam, hogy tudj...Kérlek, ments meg...-Suttogja.-Mindent sajnálok...Azt se tudom, most hogy lehetek itt, de most jól figyelj rám, rendben?-Szipogva eltol magától, én pedig újból rálátást nyerhetek, immár vörös szemeire. Két kezébe helyezi arcomat, és egy puszit nyom a homlokomra.-A Gonosztevők Szövetségéhez csatlakoztam...Tomura, a vezérük...Shigaraki Tomura.-Suttogja.-Azt akarta, hogy öljelek meg. Kérlek, szólj mindenkinek, rendben? Nem akarok letérni az utamról, nem akarok ott lenni, a sötétségben, ahol te nem vagy...-Az ajkaimhoz közelít.-Nem akarok nélküled érni, de ez az egész helyzet azt kívánja...Kérlek, ments meg, [Név].

-Miért kellesz nekik...?-Ennyit tudtam kinyögni, egyszerűen a sokk, hogy Midoriya itt van velem, az IGAZI Midoriya, annyira elgyengített, hogy megszólalni alig tudok.

-Nem tudom...De kérlek, [Név], ne próbálj a közelemben lenni, amikor látod, hogy elvesztettem a fejemet, rendben? Nem tudom, mikor tudom megállítani őt, úgy mint most, és nem akarom, hogy bajod essen miattam.-Suttogja az ajkaimra.

-Az nem miattad lenne. Annyira hiányzol, Izuku...

-Te is nekem. De hidd el, hamarosan újból együtt leszünk, csak bírd ki még egy kicsit, rendben?-Csak bólintani van erőm.-Jobb lesz, ha minél előbb elmegyek a közeledből, nem tudom, mikor veszi át újból az irányítást felettem...-Mielőtt bármit is mondhatnék, az ajkaimra hatol. A szeret, amit kiérzek csókjából olyan szinten megdobogtatja a szívemet, hogy azt hiszem, bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről. A hajába túrok, és még jobban magamhoz húzom. Nem akarom, hogy elmenjen. Többé sohasem akarom elengedni őt...!

-Izuku, nagyon szépen kérlek ne menj még el...-Nyögöm ki.

-Tudom hogy fáj. És sajnálom, hogy ezt én okozom.-Simít végig az arcomon bűnbánóan.-De hamarosan mindennek vége lesz. Bízz bennem, hamarosan újból az a fiú leszek, aki a múltban voltam. Akinek kellett lennem. Addig viszont, tarts ki, értünk.-Ad újból puszit az ajkaimra, majd gyengéden eltol magától. A mellkasomhoz teszem a kezeimet, ahogy megsemmisülve nézem, egyre távolodó alakját.-Szeretlek, [Név]! Ne felejtsd el!

Csak bólintani van erőm. A könnyeim megállás nélkül folynak, miközben lábaim majdnem összecsuklanak alattam. Ebben a pillanatban azonban, nem a szomorúság cseppjei folynak végig az arcomon. Ez a jel, amit a fiú minden erejével megmutatott nekem, újból teljes energiát adott ahhoz, hogy folytassam a megmentését.

Most már biztos vagyok benne, hogy van remény. És meg fogunk menteni téged, Izuku! Ezt pedig te ne felejtsd el!