Bianca

Türelmetlenül doboltam a műszerfalon, miközben Noah rendkívül figyelmesen vezetett. Éreztem a belőle áradó feszültséget, mégis nagyon koncentrált. Soha nem láttam még rajta, hogy ennyire meg akarna felelni nekem. 
Az esténk csodásan indult. Tényleg. Úgy éreztem, mintha visszakaptam volna valamennyit abból az elvesztegetett sok-sok évből, amit a Csillagfény vaskos falai között töltöttem. Megismertem egy remek srácot, akibe persze egyből bele is szerettem, és úgy éreztem, ő is vonzódik hozzám. Máskülönben, miért hívott volna randira? Miért viselkedne úgy, mintha tetszenék neki, ha nem így lenne? Aztán a végre normálisnak ígérkező estém (leszámítva, hogy egyáltalán nem szabadott volna ott lennem, ahol voltam, pláne nem éjszaka) félbeszakadt, ahogy valami megtört Noah-ban is. Nem ismerem régóta, de korábban még nem láttam ilyen idegesnek és riadtnak. Tudtam, hogy nagyon aggódik az anyukájáért, én pedig akkor sem hagyhattam magára, ha ezzel kockáztatom a helyemet a suliban. Nem érdekelt. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy ha kicsapnak a Csillagfényből, az egyenes utat jelent vissza Washingtonba, ami irtó messze van Svájctól, akárhogy is számolom. 
- Ez nem jó ötlet - fékezett le Noah egy parkoló mellett, ahová be is kanyarodott, és megállt. A hely üres volt, csak a nagy reflektor világította be a betonkockát. - Visszaviszlek a Csillagfénybe - jelentette ki.
- Mi van? - hökkentem meg. - Nem! Megbeszéltük, hogy elmegyünk hozzátok, és megnézzük, hogy mi történt. 
- Nem foglak odavinni, ahol apám kis híján megölte anyámat - csóválta a fejét. 
- Noah - a sebváltón pihenő kezére tettem a kezemet, mire ő felpillantott rám. - Segíteni akarok neked, és fogok is. Nem érdekel, hogy ez mibe kerül - néztem mélyen a szemébe. Noah arca lassan ellágyult, és megsimította az arcomat. Hüvelykujjával apró köröket rajzolt az ajkam köré. Beleborzongtam az érintésébe, de soha, semmi nem esett ennél jobban. 
- Nem hagyhatom, hogy miattam tedd tönkre az életedet - suttogta. 
- Én meg nem hagyom, hogy ezt te döntsd el helyettem - feleltem, miközben a kezemet az övére tettem. - Amióta az eszemet tudom, megmondják nekem, mit tehetek és mit nem. Életemben először had tudjam én a legjobban, mire van szükségem. 
- Na jó - Noah hátradőlt, ezzel az érintés is megszűnt közöttünk. - De akkor gyorsak leszünk, és még ébresztő előtt visszaviszlek. 
- Addig már csak két óránk van - ellenőriztem az órámat. Noah biccentett, jelezve, hogy felfogta, aztán beindította a kocsit, és folytattuk az utunkat. 

Mondhatnám azt, hogy meglepődtem, de tulajdonképpen erre számítottam. Noah-ék környéke tipikus kertvárosi rész volt, csodaszép, nagy családi házakkal, gondosan ápolt gyeppel, és szétszórt gyerekjátékokkal. Noah az egyik sarki ház feljárójára parkolt le, és kikapcsolta a biztonsági övét. Egy kicsit irigykedtem azokra, akik itt laknak. Oké, valójában sárgultam. Az itteniek normális életet élnek, reggelente elmennek suliba, összevesznek a tanárokkal, délután átmennek a barátaikhoz, úgy tesznek, mintha házit írnának, közben meg valami buta tinifilmet néznek, és egymás kajáját eszik meg. Este zenét hallgatnak, és ugyanazzal a barátjukkal telefonálnak, akinél a délutánt töltötték. Együtt vacsoráznak a szüleikkel, akik a suliról kérdezik, és ostobábbnál ostobább kifogásokkal bújnak ki a válasz alól. Aztán minden kezdődik elölről. Véletlenül belebotlanak a szomszéd srácba, aki persze szintén tök véletlenül épp Noah Connor, és szempillantás alatt beleszeretnek. Később a napjaik abból állnak, hogy Noah után koslatnak, aki végül kiszúrja őket, valami bugyuta iskolai bálban bevallja, hogy viszonozza az érzéseit, és hosszú, szenvedélyes csókban forrnak össze. Igen, valahogy így képzelem egy itteni, normális lány életét. És ott, akkor bármit megadtam volna érte, ha ez valós lenne. Ha Noah apja nem egy agresszív barom lenne, az anyukája nem feküdne kórházban, a nővére meg nem lépett volna le annak idején. 
