Bianca

- Még mindig nem győztetek meg arról, hogy ez jó ötlet - suttogta Olivia, miközben este, nem sokkal takarodó után a csizmája szárát igazgatta a mi szobánkban. 
- Nyugodtan visszamehetsz, és alhatsz a horkoló szobatársad mellett - vetette oda neki Madison. 
- Csak, hogy tudd - pattant fel Olivia az ágyamról. - Amire most készülünk, teljességgel őrültség, büntetendő, szabályellenes, veszélyes, ostobaság, és...
- És? - szakította félbe Madison. - Izgalmas? Ezt akartad mondani, nem? - vonta fel a szemöldökét a kihívó ruhákba bújt szobatársam. - Basszus, Livie, még sosem jártál odakint - intett Madison a keskeny, golyóálló üveggel kirakott ablak felé. - Megérdemled, hogy érezd a szabadságot. 
- Ez nem a szabadságról szól, hanem Bianca-ról - motyogta Olivia. - Azért megyünk, hogy megkeressük a pasiját. 
- Akiről túl régóta nem hallottunk - sóhajtotta Madison. - És Blake mindent elmagyarázott. 
- Miért nem jött el értünk? - tárta szét a karjait Olivia. Nos, kettejük vitája általában hosszú és győztes nélküli. Shay és én unottan hallgattuk őket.
- Mert nincs se jogsija, se kocsija.
- Busszal is idejöhetett volna - csettintett a nyelvével Olivia.
- Abban mi lenne a buli nekünk? - vigyorodott el Madison, majd ellenőrizte az időt a dugitelefonján. - Ideje indulnunk. Az ellenőrzőtanárok már végigjárták ezt a folyosót - feltápászkodtunk, és épp magamra kaptam a kabátomat, amikor kopogtattak. Mindannyian lefagytunk. 
- Bianca Morgan? Itt Mrs. Hans, az iskolapszichológus. Kérem, nyisson ajtót! - hogy mi? A lányok úgy pislogtak, mintha hamarosan az életünkre törnének. Nem mertünk megszólalni, hisz akkor kint is hallható lett volna a megbeszélésünk, ezért Madison gyorsan bebújt az ágyába, és nyakig betakarózott. Shay és Olivia a szekrénybe zsúfolódott be, de amikor megpróbálták becsukni az ajtót, megreccsent az egyik polc mögöttük. Csak remélni mertem, hogy ez nem tűnt fel odakint. Ledobtam a kabátomat, és villámgyorsan felkaptam a pizsamámat. Mielőtt ajtót nyitottam volna, kicsit összekócoltam a hajamat, hogy hihető legyen az alibim. Mondjuk, gyűrött arcot vágni nem esett nehezemre, kikészített ez az egész hercehurca Noah-val. A küszöbön egy kosztümös nő állt, szoros kontyba fogott hajjal. 
- Nem csináltam semmit - ásítottam egy hatalmasat is a hatás kedvéért. A nő biccentett egyet.
- Tudom. Vendége van - először fel sem fogtam, amit mond. Nem értettem. Azt gondoltam, valamiféle idegennyelven beszél. Vendég. Hogy mi? Miféle vendég? Sajnos egyetlen lehetőség ugrott be, de annak nagyon-nagyon rossz vége lett volna. Elkapták Noah-t? Vagy magától sétált be a tanárok közé? Mi a fene? Mielőtt bővebb információt szedhettem volna ki a nőből, sarkon fordult, és a lépcső irányába indult. 
- Várjon! - kiáltottam utána. Ő megállt, és nagy kegyesen rám nézett. - Le kell mennem hozzá? 
- Igen - biccentett. - Az igazgatónő irodájában várja önt - mosolyodott el végre. Az eddigi stílusát betudtam a késői munkának, aminek nyilván senki nem örül. Óriási görccsel a gyomromban csuktam vissza az ajtót. Madison lerúgta magáról a takarót, és kipattant az ágyából. 
- Kinyírom azt a seggarcot! - szorította ökölbe a kezét. 
- Aú! - sikoltott fel Shay, merthogy konkrétan kizuhant a szekrényből. Ha mindez nem lett volna elég, az ajtó leszakadt a helyéről, és csak Olivia nagyszerű reflexeinek köszönhetően nem csapta agyon Shay-t. 
