Bianca

- Csak szerintem bizonyosodott be, hogy nem volt igazad? - pillantott dühösen Olivia Madison-ra. 
- Csigavér, Livi - válaszolta lesajnálóan Madison. - Egy forgalmas reptéren raboltak el minket, gondolod, hogy fél Svájc most nem a mi keresésünkkel van elfoglalva? - igazat kellett adnom Madison-nak. Már legalább egy fél nap eltelt azóta, hogy két fegyveres pasas betuszkolt minket egy rozoga furgon hátuljába, és elhajtott velünk. A pontos időt nem tudtam, a csuklómat ugyanis hátul összekötötték, a telefonom meg még a reptéren kipottyant a zsebemből. Csak az időérzékemre tudtam támaszkodni, ami kezdett eléggé tompulni, tekintve, hogy egy pinceszerű helyiségben ültünk a poros, jéghideg földön, a fejünk felett pedig vízvezetékek futottak, olyan alacsonyan, hogy állva biztosan nem fértünk volna el. Olivia először megrémült, hogy gáz van bennük, és ilyen kegyetlen módszerrel akarnak végezni velünk, de Shay aztán észrevette, hogy víz csepeg belőlük, így némileg megnyugodtunk. Már amennyire nyugodt lehet az ember, miközben be van zárva, feltehetőleg azért, mert a szüleink túl befolyásosak, és így próbálnak meg hatni rájuk. Csak az járt a fejemben, hogy apának mindvégig igaza volt. Hogy tényleg nem szabad kint mászkálnom, mert ez lesz a vége. Könnyek marták a szememet, ahogy Noah-ra gondoltam, és arra, hogy mennyire hibásnak érezheti most magát. 
- Pszt, Bi - lökte meg a vállamat a vállával Shay. Kérdőn fordultam felé, mire ő addig ugrált a helyén ülve, hogy a háta került velem szembe. - A farzsebemben ott van egy telefon. Hátha működik! - felcsillant a szemem, hosszú idő óta először éreztem reményt. Úgy helyezkedtem, hogy az összekötött kezem Shay farzsebéhez érjen.
- Milyen telefon? - hökkent meg Olivia. 
- Azóta nálad van egy telefon, hogy elraboltak minket, betuszkoltak egy undorító állatketrecbe a föld alá, és csak most szólsz? - kapkodta a levegőt egyre dühösebben Madison.
- Inkább segítsetek! - mordultam fel, mivel úgy kutattam Shay zsebében, hogy semmit sem láttam abból, amit csinálok. Olivia navigálni kezdett, aminek köszönhetően hamar kipiszkáltam Shay telefonját, és középre ejtettem azt. Visszahelyezkedtem, úgy, hogy én is rálássak a készülékre. 
- Elővehettem volna hamarabb is, de négy órával ezelőtt is hátra volt kötve a kezünk - vetett egy gúnyos pillantást Shay Madison felé, aki nem törődött a barátnőnkkel, inkább előredőlt, és az orrával próbálta meg feloldani a kijelzőt. - Amúgy meg, ez a te dugi telefonod - tette hozzá. 
- Chh, és még azt mondják, hogy a szabályszegés veszélyes - mondta Madison, miközben nagy nehezen felvillant a képernyő. Ripityára törve. Olivia szomorúan hajtotta le a fejét, Shay elhúzta a száját, Madison pedig fájdalmasan mordult fel. - Mégis mi a fenéért lenne bárkinek is szüksége épp ránk? - dőlt neki a hideg, göcsörtös falnak. 
- Talán mert Bianca apja a Pentagon vezetője, a mieink meg milliárdos cégek tulajdonosai? - pislogott nagyokat Olivia. Madison nem válaszolt semmit, csak szép ütemesen elkezdte beleverni a fejét a falba. Megértettem, én is hasonlóképpen éreztem.
- Mit művelsz? - kérdezte Shay Madison-t.
