Bianca

- Azt akarod mondani, hogy nem ment el a randira? – vonta fel a szemöldökét Madison.

- Nem is volt semmiféle randi. – sóhajtottam. – Noah nem volt itt. – ismételtem, kábé ezredszerre. A szobatársam nehezen dolgozta fel, hogy a drágalátos unokatestvére jól felültetett engem. Ja, és hogy még kis híján bajba is kerültem miatta.

- Lecsavarom a golyóit. – döntötte el Madison, ökölbe szorított kézzel.

- Nem kell. – tiltakoztam. – Meggondolta magát. Ennyi. – vontam vállat. Shay most először szólalt meg.

- Ennyi? Hagyod, hogy élje tovább világát, miközben te kockáztattad a sajátodat? – a mi szobánkban ültünk, a földön. Olivia is átjött hozzánk, de ő csak csendben hallgatta a fejleményeket. Amióta annyira berúgott, hogy reggel a suliban ébredt, és a leghalványabb fogalma sem volt arról, mi történt vele, kissé szkeptikusan áll hozzá Noah-hoz és Blake-hez. Arról már nem is beszélve, hogy Blake a füle hegyéig belezúgott a barátnőnkbe.

- Nem tehetek mást. – tártam szét a karjaimat. – Nyilvánvalóan sokkal szabadabb, tapasztaltabb lányokkal is volt már dolga. Túl unalmas vagyok neki.

- Ez nem igaz. – rázta a fejét Madison. – Ismerem Noah-t. Ha így gondolkodna, a közeledbe sem jött volna.

- Akkor hol volt tegnap este? – tettem fel a sarkalatos kérdést. Madison beharapta az alsó ajkát, és előszedte a becsempészett telefonját az ágyneműtartójából.

- Mindjárt megkérdezem. – kacsintott egyet.

- Ne... - tiltakozásom elhalt a lányok izgatottsága mellett. Amíg Madison tárcsázott, Shay azt ecsetelte, milyen módszereket javasol Noah ivartalanítására (mintha egy macskáról lenne szó, egek), valamint, hogy amennyiben nem a kórházban fekszik, egyetlen kifogást sem fogadunk el. Madison egyetértően bólogatott, majd a füléhez emelte a készüléket. Várt pár percig, amíg kicsengett, de aztán olyasmit tett, amire a legkevésbé sem számítottam. Hirtelen felém nyújtotta a telefont. Riadtan ráztam a fejem, nem mertem megszólalni, féltem ugyanis, hogy ha Noah már a vonalban van, meghallja a hangom. Madison kérés nélkül nyomta a kezembe a készüléket, de én némán ellenkeztem tovább. A lány erőszakkal a fülemhez tolta a kezemet, de nem szólaltam meg. Láttam, hogy vörösödik a feje a dühtől, de nem érdekelt. Semmi kedvem beszélni Noah-val.

- Madison? – hallottam meg a fiú hangját a telefonban. A gyomrom összerándult, és apró görccsé formálódva kezdett bukfenceket vetni odabent. Francba! A sok-sok évi idegen nyelvtanulás, a katonai alapismeretek, a különleges tanterv mind semmit nem ért... Mert ilyenkor én is csak egy átlagos tizenhét éves lány voltam, akinek nem jön ki hang a torkán, ha az a srác szól hozzá, akiért totálisan odavan. Legszívesebben hozzávágtam volna a telefont Madison-hoz, amikor reflexszerűen érkezett a válaszom:

- Nem, Bianca vagyok. – szorosan lehunytam a szemem, és magamban átkoztam a szobatársamat is, meg magamat is.

- Szia. – Noah hangszíne megváltozott, valahogy... Gyengédebb lett. Azt hiszem. – Akartalak már keresni, de nem tudtam, mikor vagy Madison közelében. – hálát adtam, amiért nem nekem kellett folytatnom a beszélgetést.

- Mindig. Egy szobában lakunk. – válaszoltam, mintha ez tök egyértelmű lenne. Mert hát, igazából ez tök egyértelmű.

- Tényleg. – nevetett fel Noah erőltetetten. – Sajnálom, hogy tegnap elkéstem. – mondta őszintén.

- Nem késtél el, hanem nem jöttél. – javítottam ki. Noah nagy levegőt vett.

- Valóban. Nézd, bonyolult lenne elmagyarázni mindent, a lényeg, hogy az anyámnak szüksége volt rám. Nem hagyhattam magára. – hirtelen mérhetetlen bűntudat árasztott el. Elvártam volna tőle, hogy az anyukája elé helyezzen? Butaság. Hisz alig ismer. Egyértelmű, hogy kit kellett választania. Mindenféle harag, amit valaha is éreztem iránta, semmivé lett.

