Pontosan három nap telt el, az Izukuval való történtek és a rémálmom után. Azt hiszem, talán jobban kezelem most már a helyzetet, mint ahogyan azt eddig tettem. Még mindig fáj, hogy Izuku miket vágott hozzám, de be kell látnom, hogy azzal, hogy folyamat sírok utána, egyáltalán nem lesz jobb, és nem tudok segíteni a fiúnak ezzel. Erre pedig nem egymagam jöttem rá, ha Uraraka nem lett volna velem, és nem segít fel, a többiekkel együtt, még mindig egyedül ülnék a szobámban, lehúzott redőnyökkel, azon gondolkodva hogy vajon igaz-e, amit a szerelmem mondott.

"-[Név], drágám...-Anyukám nyitott be az ajtómon, s bár csak résnyire nyitotta ki azt, még így is eléggé bántotta a szememet az a kevés fény, ami ezzel a cselekedettel beszökött a négy falam közé. Felemeltem a fejemet nevem hallatára, anyukám együttérző tekintete újabb könnycseppeket juttatott a szemembe, amiket igyekeztem letörölni.-Vendégeid vannak.

Meglepetten feljebb emeltem a szemöldökömet, s rekedt hangon megszólaltam.:-Kik?

-[Név]-chan.-Lépett be egy barna hajkorona, mögötte pedig feltűnt egy szőke, és egy vörös is. Megköszörültem a torkomat, hogy ne legyen olyan hangom, mintha eddig a halálom szélén lettem volna.

-Oh...Sziasztok.-Mosolyodtam el halványan--Mit szeretnétek?

-Mi az, hogy mit szeretnénk, idióta?-Morogta Bakugo, miközben beljebb lépett, ezzel közeledve hozzám, és zsebre vágta a kezeit.-Hozzád jöttek, mert tudták milyen szarul vagy. És igazuk volt, tényleg szarul nézel ki.

-Kösz.-Vigyorodtam el kínosan, féloldalasan.-Téged pedig csak elrángattak,mi?

-Tch.

-[Név]-chan.-Uraraka.-Tudjuk, hogy mennyire hiányzik neked Izuku-kun, és, hogy mennyire fájhattak neked azok, amiket hozzád vágott. De...-Motyogta.-Figyelj, ne-nem szeretnénk kemények lenni,de...

-Azzal, hogy folyamatosan bömbölsz mint egy csecsemő nem fogod elérni, hogy visszajöjjön.-Vágott közbe Katsuki, vérben forgó szemekkel. Kissé szíven ütöttek a szavai, ugyanis nem ilyen nyers megfogalmazásra számítottam, habár tudtam hogy a szőkeségtől mást nemigen várhatok.

-Nem így gondoltuk elmondani, de...-Sóhajtott fel Kirishima.-A lényeg, hogy most tényleg erősnek kell lenned. Meg fogjuk találni a módját annak, hogy visszahozzuk őt. Viszont ehhez az kell, hogy talpra állj, A te segítséged nélkül nem fogunk tudni mit kezdeni, [Név].-Mosolyodott el halványan, bíztatóan.

-Sajnálom...-Motyogtam. A térdeimre hajtottam a fejemet, nem akartam hogy lássák, hogy friss könnycseppek gurulnak le az arcomon. Ezután azonban, valamelyikük felém lépett, és megfogta az egyik kezemet.

-Ne sírj. Tudod, hogy Izuku nem mondana ilyeneket neked, ezeket a gondolatokat csak a gonosz mondatja ki vele.-Uraraka gyengéded elkezdett felfele húzni.-Nem szeretném, hogy többet itt kuksolj a sötétben. Már három hete ezt csinálod, nem tesz jót neked. Mi is kétségbe vagyunk esve, de hidd el, hogyha összefogunk, [Név]...-Felnéztem rá.-Bármire képesek vagyunk. Főleg arra, hogy visszahozzuk Deku-kunt!

-Ez nem megy ilyen könnyen, sajnos...-Mosolyodtam el szomorúan.-Attól még, hogy ezt mondod, nem-

-Ameddig így állsz hozzá, nem is fogjuk tudni visszahozni.-Keményedett meg kissé a hangja, de éppen csak annyira, hogy összerezzenjek.-A profik megtalálták azt a gonoszt, aki elvileg beszennyezte Deku-kunt. Ma este hallgatják ki, a holnapi napon pedig beszámolnak nekünk arról, hogy mit tudtak meg.

Elkerekedtek a szemeim, és hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Hát tényleg meglenne? Meglett, az az ember, az a gonosztevő, aki miatt most Izuku ilyen állapotban van? Aki miatt most éjszakákat, és nappalokat sírok át, aki miatt most nem emlékszik rám?