- Szétverem a fejem, hogy ezeknek a rohadékoknak már ne legyen rá lehetősége - motyogta Madison. Olivia riadtan nézett körbe.
- Gondoljátok, hogy bántani fognak minket? 
- Nemrég azt hitted, egy gázkamrába zártak - csóválta a fejét Shay. Olivia lesütötte a szemét.
- De amikor kiderült, hogy ezek vízvezetékek, megnyugodtam, azt hittem, hogy akkor...
- Hogy? Partizni visznek minket, csak nem akarják, hogy lássuk a rumlis lakást, ezért idezártak, amíg gyorsan kitakarítanak? - fröcsögte Madison.
- Hé, azzal nem segítetek, ha veszekedtek - szólaltam meg én is. - Ki kell találnunk valamit - jelentettem ki.
- Ó, lenne pár ötletem - mondta Madison. - Csak ahhoz szükségem lenne a kezeimre - grimaszolt. 
- Oké, megpróbáljuk - indultam neki elszántan. Feltérdeltem, ami elég nehéz feladat volt úgy, hogy a plafon kétségbeejtően alacsonyan volt, és a kezem hátra volt kötve, de azért sikerült. - Fordulj meg! - kértem Madison-t, aki bizonytalanul ugyan, de teljesítette a kérésemet. Odaküzdöttem magam hozzá, egészen közel, és lehajoltam, remélve, hogy a fogammal sikerül eloldoznom a baromi vastag, baromi nagy csomóra kötött kötelet. 
- Ennek semmi értelme - jegyezte meg Shay. 
- Ti próbálkozzatok a telefonnal! - mondtam gyorsan. Olivia sóhajtva rugaszkodott neki, és mászott oda Shay és a készülék közelébe. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el így, de a szám már begörcsölt, annyi koszt nyeltem, amennyit talán még soha senki, és éreztem, hogy vér csordul végig a térdemen, mert annyit fészkelődtem, hogy az aljzat teljesen kimarta a bőrömet. De kezdett eluralkodni rajtam a pánik, amit egész addig sikeresen féken tartottam. Ha volt valami, amiért hálás lehetek a Csillagfénynek, akkor az ez. Az elejétől fogva megtanítottak arra, hogy helyesen kezeljük a hasonló helyzeteket. De arra nem, hogy a türelem fogyóeszköz. Amikor már úgy éreztem, nem tudom többé kinyitni a számat, visszahuppantam a fenekemre, és nagyon erőlködnöm kellett, hogy ne bőgjem el magam. Sírni akartam az apám miatt, a barátnőim miatt, akik ugyanolyan veszélyben voltak, mint én, és sírni akartam Noah miatt, aki olyan elképzelhetetlenül hiányzott, hogy jobban vágytam rá, mint a szabadságomra. 
- Nem megy? - szólt nekem a válla felett Madison. Épp válaszoltam volna, csakhogy akkor kinyílt a rozsdásodó vasajtó, ami elzárt minket a külvilágtól. Megfagyott köztünk a levegő, én konkrétan azt képzeltem, hogy két gépfegyveres érkezik, azzal a szándékkal, hogy fejenként egy-egy golyót kiosszon nekünk, és annyira nem is tévedtem. Valóban az a két fazon nyitott ránk, akik elraboltak minket a reptéren, de mindenféle érzelem egyszerre öntött el akkor, amikor mindkettejüket felismertem. Totál értetlenül bámultam a fekete ruhában a napfényben ácsorgó fiúkra. 
- Peter Stein, a két kezemmel fogom kitépni a gigádat! - reagált elsőként Madison, és úgy elkezdte rángatni a kezét, hogy a kötél eloldódott (minden bizonnyal sikerült eléggé meglazítanom), kimászott a külvilágba, és nekiesett Peter-nek. A másik srác ugyancsak a Csillagfénybe járt, a neve James, és egyszerűen képtelen voltam összerakni, hogy mi a frászt kereshet itt. 