- Nem haragszom, Noah. – böktem ki, mire Madison, Olivia és Shay is értetlenül meredtek rám. Intettem nekik, hogy később megmagyarázom. – Minden rendben az anyukáddal? – érdeklődtem. Madison szeme elkerekedett, és a szája elé kapta a kezét.

- Persze, csak rossz napja volt. – felelte. Valamiért úgy éreztem, ez nem minden. – Túl késő volt, mikorra összeszedte magát. Tényleg sajnálom. – akárhogy is kutattam az emlékeim között, rövid ismertségünk alatt sosem mondta el ennyiszer, hogy sajnálja. Hm. – Mit szólnál a ma estéhez? – gyorsan végigpörgettem a lehetőségeimet. Kockáztatok, és kiszökök az épületből, azért, hogy az estémet a világ legdögösebb, legédesebb pasijával töltsem, aki, amellett, hogy úgy néz ki, mint egy brit rockmagazin címlapfiúja, az anyukájával is törődik, vagy pedig itt maradok, besavanyodva, ugyanabban a kis, sötét szobában, ahol az elmúlt hét évet töltöttem. Nem kellett sokáig gondolkodnom.

- A ma este megfelel. – egyeztem bele.

- Ígérem, ma már ott leszek. – nevetett Noah kelletlenül.

- Várni foglak. – mosolyodtam el.

- Akkor negyed egykor a kerítésnél. – búcsúzott Noah.

- Negyed egykor. – akárhogy próbáltam, nem sikerült letörölni a vigyort a fejemről. Kinyomtam a hívást, és visszaadtam a telefont Madison-nak.

- Mi történt a nagynénémmel? – kérdezte riadtan.

- Noah szerint rossz napja volt. – feleltem. Madison zavart arckifejezéssel rejtette el a készüléket az eredeti helyére, az ágyneműtartóba. Mindig itt tartja, amikor a szobánkban vagyunk.

- Jól értem, hogy ma este megint kiszöksz? – ráncolta a homlokát Shay.

- Mi az, hogy megint? – röhögtem el magam. – Tegnap sehová sem mentem.

- Takarodó után kimentél a szobádból. – emlékeztetett Olivia. – Ez már megér egy fegyelmit.

- És ha még azt is megtudnák, hogy gyakran az iskola területét is elhagyjuk, mindannyinkat kirúgnának. – húzta el a száját Shay.

- De előtte tutira kinyomoznák, hol gyengült meg a biztonsági rendszer. – vigyorgott Madison. – Azért megnézném a diri fejét, amikor kiderül, hogy a kis börtöne mégsem olyan biztonságos, mint hiszi.

- Gonosz vagy. – csóválta a fejét Shay. Madison az ágya szélének dőlt.

- Ugyan miért? Úgy kezel itt mindenkit, mintha állatok lennének a cirkuszban. Ugyanazt kell hordani, ugyanazt kell ugyanakkor csinálni... Őrület. A szülők azért küldik ide a gyerekeiket, hogy tömegcikkeket gyártsanak belőlük, nem azért, hogy megvédjék őket. – húzta fel a térdeit. Olivia szomorúan bólintott, Shay azonban kiállt szeretett iskolája mellett.

- A Csillagfénynek rengeteg előnye is van. – jelentette ki. – Szép a kilátás. – biccentett az ablakok felé.

- Aha, hát New York is szép. – közölte. – Ne is erőlködj, Shayleen, úgysem tudsz meggyőzni.

- Hát ez nem az érveimen múlik. – jegyezte meg Shay, miközben feltápászkodott. – Ha te egyszer eldöntesz valamit, az akkor is úgy van, ha amúgy nem. – a vállára kapta a táskáját, merthogy az utolsó óránk után egyből ide jöttünk kupaktanácsot tartani. Madison megvillantott egy angyali mosolyt, majd előtúrta a telefonját. Amíg ő nyomkodni kezdte, Olivia is felállt, és csatlakozott Shay-hez. – Megyek, vár egy csodálatos dupla biosz. – azt hiszem, Shay milliószor megbánta már, hogy a délutáni foglalkozásokhoz a biológiát írta be. Olivia az egyik barátnőjét kísérte el ebédelni, akinek eggyel több órája volt ilyenkor, mint nekünk, így Madison és én kettesben maradtunk. Az íróasztalomhoz telepedtem, hogy megírjam a holnapi házikat, csakhogy az agyam közel sem a spanyolon, vagy a történelmen kattogott. Egyrészt, hihetetlenül örültem neki, hogy Noah ennyire érzékeny, hogy ennyire foglalkoztatja az anyukája. Másrészt, ott motoszkált a gondolataim között az is, hogy mi van, ha hazudott? Úgy értem, alapvetően hiszek neki, de Noah Connor mégiscsak Noah Connor. Pénzért verekszik, dohányzik, iszik... Ki tudja, mikor mond igazat, és mikor ferdíti el kissé a dolgokat? Előfordulhat, hogy az estét valamelyik könnyen kapható barátnőjénél töltötte, merthogy ő kellemesebb szórakozást ígért neki, mint én, akit még csak meg sem csókoltak soha. Görcsösen fogtam a ceruzát, amikor megpróbáltam leírni az egyik matek egyenletet, annyira, hogy ki is tört a ceruzám hegye. Madison felkapta a fejét a hangra, félretette a telefonját, és odasétált hozzám.

