Három nap.
Újabb három nap.
Mindössze ennyi telt el. Mégis úgy érzem, mintha évek múltak volna el, mióta utoljára láttam a göndörkét.
Mi lehet a neved, szépségem? sóhajtottam fel.
Léptek és beszélgetés hangja csapta meg a fülem. A beszgető felek hangját mind felismertem. Egy magabiztos Desmond és egy reszketeg hangú göndörke. Az orrom megcsapta a szépség mesés levendulás illata.
Miért van levendula illata egy fiúnak? Nem tudom, de egyszerűen mesés.
A magas férfi kopogtatva nyit be az ajtómon, talán attól fél, hogy úgy jár mint én akkor rég.
Belép a 666.- os szobába, majd kis idő elteltével az álmaimban szereplő személy is bejön. A fiatal fiún rettegés látszik. Remegnek a térdei. Nem értem miért fél tőlem ennyire.
De mégis.
Mégis értem.
Rájöttem.
Hisz egyedül élek egy régóta elhagyatott épület, véres falakkal körülvett szobájában, ahol nem mellesleg mindenféle kínzó eszköz is található.
A magas férfi nyugtatón suttog a fiú fülébe, remélve, hogy legalább minimálisan sikerül megnyugtatnia. Miután elhajolt tőle, szemével rám intett.
- Ő Louis. Már ősidők òta ápolom és nevelgetem őt. S most érettél meg rá, hogy bemutassalak neki. Már elég idős vagy, hogy megvédd magad vele szemben. - mondta hol rám, hol pedig a göndörre nézve. Egy mosolyszerűt húztam arcomra és bemutatkoztam. A másik fiú megszeppenve nézett ránk.
- M-Megvédeni magam? - nyögte ki végül.
- Ennek okát a későbbiekben megtudod, de most fiam mutatkozz be. Nem vagy már kisgyerek. - bólintott.
- Harry vagyok. Harry Styles. - nyujtotta felém a kezét amit el is fogadtam.
Harry... épp olyan csodálatos a neve, mint ő maga.