- Ti... - ráncolta a homlokát Olivia. - Megtaláltatok minket? - kérdezte félve.
- Aha - röhögött James. - A reptéren. Na, gyertek már ki - biccentett. Shay összeszorított fogakkal mászott ki a pincéből, én pedig előreengedtem Olivia-t, és utolsóként küzdöttem ki magam a szabadba. Egy mezőn voltunk, az egyik hegy lábánál. Valamiféle katonai bázis lehetett ez korábban, tekintve, hogy a lejáró mellett a katonaság jelképe volt leszúrva a földbe. Madison épp Peter Stein mellkasán térdelve, ököllel ütötte a fejét. Megindultam feléjük, hogy lerángassam a barátnőmet Peter-ről, de Shay elállta az utamat. 
- Elraboltak minket, Bi - nézett mélyen a szemembe. - Ahelyett, hogy megmented azt a fatökűt, inkább állj be a sorba.
- Mi a fene volt ez? - fordultam oda James-hez, aki épp eloldozta Olivia-t. 
- Peter és én is szabadságra vágyunk - közölte egyszerűen, miközben odalépett Shay-hez, hogy őt is megszabadítsa a kötéltől.
- És ahhoz nekünk mégis mi közünk? - meredtem rá hitetlenül.
- Semmi - vágta rá. - De ha nekünk megtiltják, akkor tiltsák meg mindenki másnak is. 
- Te beteg vagy - közöltem vele rezzenéstelen arccal, majd hagytam, hogy engem is eloldozzon.
- Baszki, szálljál már le rólam - taszította le magáról Peter Madison-t, majd feltápászkodott. Madison persze nem hagyta annyiban, azonnal felugrott Peter hátára, és hátulról kezdte fojtogatni. 
- Hé, elég már - kiáltott oda nekik James, mire Madison felmutatta neki a középső ujját. 
- Mire volt jó ez az egész? - dörzsöltem meg a csuklómat, amit teljesen kikezdett a kötél. 
- Mondtam már - vonogatta a vállát James. - Mivel elraboltak titeket, senkit nem fognak kiengedni a Csillagfényből idő előtt. 
- Szerintem már idő után sem - jegyezte meg Olivia. 
- Biztos, hogy nem vagytok normálisak - ráztam a fejemet. James felvonta a fél szemöldökét. 
- Egyszer még hálás leszel nekünk ezért.
- Na, hát ez fordítva tutira nem igaz - lépett oda hozzánk Madison, kezében egy telefonnal (feltehetőleg Peter-ével, amit a dulakodás során kaparintott meg), és már a füléhez is emelte a készüléket. Pár percig vártuk a folytatást, csakhogy Madison a homlokát ráncolva pillantott a kijelzőre. - Nincs térerő - közölte hisztérikusan, majd földhöz vágta a telefont, és rátaposott. Kábé ekkorra ért oda Peter is, vérző halántékkal. - Oké, akkor te jössz - csapta össze a tenyereit egykori szobatársam, és nagy lendülettel nekirontott James-nek, akit hasonlóképpen igyekezett megregulázni, mint Peter-t. 
- Bianca, nem akartunk bántani titeket - pillantott rám Peter. - De nem hagyhattuk, hogy elmenjetek. Veszélyben vagytok odakint! - mutatott körbe, a hegyekkel határolt, teljesen kihalt, csendes mezőn.
- Megsüketülünk a csendtől, vagy mi? - fonta össze maga előtt a karjait Shay. 
- A Csillagfénybe nem azért küldik a diákokat, mert nincs jobb dolguk a szülőknek, hanem mert komoly kockázatnak vannak kitéve a világban. És te meggondolatlanul elmentél volna Amerikába, Bianca, tényleg nem érted, hogy mindezt érted tettük? - tette össze a két kezét Peter, miközben Madison egyre erősebben ütötte a földön fekvő James-t. 