- Min gondolkodsz? - kérdezte Noah halkan. Fel sem tűnt, hogy percek óta megálltunk, és Noah valószínűleg arra várt, hogy megmoccanjak végre.
- Csak erre - mutattam körbe, a környékre célozva. Noah furán pislogott. - Hogy klassz lehet itt élni. Normálisan - Noah elröhögte magát.
- Szeretnél egy nőverő szomszédja lenni? 
- Nem - ráztam a fejem. - Én csak szeretnék hétköznapi életet élni. Szeretnék rendes gimibe járni, szeretnék idegesítő, de nagyon jóindulatú szülőket, szeretnék hangosan zenét hallgatni, néha rossz jegyeket kapni, gyorskaját enni, telefonálni, szabadon internetezni, délutánonként sétálni a hegy lábánál, szeretnék sűrűn moziba menni, őrültségeket csinálni, belezúgni a szomszéd fiúba... -soroltam. Noah elmosolyodott. 
- Mások garnélát szeretnének ebédelni, és a világ egyik legjobb sulijába járni - mondta.
- Hah - horkantottam fel. - Te a világ legjobb iskolájának nevezel egy börtönt? - fontam össze magam előtt a karjaimat. Noah gyengéden kibontotta a karjaimat, és megfogta a kezemet. 
- Csak azt mondom, hogy annak az életnek is millió hátulütője van, amilyet te szeretnél. 
- Bizonyítsd be - sütöttem le a szemem. Noah nagyot sóhajtott. 
- Tudod mit? - húzta ki magát. - Megteszem. Ha most időben visszajutsz a Csillagfénybe, jövő héten minden egyes nap teszünk valami olyat, amire korábban nem volt lehetőséged - alig hittem a fülemnek. Főleg azért, mert tudtam, hogy ha Noah valamit a fejébe vesz, akkor az bizony úgy is lesz. Ha ébresztő előtt visszajutunk a suliba, jövő héten megmutatja nekem, milyen a hétköznapi élet. Nekem pedig csak úgy furdalta az oldalamat a kíváncsiság. 
- Benne vagyok - bólintottam. Noah elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. 
- Figyelj - fordult vissza felém. - Nem muszáj bejönnöd. 
- Noah - forgattam a szemem. - Gondolod, hogy ha idáig eljöttem, akkor a küszöbön várlak meg? - mindketten kiszálltunk a kocsiból, és felsétáltunk a bejárathoz. Noah kivette a kulcsot a zsebéből, és beillesztette a zárba. Farkasordítóan hideg volt, ezért reméltem, hogy gyorsan bejutunk a házba. - Minden rendben? - kérdeztem tőle, amikor már vagy öt perce bénázott a kulccsal. Látszott rajta, hogy szándékosan teszi. 
- Igen, mindjárt meglesz - vakarta meg a tarkóját. A kulcson mozgó ujjait elkaptam, és megszorítottam. Noah rám nézett, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy átmenjen az üzenetem: Melletted vagyok. Segítek. Támogatlak. Noah arcán végre őszinte mosoly terült szét, és egyetlen mozdulattal kinyitotta az ajtót. De ami mögötte várt ránk, arra egyikünk sem készült fel. 

Noah

Annyira dühös voltam, hogy minden létező akaraterőmre szükségem volt, nehogy Bianca előtt verjek szét mindent, ami ebből az átkozott házból maradt. 