- Noah-n kattogsz, ugye? – támaszkodott neki háttal az íróasztalomnak. Nem feleltem neki, csak kivettem egy új ceruzát a fiókból, és folytattam a feladatot. – Hjaj, Bi. – sóhajtotta Madison. – Noah élete nem olyan, mint a tiéd.

- Persze, ő nincs bezárva. – válaszoltam neki anélkül, hogy ránéztem volna. Madison a fejét rázta.

- Úgy értem, sokkal zűrösebb, mint hiszed. – magyarázta. Na, erre azért már felfigyeltem. – Hagyd, hogy magától mondja el neked, de tudnod kell, hogy nem egy gyaloggalopp. – összeszorult a gyomrom. Megint.

- Beteg valakije? – rémültem meg. Madison elhúzott szájjal felelt.

- Úgy is mondhatjuk.

- Ne már. – dobtam el a ceruzát, és két kézzel ragadtam meg a szobatársam csuklóját. – Beszélj világosan! – kértem. Madison könnyedén lerázta a kezemet magáról, és visszasétált az ágyához. Őt kábé annyira érdekelte a másnapi házi, mint engem a molekuláris bionika. Semennyire, csak hogy tiszta legyen.

- Majd elmondja, ha itt lesz az ideje. – közölte egyszerűen. Na persze. Könnyű neki. Ő tudja. Én meg csak tengődök itt egyik összeesküvés-elméletből a másikba. Ha nem egy zárkában kellett volna leélnem az elmúlt hét évemet, talán még olyanokat is ki tudnék ötölni, aminek van bármiféle valóságalapja. De ha nem, hát nem. Határozottan türelemből adtak nekem a legtöbbet.

Noah

Igyekeztem felvenni a pókerarcot, amikor beléptem Blake szobájába.

A haverom az asztalánál ült, és valami kínai írásjelekkel számolt. Levágtam magam a fotelébe, és a letörölhetetlen vigyorral az arcomon figyeltem, egyetlen szó nélkül. Blake sóhajtva, amolyan „ne kímélj"- stílusban csukta be a füzetét (ami, mint a borítójáról kiderült, szerves kémia volt), és fordította felém a gurulós székét.

- Randizok Bianca-val. – jelentettem be ünnepélyesen. Blake a homlokát ráncolva gondolkozott.

- Megint?

- A tegnap ugrott. – legyintettem. – Anyával voltam. – tettem hozzá, Blake értetlen arckifejezését látva. Ekkor azonban még inkább megijedt, minden bizonnyal azt hitte, hogy az apám megint kezet emelt rá. – Nem történt semmi konkrét, csak beszélgettünk, és kicsit elszaladt az idő. – Blake bólintott, jelezve, hogy érti.

- És... - úgy látszott, nehezen találja a szavakat. – Te kerested meg?

- Madison-t hívtam, de ő vette fel. – magyaráztam.

- És egyből belement egy újabb randiba? – vonta fel a szemöldökét Blake.

- Előtte bocsánatot kértem. – vallottam be. Blake pár percig hitetlenül pislogott, majd kitört belőle az önfeledt nevetés. Hát igen. A barátaimnak elég szokatlan, hogy bocsánatot kérek bárkitől is. A melóm miatt belém ivódott, hogy ha legyőztem valakit, akkor annak a földön a helye, és nem érdemli meg a sajnálatomat.

- Várj. – komolyodott el egyetlen másodperc alatt Blake, amikor észrevette, hogy én nem vihogok vele. – Tényleg? Nem vicceltél? – lepődött meg teljesen. Bólintottam.

- Mondtam neki, hogy anyával voltam, és rögtön megenyhült.

- Aztán amikor ma odamész, jól pofán vág. – röhögött Blake a saját poénján. – Nem mintha nem érdemelnéd meg. – tette hozzá. – De mi van, ha igazából nem hitte el? Nem buta lány. És már bocsi, de egyáltalán nem úgy festesz, mint a jó kisfiú, aki anyuci mellett strázsál, ha annak bármi problémája van. – csóválta a fejét Blake.