- És nekünk mégis mi közünk volt ehhez? - tette fel az egyik legrelevánsabb kérdést Olivia.
- Ti csak jókor voltatok jó helyen, azzal, hogy titeket is elhoztunk onnan, még inkább bebizonyítottuk, hogy rossz ötlet egyedül kószálni odakint - magyarázta Peter.
- Két fegyveres őr volt velünk - vetette oda Shay.
- Apropó - csettintettem a nyelvemmel. - Honnan szereztetek fegyvert? 
- Múlt héten mi takarítottuk a fegyverraktárat - válaszolta Peter.
- Fegyverraktár? - hökkent meg Olivia. Hát, nekem is merőben új volt ez az infó. 
- Aha, a diri csak néhány diáknak szól róla, azoknak, akikben komolyan megbízik - vonogatta a vállát Peter.
- Hát, asszem ebből a körből most határozottan kiestek - köszörültem meg a torkom. - Egy pillanat - fordultam körbe. Mindannyian kérdőn pislogtak. - Négyen voltatok - mondtam. 
- Tessék? - ráncolta a homlokát Peter. 
- Négy tetovált pasas volt a reptéren! - kaptam a szám elé a kezem. Peter értetlenül fordult James felé, akinek a karján valóban ott díszelgett egy tetoválás, de ennyi, nem több. 
- Bianca, szerintem félrebeszélsz - legyintett Peter. Támogatást remélve fordultam a lányok felé, akik közül Shay a gondolataiba merülve igyekezett visszaemlékezni a történtekre, Olivia pedig riadt arckifejezéssel bólogatott. - Hé, James! - kiáltott oda a fűben heverő haverjának Peter, akiről épp akkor mászott le Madison. Búcsúzóul még bele is rúgott egyet az oldalába. James a fájó pontjaira szorította a kezét, és nyöszörögve gördült oldalra a füvön. - Csak mi voltunk ott a reptéren, ugye? - kérdezte Peter gyanakodva. 
- Mit tudom én - nyögte fájdalomtól eltorzuló arccal James. Madison a mutatóujján egy slusszkulcsot forgatva lépett oda hozzánk. 
- Hölgyeim, mehetünk? - vigyorodott el, a mező szélén parkoló furgon felé biccentve. 
- James, gyerünk - nyújtotta a kezét segítségképpen Peter, amibe James bele is kapaszkodott. 
- Aha, meg a nagy büdös lófaszt - szólt oda nekik Madison. - Most ti lesztek a kalitkába zárt madarak. Csak, hogy lássátok, kivel van dolgotok, mi nem zárunk be titeket oda - biccentett a nyitott ajtajú pincelejárat felé Madison. James és Peter kétségbeesetten kapkodta a fejét köztünk, és bár Olivia valószínűleg meggyőzhető lett volna, Madison idejében elrángatta őt a közelükből. Már majdnem odaértünk a kocsihoz, amikor meghallottuk a fiúk lépteit. 
- Ne már, csak játék volt az egész - erőltetett mosolyt magára Peter.
- És szerintem eltörted a bordámat, ami átszúrta a tüdőmet - lihegte James, Madison-ra pillantva. 
- Örülj neki, hogy nem nyúltam bele a mellkasodba a puszta kezemmel, és szúrtam át a bágyadt kis tüdődet ezzel - mutatta fel neki Madison a középső ujját, majd folytatta is az útját az autó irányába, maga után húzva Olivia-t. Már majdnem odaértünk a járműhöz, amikor éles hang hasított a levegőbe. Reflexből buktunk le mindannyian a földre, és épp idejében, mert újra meghallottuk a durranást. 
- Ez mi a franc? - szorította a fejére a kezét Shay. 
- Lőnek ránk - mondta ki rezzenéstelen hangon Madison, és kúszni kezdett a kocsihoz. 