Az apám nem csak egy vadállat, hanem egy pszichopata is, ez már biztos. A torkomba mardosó fájdalom kúszott, amikor kitárult előttünk a bejárati ajtó, és az elviselhetetlen érzés egyre jobban szétterjedt bennem, ahogy körülnéztem. Az otthonom, aminek gyerekkorom óta a védőbástyámnak kéne lennie, mégis a legveszélyesebb hellyé vált idejekorán, a pokol földi helytartójává változott. Remegő térdekkel lépdeltem, és figyelmeztetni akartam Bianca-t, hogy vigyázzon magára, mégsem jött ki hang a torkomon. Mintha megbénultam volna, a gondolataim és a testem sem engedelmeskedett nekem. 
Ha röviden akarnám összefoglalni, olyan volt, mintha valaki egy atombombát robbantott volna fel, éppen a nappalink mértani közepén. A kanapé díszpárnái szanaszét hevertek, és mivel kiszakadtak, a bélelésük egyenletes hótakaróként borította be a szőnyeget. A tévé képernyőjén ragacsos folyadék, a függöny félig letépve. A konyha egy fokkal rosszabb volt. Ott mindenfelé törött tányérok és bögrék voltak, az asztalterítő elszakadva, félig a padlón, félig az asztalon. A fürdőszobában még égett a villany, gyorsan odamentem. Hallottam, hogy a háttérben Bianca zörög valamivel, de amikor megláttam a zuhanytálcát pirosra színező vértócsát, potyogni kezdtek a könnyeim. Lerogytam a földre, a csempe épp olyan jéghideg volt, mint amilyen hosszú évek óta a légkör idehaza. Próbáltam visszafogni magam, de a düh, a kétségbeesés, és a mérhetetlen félelem úrrá lett rajtam, esélyem sem volt megfékezni. Bianca berontott, és elszörnyedt arcot vágott a vér láttán. 
- Ne - szipogtam. - Menj innen! - kértem. - Nem akarom, hogy ezt lásd - temettem a tenyerembe az arcomat. 
- A vért, vagy a könnyeidet? - telepedett le mellém. Felszisszent, amikor megérezte a kő hűvösségét, és elvett a mellettünk lévő kiborult szennyes kosárból egy régi törölközőt. A felét a feneke alá tette, a másik felét pedig a hátamra. 
- Mindkettőt - feleltem. - Ez itt - biccentettem a zuhanytálca felé. - az anyám vére. Mégis hogy képes valaki így megverni a nőt, akit állítólag szeret? Vagy legalábbis - nevettem fel keserűen. - valaha szeretett.
- Nem tudom - mondta halkan, miközben felhúzta a térdeit. - Az emberek azt tudják bántani a legjobban, akit valaha nagyon szerettek. 
- Sosem tudnék ártani valakinek, akit valaha nagyon szerettem - ellenkeztem. - És anyám semmit nem tett, ami okot adhatna apámnak arra, hogy megutálja. 
- Apád szörnyű ember. A legrosszabb, akiről valaha hallottam. De azért neki is volt egy jó húzása - olyan értetlenül pillantottam Bianca-ra, hogy a borzasztó helyzet ellenére elnevette magát. - Te - lökte meg a térdemet. - Ha apád nem találkozott volna anyukáddal, akkor most te sem lennél itt. 
- Ja, meg anyám se lenne kórházban - morogtam. 
- Szerintem anyukád boldogan bevállalta ezt érted - mondta. - És nincs veszve semmi. Bármikor dönthetsz másképp. 
- Mire célzol? - kérdeztem, miközben kihúztam a törölközőt magam mögül, és beletöröltem az arcomat. Bianca közelebb hajolt hozzám, és egy pillanatra azt hittem, megcsókol majd, de helyette a vállamra hajtotta a fejét. Megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. 