- Hülyeség. – tagadtam egyből. – Bianca tudja, hogy kedvelem. – első sorban magamat próbáltam meggyőzni erről. Ha nem hitt nekem a tegnap estével kapcsolatban, akkor az tönkretehet mindent. Nem akartam, hogy igaza legyen Blake-nek, ezért azt tettem, amit mindig, ilyen esetben. Nem vettem tudomást a másik lehetőségről. Arról, hogy Bianca talán egy jókora lehordással kezdi ma a randit. Blake vállat vont.

- A te dolgod, haver. De nem akarom, hogy csalódj. – visszagördült az asztalához, és újra a kezébe vette a kémia füzetét.

- Ne viccelj. – nevettem fel erőltetetten. – Csalódni csak akkor lehet, ha valaki szerelmes.

- Ja, pont emiatt mondom. – vetett rám egy sokatmondó pillantást Blake. Válaszként csak felmutattam neki a középső ujjamat. – Ne már. – dobta el a füzetét. Még csak ki sem nyitotta. Hát igen, az én legjobb barátom. – Odáig vagy érte. – mondta. A szememet forgatva álltam fel a fotelból. Mielőtt kimehettem volna, Blake utánam szólt: - Az apád otthon van. – megeresztettem egy jókora káromkodást, és inkább visszacsuktam az ajtót. Kihúztam a farzsebemből egy szál cigit, és Blake erkélyére kilépve rágyújtottam. A korlátra könyökölve figyeltem a házunkat, aminek a feljáróján ott parkolt apám kocsija. Blake pár perccel később csatlakozott hozzám.

- Nem akarok beleszeretni. – sóhajtottam. Kifújtam egy nagy adag füstöt, ami gomolyogva oszlott szét előttünk.

- Annak már mindegy, tesó. – veregette meg a hátamat Blake. Kivette a mutató-és középső ujjam közül a cigimet, és beleszívott. – A szerelem nem válogat.

- Nem azt érdemli, amit én tudok nyújtani neki. – sütöttem le a szemem.

- Ez nem igaz. – tiltakozott Blake azonnal. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek.

- Én? – böktem bele a saját mellkasomba. – Én, mint jó ember? Ne viccelj. – mikor teljesen elszívtam a cigit, elnyomtam a kis hamutálba, amit Blake direkt miattam rakott az ablakpárkányba.

- Haver. Az apád évek óta ver titeket, de, ne is tagadd – rázta meg a mutatóujját-, azért nem jelentetted fel, mert nem akarod, hogy börtönbe kerüljön.

- Ja. És a nagy védelmi ösztönömnek köszönhetően az anyámat hamarosan a mentő viszi el. – forgattam a szemem. Kimondva még szörnyűbben hangzott, mint a fejemben.

- Most is mit csinálsz? – támaszkodott neki a korlátnak Blake. – Bianca-t próbálod megóvni. Saját magadtól.

- Mert ugyan ki vagyok én, Blake? – tártam szét a karjaimat. – A külvárosi amcsi srác, akinek a szüleinek a házassága inkább csak ház, mint bármi egyéb, és a nővére is évekkel ezelőtt lelépett, aki abból él, hogy idegeneket ver össze, és a legjobb barátjánál csövezik, mikor otthon van az apja. Ezzel szemben ő a tökéletes lány, gyönyörű, a világ egyik legjobb iskolájába jár, kitűnő tanuló, a szülei befolyásosak, és, gondolom jó kapcsolat van köztük. Borzalmasan összeillünk. – sóhajtottam.

- Mert egy lány, akit hét éve egy iskolába bezárva tartanak, az tökéletes. – ráncolta a homlokát Blake. – Figyelj. – nézett mélyen a szemembe. – Mivel is telt az eddigi életed? – mielőtt válaszolhattam volna, Blake sorolni kezdte. – Véded az anyukádat. – nyitotta ki a hüvelykujját. – Véded az apádat. – következett a mutatóujja. –És most Bianca-t véded. Nem gondolod, hogy tenned kéne végre valamit saját magad miatt is? Mert oké, hogy egy önző rohadék vagy, amikor az utolsó szelet pizzáról van szó, de az nem összevethető egy emberi élettel. – hát persze, hogy nem bírta ki egy csípős megjegyzés nélkül. Túl jó tanár voltam, azt hiszem. Tudtam, hogy Blake-nek igaza van. Neki mindig igaza van. Az azonban nem hagyott nyugodni, hogy talán rossz döntést hoztam. Ha túlságosan kötődünk egymáshoz, nehéz lesz elszakadnunk. Amire, magamat ismerve, idő előtt kerül majd sor.