- Mi van? - riadt meg Olivia, olyan erősen markolva az előtte lévő fűcsomót, hogy belefehéredtek az ujjai. - Most akkor nem Peter meg James rabolt el minket? - kérdezte.
- Mondtam, hogy négyen voltak - motyogtam, miközben lehajtottam a fejemet az újabb lövés elől. Madison időközben odaért a furgonhoz, villámgyorsan beszállt, és odahajtott hozzánk. Belülről kinyitotta a hátsó ajtót, sürgetve intett, hogy szálljunk be. Továbbra is lebukva próbáltam kitalálni, merről jöhetnek a lövések. 
- Ott, nézzétek! - bökött Shay a hegyoldal irányába, ahol megpillantottunk két hason fekvő pasast, egy-egy puskával. Madison gázt adott, és az ellenkező irányba hajtott. 
- Várj, nem hagyhatjuk itt őket! - mutattam a pincelejárat fedezékébe húzódó két fiúra. Madison egy másodperc alatt döntött, bár előtte megajándékozott egy sokatmondó pillantással. Amikor a srácok mellé értünk, lefékezett, és megvárta, hogy beszálljanak. 
- Mi a szar ez? - kérdezte James, bezuhanva Shay és Olivia közé. Pillanatok alatt elhagytuk a mezőt. 
- Nyilvánvalóan nem csak nektek vannak zseniális ötleteitek - nézett a visszapillantóba Madison dühösen. És ezúttal nem csak kettejükre volt mérges, hanem az egész világra. 

Noah

- Értse már meg, hogy nem tudok semmit! - csaptam az asztalra idegesen. Már órát óta hallgattak ki minket ezen a szaros rendőrségen, ahelyett, hogy kocsiba ülnénk, és megkeresnénk a lányokat. Nem, ehelyett egy szemüveges faszi faggat arról, hogy pontosan melyik szék mellett álltam, amikor megtörtént az, amitől hónapok óta rettegek. 
- Mr. Connor, kérem. Egy rendőrtiszttel beszél - pillantott rám a szemüvege üvege felett. Kezdett totál elegem lenni. 
- Felőlem a Dalai Láma elcseszett utánzata is lehetne, bassza meg, Bianca és a többiek veszélyben vannak, nem fogja fel? - pattantam fel. A férfi hátradőlt a székén, és unottan nézett rám.
- Ez már a tizennyolcadik ilyen kirohanása, Mr. Connor, úgyhogy tizennyolcadjára is elmondom. Egyelőre. Nem. Tehetünk. Semmit - mondta lassan, jól kihangsúlyozva minden egyes szót. 
- A lányokkal együtt a golyóikat is elrabolták? - horkantottam fel.
- Nem, Mr. Connor, minden golyónk a fegyverünkben van, a helyén - paskolta meg a fegyvertáskáját az asztala szélén. 
- Ó, én nem azokra a golyókra gondoltam - fontam össze magam előtt a karjaimat. A férfi a szemét forgatta. - Nézze, megértem, hogy magának mindez nem több egy időrabló, újabb ügynél, de négy fiatal lányt elraboltak, és azoknak a fickóknak aztán van golyója, minden létező értelemben - támaszkodtam rá az íróasztalra, közelebb hajolva a rendőrhöz. - Úgyhogy jobban tenné, ha a valódi tetteseket kutatná, nem pedig engem baszogatna - a pasas levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. Az itt töltött idő alatt ezt már sokadjára csinálta, és általában hosszas fejmosás következett arról, hogy az ő kezét törvények kötik, ezúttal azonban egy öltönyös, fiatalabb férfi nyitott be az irodába. Láthatólag nagyon kapkodott. 
- Gabriel, két tetovált monstrum egy illegális fegyverkereskedőtől vásárolt, és az Allmendhubel hegy felé tartó autóúton tankoltak - mondta, de már tovább is állt, hogy a következő irodában is közölje a fejleményeket. 