- Menekítsd ki innen őt. Haza se hozd a kórházból, menj el innen vele, amilyen messze csak lehet - Bianca igyekezett határozott lenni, de én éreztem a hangján, hogy alig tudja visszatartani a sírást. Nem tudtam eldönteni, hogy ez miattam van-e, vagy szimplán csak sajnálja anyát. Akármennyire is fájt, muszáj volt beismernem, hogy igaza volt. Most már nem néhány ütést vagy pofont kockáztattam volna minden egyes itt töltött másodperccel, hanem anya életét. És lehet, hogy soha, egyetlen lány iránt sem érzem majd azt, amit Bianca iránt, mégsem hagyhattam, hogy ez a ragaszkodás anya életébe kerüljön. Ráadásul, tök értelmetlen lenne az egész, elvégre, Bianca csak éjszaka találkozhat velem, akkor is hatalmasat hazudva. Nem kényszeríthetem bele egy olyan életbe, amilyen az enyém, ahelyett a biztonság és nyugalom helyett, ami most az övé. Feltápászkodott, és felém nyújtotta a kezét. - Megmutatod a szobádat? - kérdezte, óvatos mosollyal. Alapvetően ez biztosan felhívás lenne keringőre, de kétlem, hogy ő egy feldúlt házban szeretne lefeküdni velem. Hagytam, hogy felhúzzon, bár inkább csak kézfogás volt ez, tekintve a köztünk lévő magasság - és testsúlybeli különbséget. A lépcső felé mentünk, ahol egy csomó összetört kép hevert. Bianca megállt, és lehajolt az egyikért. Én voltam rajta, még nyolcadikos koromban. Borzasztó hajjal, fogszabályzóval, pattanásosan. Bianca elvigyorodott, és kivette a törött üveg közül a fotót. - Nagyon édes vagy ezen - mutatta felém a képet, én pedig kínosan felröhögtem, és kivettem a kezéből. 
- Úgy nézek ki rajta, mint valami... - a megfelelő hasonlatot kerestem, de Bianca közbeszólt.
- Mint egy átlagos tizennégy éves srác? - elvette tőlem a képet, és összehajtotta. - Bocs, de ezt meg fogom tartani - jelentette ki. Akkor sem akadályozhattam volna meg, ha akarom. Valójában tetszett, hogy szeretne rólam egy képet. 
- Nem választanál egy másikat? - javasoltam, miközben folytattuk az utunkat felfelé. Bianca csendre intett, mert felértünk az emeletre. Dulakodás nyomai voltak mindenhol, a fal sok helyen megsérült, a szőnyeg felgyűrődött. Három szoba volt a folyosón, a nővéremé évek óta üresen állt, csak néhány régi bútor foglalta benne a helyet, az enyémben ott volt ugyan néhány cuccom, de kizárólag olyankor jöttem haza, amikor apa dolgozott. És ott volt a szüleim szobája, ahová Bianca először benyitott. Én a sajátomba mentem, hogy ellenőrizzem, apám itt mit zúzott szét. Meglepetésemre minden egyben volt, valószínűleg azt hitte, be van zárva az ajtó. 
- Noah... - rebegte Bianca a szomszéd helyiségből. Megtört volt a hangja, ezért villámgyorsan átrohantam hozzá. A lány egy kupac széttépett papír felett guggolt, néhány fecni a kezében volt. 
- Mi történt? - kérdeztem tőle, miközben Bianca felegyenesedett, és felém fordította a papírdarabokat. 
- Ez itt egy repülőjegy Bostonba - suttogta. A térdeim elgyengültek, a világ forogni kezdett körülöttem. - Nézd - intett a franciaágy irányába. Utolsó csepp erőmmel még követtem a mozdulatát, és csak akkor vettem észre a kinyitott bőröndöt, és a tartalmát szétszórva. - Anyukád elszökött volna. 
- De apa hazaért - fejeztem be a mondatot helyette. Szóval ezért fajultak idáig a dolgok. Ezúttal nem túl sós volt a hús, vagy piszkos a bögréje. Anya végre rászánta magát arra, hogy lépjen, de nem sikerült neki, mert apám közbelépett. Anya majdnem megmenekült. Majdnem sikerült neki. Lerogytam az ágyra, és magamhoz szorítottam a széttépett repülőjegy darabkáit. Ez itt a lehetősége volt a szabadságra. A verések nélküli életre. Bianca arrébb tolt néhány ruhadarabot, és leült mellém. - Egy tegnap esti járatra szólt a jegy - olvastam le a jegy sarkában a dátumot. - Pár óra, és nem történt volna meg mindez - mutattam körbe. 
