Követtem a férfit.
- Egyébként mi a neved? - teszi fel a kérdést futás közben.
- Louis vagyok. Louis Tomlinson.
- Willfred Hamson.
- Szóval ő a te...
- Igen.

Innen nem beszélgettünk. Csak rohantunk előre. Egy tíz perc múlva egy elhagyatott városban álltunk meg. A házak kissé romosak voltak. Benötte őket a borostyán. Mintha nem is élne ott egy teremtett lélek sem. Tetszett a hely. A férfi intett, s a lehető legromosabb házhoz vezetett.
- Ne haragudj, Louis. Ez az egyetlen olyan ház ami költözhető.  Ez lesz a te saját helyed.
- Köszönöm. - a férfi elment. Egyedül maradtam a ház előtt. Arra gondoltam, ha már az enyémmé avanzsálták a házat akkor már be is mehetek.
Benyitottam és körbenéztem. Az állam a padlót súrolta. Meseszép. Amennyire romos és elhagyatott a kinézete kívülről, legalább annyira mesés belülről. Egy porszem sem volt bent. Körbejártam.
Hálószoba.
Vendég háló.
Gyerekszoba
Fürdő.
Vendég fürdő.
Konyha.
Kifogásolhatatlan a szépsége. A hálószobákban akkora ágyak vannak elhelyezve, amin hárman is gond nélkül elférnének.
A fürdőkád úgyszintén hatalmas. Minimum két személyes. A gyerekszoba szinte üres. Csak egy kézzel készített babaágy volt benne.
Vajon lakhattak itt előttem?
Valaki kopogott. Ajtót nyitottam.
-Igen?
-Te vagy az új fiú?
- Hm? Igen. Csak ma érkeztem.
- És mióta vagy ilyen? Vagy ébergénekkel születtél?
- Öhm... nem tudom. Egy éve talán. Ébergénekkel?
- Tudod két láncszem gyermeke ébergénekkel születik. Az a gyerek csak emberi húst eszik.
- Értem.