- Ez azt jelenti, hogy megvannak? - kaptam fel a fejem. Gabriel felcsatolta az övére a fegyvertartóját. 
- Ez azt jelenti, Mr. Connor, hogy két férfi, akik meglehetősen hasonlítanak a maguk által leírt fazonokra, fegyvert vettek, és az Allmendhubel közelében vannak - közölte, és már ki is viharzott az irodából, menet közben felkapva a fogasra akasztott kabátját. Egy pillanatra elcsábított az asztalán hagyott akta, ami egyértelműen a lányok ügyét tartalmazta, de megembereltem magam. Úgysem lenne benne semmi új, ha pedig valaki rám nyit, még engem is megbüntetnek. Semmi kedvem nem volt az irodában maradni, ezért kiléptem a folyosóra, ami sokkal üresebb volt, mint az elmúlt tizenkét órában. Blake ücsörgött az egyik kényelmetlen műanyag széken, a tenyerét vizsgálgatva. Letelepedtem mellé, de nem szólaltam meg. Ő törte meg a csendet, szinte azonnal.
- Már tizenkét óra eltelt - suttogta. 
- Tudom - bólintottam. - Kábé a perceket is számolom.
- Neked mondott valamit? - biccentett az immáron csukott irodaajtó felé, a rendőr-nyomozóra célozva. 
- Mindig ugyanazt. Egyelőre. Nem. Tehetünk. Semmit - ismételtem a szememet forgatva az unásig hallgatott mondatot. Blake lesütötte a szemét. - Mi van? - meredtem rá. - Neked mást is mondtak? - kérdeztem, mire ő csak behúzta a nyakát. - Ne kelljen kiszednem belőled! - ragadtam meg a szék szélét. A düh egyre csillapíthatatlanabbul dolgozott bennem. Még én is csodálkoztam rajta, hogy ilyen sokáig sikerült féken tartanom. Blake nagyot sóhajtott. 
- Nekem azt mondták, hogy minél több idő telik el, annál kevesebb az esély arra, hogy élve előkerülnek - ahogy ezt kimondta Blake, úgy éreztem, eltűnik a lábam alól a talaj. Nem éreztem magam semminek. Nem csak üresség volt bennem, hanem egyszerűen... Semmi voltam. Felálltam, és a folyosó végén lévő mosdóba indultam. - De hé! - kiáltott utánam Blake. Megtorpantam, de nem fordultam vissza. - Ők egész életükben erre voltak nevelve. Tudják kezelni - szerettem volna hinni neki. Azt akartam, hogy úgy legyen. De ahogy belenéztem a rendőrség mosdójában lévő tükörbe, egyetlen dolog járt a fejemben. Nekem kellett volna vigyáznom rájuk. Rá. 

- Noah! - először azt hittem, álmodom. Még láttam is, ahogy Bianca piszkos ruhában, édes koszfolttal azon a gyönyörű arcán felém fut. Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel, mert két teljesen ideges férfi is érkezett mögöttük, akiket még soha nem láttam. 