- Remek. Nem csak szabálysértés miatt rúgnak ki, hanem rongálásért is - biccentettem a sérült szekrény felé. 
- Mégis hogy lehet valaki ennyire idióta? - fogta a fejét Madison. - Rómeónak képzeli magát, vagy mi? - durrogott. 
- Hé - köszörülte meg a torkát Olivia, de szokás szerint figyelmen kívül hagytuk szegényt. 
- Szerintem ez irtó aranyos! - tette a szívére a kezét Shay, miután feltápászkodott a padlóról. -Annyira szeret téged, hogy még ez sem tántorítja el - simogatta meg a vállamat. 
- Aranyos? - horkantott fel Madison. 
- Mi van, ha... - újabb gyenge próbálkozás Olivia-tól.
- Fogd már be - oltotta le Madison, mire Olivia elszontyolodott. - Csak egy puhapöcs csinál ilyet.
- Szereti Bi-t! - ugrándozott Shay vidáman.
- Ja, és ennek az az ára, hogy kitesznek innen - motyogtam, miközben magamra kaptam a puha, rózsaszín fürdőköpenyemet. 
- Jó, mondjuk ez előny - mondta Madison.
- De nem lehet, hogy... - szólalt meg újra Olivia, akit a szobatársam ismét lecsitított.
- Egyáltalán mit akar ezzel elérni? Látogatási lehetőséget kér, vagy mi? - gondolkoztam hangosan.
- Lehet, hogy nem is Noah jött! - üvöltötte el magát Olivia. Mindannyian elhallgattunk, és felé fordultunk. - Talán valaki más az - vonogatta a vállát, jóval nyugodtabban Olivia. 
- Ugyan ki? - buggyant ki a nevetés Shay-ből. - Az apja Washington-ból, vagy az anyja a Közel-Keletről? - habár jogos volt Olivia felvetése, eléggé elképzelhetetlen is. Amióta a Csillagfényben vagyok, soha nem látogatott meg még egyikük sem. Biztos, hogy nem most jutott eszükbe. Ráadásul pont ilyenkor. 
- Megyek és megnézem - léptem az ajtóhoz. - A szekrényajtóval kezdjetek valamit - kértem, majd hatalmas görccsel... nos, mindenhol, lesétáltam az igazgató irodájába, de ami ott várt, arra tényleg nem számítottam. 
- Bianca! - egy darab faként álltam a küszöbön, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, ami történt körülöttem. Apa felállt, odajött hozzám, és szorosan magához ölelt. Éreztem rajta, hogy hiányoztam neki, de nagyon nyugtalan valami miatt. Nem a katonai egyenruháját viselte, hanem egyszerű farmer-póló összeállítást. Őszes haja rövidebb volt, mint legutóbb, és a bajsza sokkal sűrűbb. A viszontlátásnak mindig nagyon örülök, ezúttal azonban hatalmas nyomás volt rajtam az ok miatt, amiért idejött. 
- Azt hiszem, én most egyedül hagyom önöket - tápászkodott fel az igazgatónő, aki szintén utcai viseletben volt még. Lehet, hogy ezek a tanárok idebent alszanak, vagy ilyesmi. Amikor kiment az irodájából, becsukta maga mögött az ajtót. 
- Te meg mit keresel itt? - szakadt ki belőlem hirtelen. Apa odavezetett a kétszemélyes kanapéhoz, ami a fal mellett húzódott, és leültünk. 
- Csak látni akartam, jól vagy-e - mosolygott hamisan.
- Apa... - csóváltam a fejemet. 
- Jól van - sóhajtotta. - Ismersz egy bizonyos Noah Connor-t? - a név hallatán szédülni kezdtem. Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja...
- Miért, mi van vele? - támadtam neki apámnak. 
- Felhívott - mondta ki. Ennél jobban meg sem lepődhettem volna.
- Hogy mit csinált? - kérdeztem döbbenten. 
- Nos, tulajdonképpen alulról kezdte, és mindenkivel addig üvöltözött, amíg el nem jutott a közvetlen beosztottamig. Ő meg ott ült mellettem, és átadta nekem a telefont. 
- Te most viccelsz velem - meredtem rá hitetlenül. Apa megvonta a vállát. 
- Nem, nem igazán. 
- Mégis mit akart tőled? - tártam szét a karjaimat, elég hisztérikus hangszínt megütve.
