Louis szemszög

- Figyelj Louis, mostantól vigyáznod kell. Túl sok emberi húst ettél mióta felébredtek a génjeid.
- Tudom.
- Nem Louis, nem tudod. Ha túl sokat és túl gyakran eszel emberi eredetű dolgokat akkor teljesen elveszítheted a józan eszed.
-H-hogy elveszíthetem? - sokkolva ismételtem.
- És utána nem lehet majd vissza hozni.
- Ha elveszítem az eszem, mi lesz? Meg fogtok ölni?- Des nagyot sóhajtott. Nem válaszolt. - Értem. De.. - ezzel a "szobám" ajtaja felé vettem az irányt.
- Hova mész? - nézett rám hírtelen.
- Ha mégis bekövetkezne, nem akarlak titeket is bántani. Épp elég, hogy Harry-t bántottam. Többé nem leszek a terhetekre. - ezzel kirontottam a szobából. Amikor a bejárati ajtót feltépve rohantam ki az utcára, majdnem fellöktem Anne-t és a fiát akik épp akkor értek haza.
-Louis! - rohant utánam szerelmem apja. Meg sem várva mit akar mondani, elkezdtem rohanni. Csak futottam és futottam. Talán egy órája futhattam amikor feltünt valami. Az, hogy egyáltalán nem fáradtam ki. Talán ez az első jele a teljes átváltozásomnak. A könnyeim észrevétlenül nedvesítették be az arcom. Dúrván töröltem le a nedvességet, s ismét megiramodtam, ahogy feltünt egy erdő nem messze tőlem, egyenesen előre. A futástól felszabadult bennem az endorfin és sikítozni kezdtem, csupán élvezetből.
Az erdő közepén megáltam.
Gyönyörű.
Egy körben nem volt fa. A lombkoronák között a Nap fénye betűzött. A sugarak egy betonból készült mesésen vésett sírt világítottak meg. A borostyán szinte teljesen benőtte. A növény körbefont pár vázát, melyekben friss virágok helyezkedtek el. Leültem az emlék elé és elmondtam egy imát. Megsimítottam a betont s felszabadítottam a belevésett nevet.
Annabell Hamson
- Ki lehettél te, Annabell?