- Baszki! - lökdöste meg a vállamat Blake. Megdörzsöltem a szememet, és pislogtam párat, de az álom nem tűnt el. Bianca, Madison, Shay és Olivia két fickóval a hátuk mögött, megviselten, de épségben sétáltak oda hozzánk. Azonnal talpon voltam, annyira hirtelen történt minden, hogy szinte fel sem fogtam. Blake is felállt, és gondolkodás nélkül megcsókolta Olivia-t, aki egy pillanatig értetlenül kapálózott, aztán, valószínűleg megtetszett neki a dolog, mert belekapaszkodott Blake-be, és hagyta, hogy a haverom a falnak döntse őt. Valami hasonlónak kellett volna az én eszemben is járnia, csakhogy nem értettem, mi történik, és ez jobban zavart, mint amennyire a farkamat érdekelte Bianca. És az, ugyebár, nem kis teljesítmény. Értetlenül kapkodtam a fejem a lányok és a két srác között, amikor Bianca hirtelen a nyakamba ugrott, és szorosan magához ölelt. A karjaimba zártam őt, magamban megfogadtam, hogy soha többé ebben a büdös életben nem engedem őt el, aztán magyarázatra várva pillantottam rájuk. Mielőtt bármit mondhattak volna, öt rendőr csattogott el a folyosó végén, két nagydarab fickót bilincsre verve. Összeugrott a gyomrom, mert az egyikük kísértetiesen hasonlított Gabe-re, ahogy azonban felém fordult, és a szemembe nézett, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem ismertem azt a rohadékot. Nem az én hibám volt, hogy elrabolták őket. Hirtelen mintha egy tonnányi súly szakadt volna le a vállamról, újra magamhoz öleltem Bianca-t, és ezúttal hosszasan meg is csókoltam. Amikor elszakadtam tőle, sorban megöleltem az összes lányt (kivéve Olivia-t, mert őt továbbra is nekipasszírozták a falnak). Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok aggódni a léhűtő unokatesómért, meg a fura barátaiért. És mégis így lett. 
- Mi történt? - kérdeztem végül. - És ti kik vagytok? - néztem a két fiúra, akik véresen ácsorogtak a csajok mögött. - Titeket is elraboltak? - méregettem a sebeiket. 
- Ja, nem, őket én vertem meg - vonogatta a vállát Madison. 
- Elég nagy bátorság ilyet mondani egy rendőrségi folyosón - jegyeztem meg. 
- Ők meg elraboltak minket, szóval - tárta szét a karjait Madison. Ahogy kimondta ezt, automatikusan ökölbe szorult a kezem, és anélkül cselekedtem, hogy végiggondolhattam volna. Megindultam feléjük, és már az öklöm is lendült, csakhogy Bianca idejében kapcsolt, és elkapta a könyökömet. 
- Hé, nyugi - csitított, és maga felé fordítva adott egy puszit a számra. - Ez nem ilyen egyszerű. 
- Akkor? - ráncoltam a homlokomat. 
- A két lúzer megpróbálta bebizonyítani, hogy milyen átkozottul veszélyes nekünk idekint, erre rájuk is lőttek - buggyant ki a nevetés Madison-ból. Kezdtem egyre jobban összezavarodni. 
- Elnézést - köszörülte meg a torkát mögöttünk Gabriel. Nem hozzánk szólt, hanem a folyosón lassacskán a közösülésig eljutó Olivia-hoz és Blake-hez. - Ez egy rendőrkapitányság - közölte velük rezzenéstelen arccal. 
- Tudom, az elmúlt tizenhárom órában itt voltam - vágta rá Blake. 
- Kérem, viselkedjenek - dörzsölte meg a homlokát Gabriel, mire Blake megeresztett egy angyali mosolyt, és folytatta Olivia csókolgatását. A rendőr fáradtan sóhajtott egyet, és odalépett hozzánk. - Fel kell vennem a vallomásaikat, aztán hazamehetnek - mondta. 
- Már elnézést - emelte fel a kezét Shay. - De ők elraboltak minket. Ennek nem lesz következménye? - bökött a két fiú felé. 
- Csak ha feljelentést tesznek - válaszolta Gabriel. A lányok összenéztek, azt hiszem, némán megbeszéltek valamit, amire Madison csak a szemét forgatva reagált. 
- Nem, arra nem lesz szükség - mosolyodott el Bianca, miközben összekulcsolta az ujjainkat. Olyan melegség járt át, amiről két órával ezelőtt még nem gondoltam, hogy valaha újra érezhetem. Itt volt mellettem, velem, biztonságban, épségben. Az égvilágon semmi más nem számított. Még az sem, hogy annak a két majomnak legszívesebben kitéptem volna a szívét, hogy megetessem a hollókkal. Ha Bianca azt akarja, hogy megkíméljem az életüket, megteszem. Neki mindent megteszek.