- Mindent bevallott - kezdte apa, nekem meg a szívverésem úgy harmincezer lehetett. Másodpercenként. - Hogy a közelben volt a barátaival, és meglátott téged a Csillagfény udvarán, beszélgetni kezdtetek, és addig könyörgött neked, amíg kiszöktél hozzá. Azt kérte tőlem, hogy írassalak ki innen, és hagyjam, hogy ő vigyázzon rád - nem hittem a fülemnek. Az nem lehet. Teljességgel, abszolút kizárt. Még hazudott is, hogy bevédje a barátaimat...
- Ezt nem hiszem el - ráztam a fejemet. Mert hát ilyen egész egyszerűen nem létezik.
- Én is valami hasonlót mondtam neki - bólogatott apa. - De aztán megtudtam rólad egy csomó mindent. Tőle. 
- Tessék? - döbbentem le. Apa előhúzott egy telefont a zsebéből, és nyomkodott rajta valamit. 
- Hallgasd meg te magad. A rendszerünk rögzíti az összes telefonhívást, ami az épületen belül zajlik - apa elindította a felvételt, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe Noah hangja hallatán. 
- Nézze, uram, tudom, hogy nagy őrültséget kérek magától - mondta Noah.
- A lehető legnagyobbat - felelte apa, sokkal nyugodtabban, mint számítottam rá. 
- Talán most azt hiszi, felelőtlen és meggondolatlan vagyok, és a helyzet az, hogy az elmúlt tizenkilenc évemben tényleg az voltam, de amióta ismerem a lányát, máshogy látom a világot - nagy levegőt vett, mintha csak elgondolkodna valamin, majd elmerengve folytatta. - Ő nem csak gyönyörű, kedves, és vicces, hanem okos, megfontolt és hűséges is a barátaihoz. Őszinte, mégis tapintatos, empatikus, ugyanakkor határozott. Jobban szereti a hamburgert, mint a kaviárt, és a sült krumplit csak ketchuppal tudja megenni, ami szerintem undorító, de ő olyan jóízűen eszik belőle, hogy még én is megkívánom. Mármint - köszörülte meg a torkát idegesen Noah. - A ketchupot krumplival. Eszméletlen a jobbhorga, és iszonyatosan édes, amikor dühös valakire. Olyankor mindig felhúzza kicsit az orrát, és lebiggyeszti az ajkát. A bőre nagyon puha, és mindig gyengéd, amikor hozzáér valakihez, mindegy, hogy az a pultos-e, aki odaadja neki a vacsoráját, vagy éppen én. Kiáll az elvei mellett, és próbál jó gyerek lenni, aki miatt nem kell aggódni, de vágyik rá, hogy olyan hétköznapi lány legyen, aki miatt igenis idegeskedhetnek néha a szülei. 
- Pontosan azért van ott, ahol, mert a mi aggodalmunk túlságosan reális lenne - válaszolta apa, némi hatásszünetet követően. 
- Igen, tudom. De én vigyáznék rá - jelentette ki Noah határozottan. 
- Miért bíznék meg magában? Honnan kéne tudnom, hogy nem egy potenciális terrorista? - kérdezte apa gyanakodva.
- Jöjjön el Zürichbe, és találkozzunk! - javasolta Noah. 
- Azt kéri tőlem, hogy egy hormontúltengéses kamasz miatt hagyjam itt a munkámat, és utazzak el Európába? 