- Még nem késtél el - mondta. - Tetesd át a jegyet, vegyél még egyet, és kezdjetek új életet Bostonban - mélyen Bianca szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, akármit. Tudni akartam, mit gondol valójában, hogy mit szeretne. Tudtam, hogy ha kiderülne, ő is ugyanannyira vágyik rám, mint én rá, akkor lehetetlen helyzetbe kerülnék, de nem hagyhattam el ezt a kibaszott várost anélkül, hogy ne lássak tisztán Bianca-val kapcsolatban. Közelebb hajoltam hozzá, úgy éreztem, muszáj megcsókolnom őt, de mielőtt az ajkaink összeértek volna, sziréna hangja hallatszott odakintről. Elhúzódtunk egymástól, és felpattantam az ágyról. Kinéztem az ablakon, de a rendőrautó nem az utcánkban volt, mert a hangján kívül semmi egyéb jel nem utalt erre. Bianca összerezzent, amikor ajtócsapódás hallatszott odalentről. Rögtön tudtam, ki az. Leszaladtunk a földszintre, és ott volt az a semmirekellő, agresszív apám az ajtóban. Gonosz vigyor terült szét mocskos pofáján, amikor meglátott minket. 
- Nocsak, a fiam hazatalált? - lökte el magát az ajtótól. Alkohol és cigarettafüst szagát árasztotta. 
- Ne nevezz a fiadnak - szűrtem a szavakat a fogaim között.
- Akkor minek? - tárta szét a karjait. - Hálátlan rohadéknak? Igazad van - csettintett a nyelvével. - Az sokkal találóbb. 
- Kimenőt adtak a börtönből? - igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Bianca teljes testével mögöttem legyen. Nem hiányzott, hogy még vele is kontaktusba keveredjen. 
- Kiengedtek, fiacskám - közölte elégedetten. - Nem volt bizonyíték, hogy én lennék a hibás - vont vállat. - Két kotnyeles szomszéd nem múlja felül a munkaidő-jegyzőkönyvet a gyárban. 
- Mi van? - döbbentem le. - Hogy kerültél ide, ha dolgoztál? 
- Ó, én? - bökött bele a saját mellkasába. - Sehogy - csóválta a fejét, ártatlanságot színlelve. - Dolgoztam. 
- A nagy lószart! - kiáltottam el magam. - Becsekkolt helyetted valaki a gyárban! - üvöltöttem.
- Mégis mikkel vádolsz te engem? - látszott a fején, mennyire örül magának. - Csalás, súlyos testi sértés? Mégis hol itt az ártatlanság vélelme? - fordult körbe színpadiasan. 
- Az ártatlanság vélelme tulajdonképpen nem azt jelenti, hogy ártatlannak kell tekinteni a gyanúsítottat, hanem hogy nem kell bűnösként kezelni - szólt közbe a hátam mögül Bianca. Lesütöttem a szemem, mert tudtam, mi következik.
- Ó, hát hazahoztál végre egy lányt? Had mutatkozzunk be egymásnak! - közelebb lépett hozzám az apám, és Bianca is megmozdult mögöttem, de épp kettejük közé léptem, mielőtt érintkezhettek volna.
- Ha van valaki ezen a bolygón, akinek te sosem fogsz bemutatkozni, akkor az ő - sziszegtem, mire apa látványosan felkacagott.
- Ugyan, Noah. Fogadjunk, hogy ő is szeretne megismerkedni velem. 
- Már mindent tudok magáról - közölte Bianca. Sejtettem, hogy innen nincs visszaút. 
- Tényleg? Mesélj! - apa levágódott a kanapéra, és úgy helyezkedett, hogy rálásson a lányra. Persze őt sem kellett félteni. Mielőtt megakadályozhattam volna, kilépett a takarásomból, egyenesen apa orra elé. 