Tényleg ő lenne az?

-K-Komolyan...?-Suttogom, a hangomban még mindig hitetlenség hangzik.-Tényleg megvan?

-Igen, [Név]!-Vidult fel kissé a hangja, és láttam, ahogy halvány mosolyra húzodik az ajka.-Holnap ilyenkor már mindannyian tudni fogjuk, hogy mit tegyünk, és lehet, hogy egy hét múlva már Izuku újra a régi lesz.

-Tényleg sikerülhet?-Emelem fel a fejemet, immáron örömkönnyekkel úsztatva a bőrömet. Uraraka bólintott, én pedig teljes szívemből elmosolyodtam. Alig mertem elhinni ezt az egészet.-Remélem, képesek leszünk rá, hogy visszahozzuk.

-Mit szólnál, hogyha kicsit kimozdulnánk?-Vetette fel Kirishima, mellém lépve, egy halvány mosoly kíséretében.-Legalább kicsit kikapcsolódsz, hm?-Gyengéden átkarolt az egyik vállamat, a közelségétől pedig nyugodtabban kezdett verni a szívem. Tudva, hogy a barátaim közelében vagyok, akik ilyen szinten figyelnek rám, közelebb kerültem ahhoz, hogy teljesen nyugodttá váljak, a helyzethez képest. Tudom, hogy nekik is nehéz ez, főleg Bakugonak.

Ahogy a szőke felé néztem, annyit láthattam csak hogy a padlót nézi, elsötétült tekintettel. Ajkaim elnyíltak egymástól, egy másodperc erejéig nem tudtam, mit kellene tennem. Végül azonban úgy döntöttem, az lenne a legjobb, hogyha később beszélnék vele. Tudom, hogy nem szereti kimutatni mások előtt az érzelmeit, ezért ha kettesben maradok vele, kérdőre vonom. Senki sem zárhatja önmagába az érzéseit örökre, mert akkor felrobbanhat, és az senki sem sem lesz jó. Sem a körülötte levőknek, sem a szeretteinek, sem a fiúnak, hiszen ki tudja, mit fog tenni akkor, hogyha kitörnek az érzései. Hogyha egyszer csak annyit mondd, "elég volt, kész". Senki sem tudja előre a jövőt, és senki nem tudhatja, hogy milyen következményei lesznek annak, amit csinálunk.

-Menjünk.-Néztem Kirishimára, aki csak boldogan bólintott egyet, és megrázott egy kicsit, vállamnál fogva.-Túl sokáig ücsörögtem egyedül a sötétben.-Röhögtem el magamat halkan.

-Nyílt egy új fagyizó a környéken, meghívlak, [Név].-Vigyorodott el a vörös hajú, miközben elkezdtünk kifelé menni, a házból, miután elmeséltem anyukámnak, hova is indulunk, és engedélyt nem adott a kis akciónkhoz.

-Köszönöm.-Mosolyodtam el.-Oi, Kacchan, te milyet fogsz enni?-Néztem a szőkeségre, aki csak cöccögött egyet.-Az nekem is a kedvencem.

-Fogd be, látom, kezdesz magadhoz térni.-Morogja.

-Hála nektek."

•••

-Megtaláltuk azt a gonosztevőt, aki Midoriya kórházba kerülése óta elmenekült.-Kezdett bele Aizawa-sensei. Az egész teremben csend lett, mindenki árgus szemekkel figyelte az éjfekete hajú tanárt, talán volt, aki levegőt sem mert venni. A szívem a torkomban kezdett dobogni, mintha az adrenalin teljesen felvitte volna a pulzusomat, és a tenni akarás, amely bennem égett most ezerszeresére nőtt volna.-A neve Trouble, és a képessége az emlékek eltörlése, illetve, hogy az adott embert kifordítsa önmagából, mint Midoriya-t.

-...És azt esetleg nem tudják, hogy meddig tart az ereje?-Kérdezte Sero, miközben egyik kezével megtámasztotta az állát.

-Még nem tudtuk meg. De ha minden igaz, nem lenne muszáj megvárnunk azt, hogy leteljen az erejének a hatása. Legalábbis, ha egyáltalán elmúlik.-Sóhajtott Aizawa-sensei.-Mindenesetre, azt szeretném, hogyha a következő napokban otthon maradnátok. A tanárokkal és profi hősökkel most minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy utat biztosítsunk Izuku visszatértének.

Normális esetben, az osztály egy emberként kiáltott volna fel, azt hallván hogy tanítási szünet lesz, ismerelten ideig. Viszont a mostani helyzetben senki sem rikkantott fel, senki sem volt boldog, és senki sem ugrott szinte a plafonig. Mindenki csak bámult maga elé, némán, a tanárunk szavain gondolkozva.