- Ez a hormontúltengéses kamasz most én lennék, vagy Bianca? - próbálkozott a feszültségoldással Noah. Nem jött be, mert apa néma maradt. - Na jó - fújt ki egy nagy adag levegőt. - Fél napja csak telefonálgatok, tudja, hány óra van Svájcban? Hajnali három. Bizony, kivártam, hogy odaát nappal legyen, csak azután hívtam fel magát. Vagyis, nem magát, hanem valaki tök mást, akit másfél órán át kellett győzködnöm, hogy kapcsoljon tovább. Képzelje, a következő állomást is másfél órán át dolgoztam meg, hogy még eggyel feljebb léphessek. Az azutáni már nemzetbiztonsági átvilágítást akart kezdeményezni! Van fogalma róla, mennyi fenyegetőzésre és kiabálásra volt szükségem ahhoz, hogy most magával beszélhessek? De tudja, uram, ez nem panaszkodás, mert szeretem Bianca-t. Sajnálom, hogy édesapaként szembesülnie kell vele, hogy a kislánya lassan felnő, de ez van. És a Csillagfény nagyon nem alkalmas arra, hogy ott valaki felnőjön. Értem én, hogy aggódnak érte, és biztonságban akarják tudni, de van egy vékonyka határ a börtön és a biztonság között. A drágalátos iskolája ezt a határt kábé akkor lépte át, amikor megtiltotta a ki-és bemenetelt az intézménybe. És ne jöjjön nekem azzal, hogy ez a gyerekek érdeke! Mert az ő érdekük az lenne, hogy ne olyanok legyenek, mint a szüleik. Hogy ne kelljen bujkálniuk, ne kelljen a rosszakaróktól tartaniuk, ne kelljen rettegniük, ha sötétedés után véletlenül a szabadban maradnak. Maga a szabadságától és a fiatalságától is megfosztotta a lányát, de ami ennél is rosszabb, hogy a felnőttkora is maga miatt lesz szörnyű. Mert nem fogja tudni, mit hogyan csináljon, elvégre, korábban be volt zárva valahová, ahonnan esélye sem volt megmenekülni. Tudja mit? - horkantott fel Noah. - Már az sem érdekel, ha beköpi őt az igazgatónak. Én a világ végére is követem őt, és a legszigorúbb börtönből is kiszöktetem, csak azért, hogy egy pillanatra szabadnak érezhesse magát. Olyannak, amilyenné ő tett engem - fejezte be a kis monológját, amitől elállt a szavam. Minden bizonyosság szerint az apámnak is, merthogy sokáig nem reagált.
- Jól van - mondta ki végül apa. 
- Hogy mi? - értetlenkedett Noah. Nyilván nem számított pozitív végkimenetelre. 
- Odamegyek Zürichbe, de előbb a lányommal kell találkoznom - közölte.
- Ez komoly? - döbbent le Noah.
- Maga az volt az imént? 
- Én? Persze, persze, hogy az voltam! - lelkesedett Noah. - Nagyon köszönöm, Mr. Morgan! 
- Csak, hogy tisztázzuk, képzett katona vagyok. Tizenöt különböző módon tudok embert ölni anélkül, hogy bárki rájönne - fenyegetőzött, de én tudtam, hogy nem beszél komolyan. Csak az apai féltés szólt belőle. A gondolataim csak úgy kavarogtak bennem, amikor elköszöntek egymástól, és a hívás véget ért. A tenyerembe temettem az arcomat. Noah ekkora kockázatot vállalt miattam? Ennyit ér neki, hogy kiengedjenek? Én ennyit érek neki? 
- Én ezt nem értem - motyogtam. - Azért jöttél, hogy elvigyél innen? - kérdeztem tőle. Apa óvatos mosolyra húzta a száját, ami alig látszódott a bajusztól. 
- Azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, mennyire szörnyű itt. Kísérettel sem hagyhatjátok el az intézményt? - egek, mintha vizsgáztatna.
- Nem. 
- Az internetet használhatjátok szórakozásra is, vagy csak tanulásra?
- Csak tanulásra.
- A telefont sem engedélyezik, ugye? 
- Nem. 
- Még sosem jártál a városban? - de, jártam, csak épp engedély nélkül. - Úgy értem, legálisan - tette hozzá apa.
- Nem, elvégre ezt jelenti, hogy még kíséret nélkül sem tehetjük ki innen a lábunkat - feleltem.
- Korlátozzák, hogy az udvaron mennyi időt tölthettek? 
- Nem, azt nem, csak azt, hogy hányan lehetnek kint egyszerre. A sok ember felkelti a terroristák figyelmét - forgattam a szemem, a suli kedvenc kifogását idézve. 
- Tanulás terén sokat követelnek?
- A lehető legtöbbet.
- Ha neked kéne döntened - hajolt előre apa. - Mit választanál? Veszély Noah-val, szabadság és normális élet - emelte fel a jobb kezét, szimbolizálva az egyes lehetőségemet. - vagy biztonság Noah nélkül, korlátozásokkal és szabályokkal - ezt az opciót a bal keze jelezte. Azonnal megragadtam a jobbját, és magamhoz húztam. - Hát, ezen nem agyaltál túl sokat - vakarta a fejét apa. 
- Nem volt szükséges.