- Tudom, hogy maga a legnagyobb seggfej a világon! Olyasmit kapott az élettől, amit a legnagyobb alázattal és megbecsüléssel kéne fogadni, maga mégis fogta, és apró darabokra zúzta a családját, nem csak képletesen! Van fogalma róla, hogy mit élnek át maga mellett nap mint nap? A lánya igazán szerencsés, hogy idejében elmenekülhetett innen, de sajnos erre nem mindenkinek volt lehetősége, maga pedig ezt undorító módon kihasználta. Megverni egy nőt? Hát mégis mit képzel magáról? Hogy ön a szájonbaszott király? Normális dolog kezet emelni egy nőre, ráadásul rendszeresen? Mondok én magának valamit - apa ekkor már talpon volt, és harag villant a szemében. Bianca belebökött apa mellkasába, nekem meg megfagyott a vér az ereimben. - A tökeit menet közben marhára elhagyta valahol, mert egy férfi nem tesz ilyet. Az egész utca hálás lenne, ha fogná magát, és elmenne megkeresni őket! - ordította Bianca, már sírva. - Tudja maga, milyen fantasztikus fia van? Hogy nála gondoskodóbb, kedvesebb és édesebb srác nem is létezik? Hogy megóv, ha szükség van rá, és kiáll a barátai mellett? Hogy hisz az elveiben, amiktől még maga sem tudta eltántorítani? Tudja, hogy tehetséges sofőr, hogy remek sportoló, hogy figyelmes és nagyon barátságos? Maga - ezúttal már meglökte az apámat, akinek persze Bianca ereje mit sem jelentett. - semmit nem tud egy olyan fiúról és egy olyan családról, amiről mások csak álmodnak, a sors viszont benézte, és éppen a maga szánalmas ölébe pottyantotta azt - totálisan, abszolút ledöbbenve hallgattam végig Bianca szavait. Hirtelen még a nevemet sem tudtam volna megmondani. Azt hiszem, az elmúlt tizenhét év minden sérelme most, ebben a két percben tört felszínre Bianca-ban, történetesen épp apám kárára. De, őszintén, én sem mondhattam volna meg jobban. Bár kétségkívül az a rész volt a kedvencem, amikor rólam beszélt. Menthetetlenül és totál visszafordíthatatlanul beleszerettem ebbe a lányba. 
- Tényleg elhitted neki - biccentett apám felém. - hogy verem a családomat? - a kezdeti büszkeség, ami Bianca miatt elöntött, hamar félelemmé alakult át bennem. Nem is hiába.
- Azt akarja mondani, hogy ártatlan? - apa arca elszürkült. Mindig akkor vág ilyen képet, mielőtt megüti anyát. Bianca is érzékelhette, hogy mi a következő lépés, mert tovább provokálta. - Akkor hajrá. Ne üssön meg - Bianca széttárta a karjait, jelezve, hogy itt van, fegyvertelenül. - Úgysem bírja ki, mert magánál agresszívabb vadállat nem létez - mielőtt befejezhette volna, apa keze lendült, az én reflexeim pedig bizonyították, hogy még mindig remekül működnek. Közéjük ugrottam, és elkaptam apa kezét, mielőtt célba érhetett volna. 
- Tizenöt éven keresztül tehetetlenül néztem, ahogy napról napra megvered azokat az embereket, akiket a legjobban szeretek. Bianca esetében nem fogom hagyni, hogy elkövessem ugyanazt a hibát - közöltem vele kimérten, úgy szorítva a csuklóját, hogy lassan elkéküljön a keze. 
- Eressz el- kérte.
- Kapd be - vágtam rá gondolkodás nélkül. 