- Bizonyos szinten megértem az álláspontodat, Bianca, de elfelejted, hogy sem én, sem az anyád nem tudunk állandóan melletted lenni - csóválta a fejét apa. 
- Nem kell! - vágtam rá azonnal. - Noah majd ügyel rám. És hé, soha nem akartak még elrabolni, a nyári szünidő alatt sem. Ha bántani akarnának, már rég megtették volna - simogattam apa kézfejét. 
- Szóval te mennél innen - konstatálta apa, mire én bólintottam. - Akkor menjünk. 

Noah

-Na, ezek után azon sem lepődnék meg, ha a kommandósok jönnének érted, kisfiam - nevetett fel anya, miután beavattam őt az éjszaka történtekbe. Fogalmam sem volt róla, hogy Bianca apja komolyan gondolta-e, hogy idejön, és hogy megteszi, amit kérek. Nem tudtam, elhiszi-e egyáltalán, hogy szeretem a lányát, és az életem árán is megvédeném. De meg kellett próbálnom. 
- Szerinted butaság volt? - sütöttem le a szemem. Anya azonnal megragadta a kezemet.
- Butaság? Ugyan! - rázta a fejét. - Nagyon büszke vagyok rád! 
- Amiért végigtelefonáltam az amerikai katonai hírszerzés összes létező szintjét? - húztam el a számat. Anya elmosolyodott, és megszorította a kezemet.
- Amiért harcoltál azért a lányért, akit szeretsz. 
- Mi van, ha nem lesz eredménye? - dörzsöltem meg a halántékomat. 
- Akkor legalább elmondhatod magadról, hogy végigtelefonáltad az amerikai katonai hírszerzés összes létező szintjét egy lány miatt - paskolta meg a térdemet. 
- Ő nem csak egy lányt - mondtam. - Ő a nagybetűs lány. 
- Látod? - simogatta meg anya a vállamat. - Máris megérte - hagyta, hogy magamhoz húzzam őt, és szorosan átöleljem. A pillanatot a csengő szakította félbe, ami élesen hasított a levegőbe. Mivel Blake-en és a nővéremen kívül senki sem tudja, hogy itt lakunk, az elmúlt két hétben még senki sem csengetett be hozzánk. Gyanakodva sétáltam az ajtóhoz, és nyitottam azt ki. Életem legnagyobb meglepetése fogadott: a küszöbön Bianca állt, rózsaszín fürdőköpenyben, egy idősebb férfi társaságában, akiről feltételeztem, hogy az apja. Eltátottam a számat, egyrészt, mert szörnyen ledöbbentem, másrészt, mert ez a lány még egy bolyhos, rózsaszín fürdőköpenyben is a világ leggyönyörűbb teremtése. Ahogy végigmértem őt, akaratlanul is elmosolyodtam, és alig tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg azon nyomban. 
- Mr. Connor? - törte meg a csendet a férfi. 
- Drágám, ki az? - sietett oda az ajtóhoz anyu is. Bianca-t egyből felismerte, és mosolyogva köszöntötte. - Szervusz, édesem, milyen... - itt elakadt a szava, nyilván egy fürdőköpenyre nem mondhatta, hogy csinos. - milyen kényelmes lehet az a szerelés! - csapta össze a tenyerét anyu. Bianca is viszonozta a mosolyt, és gondolkodás nélkül átölelte anyát. A tekintetem ekkor összekapcsolódott az apjával, aki egy pillanatra meglepődött a lánya reakcióján, de hamar eszébe jutott, hogy engem tulajdonképpen meg kéne szabadítania a nemzőszerveimtől, és ezt a szeméből azonnal ki tudtam olvasni. Sajnos. Valamiért beugrott az apám, és az, hogy akármennyire berezeltem Bianca-étól, inkább engem verjen meg, mint a saját lányát, ahogy anno az én apám tette. Miután Bianca elszakadt anyától, nyomott egy bizonytalan puszit az arcomra, és remegő hangon szólalt meg.
- Szuper lakás.
- Szuper köntös - kacsintottam rá, mire az apja felmordult. 
- Esetleg bemehetnénk? - szélesebbre tártam az ajtót, és a nálam két fejjel magasabb férfi besétált az aprócska lakás pöttöm szobájába. Leültünk a kanapéra, és bár Bianca hezitált egy darabig, hogy mellém, vagy apja mellé telepedjen-e le, végül a rozoga szekrénysor előtt, állva tördelte az ujjait. - Nos, Mr. Connor - kezdte a fazon, aki lényegében be sem mutatkozott. Gondolom, triviálisnak tartotta. Van is benne valami. - Felvázolná a terveit? - fűzte össze az ujjait. Vajon így tárgyal más országok katonai vezetőivel is? 
- Szeretnék visszamenni Amerikába, és természetesen Bianca is velünk jöhetne. Élhetnénk Washington-ban, közel önhöz és a feleségéhez - magyaráztam. Bár első sorban az öreget kellett meggyőznöm, nem álltam meg, hogy ne kutassam folyamatosan Bianca tekintetét. Tudni akartam, mit gondol erről a jövőképről. 
- Nem köti ide magát az iskola? A családja? - faggatózott.
- A családom itt van - fogtam meg anya kezét. - Iskolába pedig két éve nem járok - ismertem be, holott sejtettem, hogy ez egy rossz pont lesz. Mindegy, nem fogok hazudni neki. Az úgyis kiderülne, és akkor duplán kerülne a rovásomra. 
- Mit tervez dolgozni Amerikában? 
- Még nem tudom - feleltem őszintén. Képesítés és gyakorlat nélkül tudtam, hogy nem sok esélyem van, de jobbnak láttam az ottani bizonytalant, mint az itteni verekedéseket. 
- Szóval, maga azt kéri tőlem - ráncolta a homlokát a pasas. - hogy költöztessem vissza a lányomat Washington-ba, és hagyjam, hogy egy bizonytalan jövővel rendelkező fiúval járjon, és ő vigyázzon rá? - oké, ez így kimondva nem hangzik túl bizalomgerjesztőnek, de hát nem is erről vagyok híres.
- Valahogy úgy - bólintottam, mire Bianca-ból kibuggyant a nevetés, anya pedig jól láthatóan csóválta a fejét. Az apja vetett egy elhallgattató pillantást a lányára, majd visszafordult felém.
- Hát, ha maga azt hiszi, hogy én ezt hagyom - Bianca abbahagyta a kuncogást, és egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában. - akkor jól hiszi - bökte ki végül a férfi. Bianca felsikoltott, anya megkönnyebbülten nevetett fel, belőlem meg akkora sóhaj szakadt fel, amekkora talán legutóbb akkor, amikor kiköltöztettem anyát abból a borzalmas házból. Bianca az ölembe ugrott, és nem törődve a kábé fél méterrel odébb ücsörgő apjával, megcsókolt. Jó lett volna beleveszni, de szinte lyuk égett belém, úgyhogy óvatosan eltávolodtam a lánytól, és megpusziltam az arcát. Esze ágában sem volt kimászni az ölemből, inkább kicsavart derékkal fordult az apja felé, aki szigorú arckifejezéssel nézett vissza ránk. - De ne kelljen megbánnom! - rázta meg a mutatóujját. Mindketten egyetértően bólogattunk, jelezve, hogy nem fogja, majd felálltunk. 
- Itt maradhatok? - kérdezte Bianca izgatottan, de az apja a fejét rázta. 
- Ne feszítsd túl a húrt, kisasszony! - a lány lesütötte a szemét, és közben megszorította a kezemet. - Fiatalember, egy szóra - biccentett a szűkös konyha felé. Még egyszer megpusziltam Bianca-t, majd követtem őt. - Adok magának egy lehetőséget, de csak mert látom, mennyire szeretik egymást, és ezúttal nem akarok fekete bárány lenni. Azonban - hajolt közelebb hozzám. - ha csak egy haja szála is meggörbül, magát teszem felelőssé! - zavartan, mégis beleegyezően bólintottam. Nem volt a teendőim listáján hagyni, hogy Bianca-nak baja essen. - És semmi védekezés nélküli szex! 
- Tessék? - hökkentem meg a téma hallatán. 
- Ha idő előtt nagyapává teszel, a kommandósok nem fognak kímélni téged. És én sem - nézett mélyen a szemembe. 
- Uram, mi nem... - tiltakoztam kapásból. A férfi biccentett egyet, egyértelműsítve, hogy nem kíváncsi a részletekre, majd a bejárathoz ment, ott várta meg, hogy Bianca elbúcsúzzon anyától és tőlem is. De immáron csak rövid időre. Aznap este hosszú évek óta először hunytam le a szemem elégedetten és boldogan.