- Eressz el! - ordította fájdalmában. Amikor észrevettem, mennyire élvezem, hogy szenved, megijedtem saját magamtól. Elengedtem a kezét, de olyan hévvel löktem el magamtól, hogy hátrazuhant a kanapéra. Olyan lettem, mint ő. Valakit, akit gyerekként szerettem, bántottam, és élveztem is. Elhitethetem magammal, hogy mindez azért a sok szenvedésért és fájdalomért volt, amit a családomnak okozott, de nem bújhattam folyton az ilyen kifogások mögé. Örököltem tőle ezt. Ha egyszer feleségem és gyerekeim lesznek, én is megkeserítem majd az életüket? A vér kötelez, vagy mi. Bennem pedig sajnos az apám vére folyik. 
- És most mi lesz? - kérdezte váratlanul Bianca. - Mikor kezd el börtönkoszton élni? - olyan bátran és szemtelenül állt oda az apám elé, mintha az előbb nem akarta volna őt megütni. 
- Annak a ribancnak a vallomása lesz mérvadó - sziszegte. - De sajnos úgy beverte a buksiját, hogy nem emlékszik a rablóra, aki kis híján megölte - mindent tudó vigyorral körbemutatott. Ezt nem hiszem el. Azért forgatta fel a házat, hogy rablótámadásnak állítsa be. Ökölbe szorított kezem utat talált az apám arca felé, de mielőtt becsapódhatott volna, Bianca elkapta a karomat, és nem hagyta, hogy megüssem. A váratlan mozdulat hatására azonban véletlenül belekönyököltem Bianca orrába. A lány felszisszent mögülem, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Tényleg olyan vagyok, mint ő. Már meg is ütöttem a nőt, akit szeretek. 
- Te jó ég - a térdem teljesen elgyengült. - Nagyon sajnálom! Véletlen volt, ne haragudj - szabadkoztam, miközben megvizsgáltam az ütésem helyét. Bepirosodott, de nem vérzett. 
- Semmi baj - dörzsölte Bianca a fájó pontot. - Nem történt semmi. 
- És még te oktatsz ki engem? - pattant fel apa a kanapéról. - Mégis miben vagy te különb nálam? - kérdezte gúnyosan. 
- Na most lett elegem - motyogta Bianca, aki arrébb taszított engem, odalépett az apám elé, és akkorát belerúgott a gyomrába, hogy apa szabályosan kiterült a földön, és összegörnyedve nyöszörgött. - Nem gondoltam volna, hogy amikor hasznát veszem a katonai alapismeretek órának, ennyire fogom élvezni - közölte rezzenéstelen arccal, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kilincsre tett kézzel visszafordult, mintha csak elfelejtett volna valamit. - Ja, és kapja be - azzal kilépett az ajtón, én pedig alig tudtam utolérni. 
- Bianca! - kiáltottam utána. A kocsim mellett értem be, az anyósülés felőli ajtó mellett állt. - Jól vagy? - vizsgálgattam az orrát. Bianca megfogta a kezemet, és a testem mellé szorította, hogy ne tudjam megtapogatni a csontját, hogy vajon eltört-e. 
- Ne! - szólt rám erélyesen. - Tudom, hogy most mire gondolsz. Elhiszed neki, hogy te is ugyanolyan vagy, mint ő. De ez nem igaz! - nézett mélyen a szemembe. - Az, amit mondtam rólad, az a valóság. Az vagy te. Ez itt - mutatott az orrára. - véletlen volt. Mögötted voltam, és megleptelek. Ez bármikor előfordulhatott volna. És egyáltalán nem fáj - szögezte le. - Noah, az a pasi ott bent - biccentett a házunk felé. - meg sem érdemli, hogy a szavai eljussanak az agyadig, nemhogy higgy neki! 
- Biztos vagy benne? - sütöttem le a szemem. 
- Sosem voltam biztosabb ennél semmiben - felelte, én pedig tudtam, hogy egyetlen lehetőségem van. Egyetlenegy.
- Nekem azért van még egy verzióm - mondtam, és közelebb hajoltam hozzá. Megcsókoltam. A keserű szájízt, ami anya kórházba kerülése óta ott tobzódott bennem, olyan édes és megismételhetetlen érzés váltotta fel, amit soha, semmire nem cseréltem volna el. Életem legszarabb napján a világ legboldogabb embere lettem.