Bianca

- Ez így nem mehet tovább - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Shay. - Egész hétvégén nem ettél semmit, össze fogsz esni! - a Csillagfény ebédlőjében ültünk körbe egy asztalt négyen, Shay, Madison, Olivia és én. Elgyötörtnek és leharcoltnak éreztem magam, amióta Noah az utolsó utáni pillanatban visszajuttatott az iskolába pár napja. Sikeresen beosontam a kollégiumba, de a felügyelőtanár épp számon kérte Madison-t a hollétemről, így improvizálnom kellett. A mosdóban két lány zuhanyzott, a felszerelésük az egyik széken hevert. Elkoboztam egy törölközőt, és a vállamra terítve libegtem be a szobánkba, ahol a tanár vörösödő fejjel kérdezte a hebegő Madison-t, hogy merre vagyok. Furcsa volt olyan helyzetben találni a minden lében kanál szobatársamat, hogy tanácstalanul kapkodja a fejét, de szerencsére idejében érkeztem, és a tanár elhitte, hogy tusolni indultam, csak a szobában felejtettem a szükséges cuccaimat. A lebukást tehát mindannyian megúsztuk, de Noah azóta sem keresett, semmiféle életjelet nem adott magáról az unokatesóján keresztül, ami kezdett kissé kiborítani. Mégis ki csókol meg úgy valakit, ahogy akkor ő engem, ha aztán felém sem néz? 
- Ha összeesek, Noah meglátogatna a kórházban? - pillantottam Shay-re, aki csak a szemét forgatta.
- Naná - Madison áthajította az én tányéromra a bélszínjét. - Noah lassan törzsvendéggé avanzsálhatna a kórházban. Egyél, mielőtt lenyomom a torkodon! - fenyegetőzött Madison. Nem tudom pontosan, hogy miért, de szót fogadtam neki. Azt hiszem, tudat alatt éreztem, hogy nem viccel, és tényleg lenyomja a torkomon az ebédet. 
- Mi lesz most? - kérdeztem, miközben komótos mozdulattal vágtam egy darabot a húsból. 
- Katonai alapismeretek - ellenőrizte az órarendjét Olivia. 
- Úgy értem, Noah-val - sóhajtottam. - El fog menni. És én mondtam neki, hogy tegye meg! - temettem a tenyerembe az arcomat. - Hogy lehettem ekkora balfék? Lehet, hogy már nincs is az országban, azért nem jelentkezik. 
- Vagy talán a kómában lévő anyukájáért aggódik - találgatott Olivia.
- És közben nem tud megereszteni egy telefont? - motyogtam.
- Na jó - Madison előredőlt, hogy a körülöttünk lévők ne hallhassák, amit mond. - Noah Connor a világ legnagyobb bajkeverője, de meg mernék esküdni rá, hogy nem menne el anélkül, hogy szólna nekünk. Úgyhogy jobban tennéd, ha abbahagynád az önsajnálatot, és végre úgy viselkednél, mint minden normális tizenhét éves! 
- A normális tizenhét évesek nem bélszínt esznek a menzán - böktem a tányérom felé. - Ja, és nincsenek eltiltva a külvilágtól - grimaszoltam. 
- Figyelj, folytathatod a nyavalygást, vagy akár örülhetnél is annak, hogy az a mamlasz unokatesóm végre megcsókolt. Te döntesz - fonta össze maga előtt a karjait Madison. Mielőtt válaszolhattam volna neki, besétált az ebédlőbe Pete. Összeugrott a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy ma megint együtt töltjük a délutánunkat. 
- Sziasztok - torpant meg az asztalunk mellett. Shay és Olivia köszöntek neki, de Madison-tól csak egy unott pillantásra futotta. - Bianca, ugye nem felejtetted el, hogy délután ellenőriznek minket? - hirtelen beugrott az is, hogy az igazgató ezen a héten járja végig a délutáni tevékenységeket, és a miénk épp az első napra esett. 
- Ó, hogy is felejthette volna el - gúnyolódott Madison. Amikor Pete zavartan kapkodta a fejét a kibőgött szemem és Madison "tűnj már el" arckifejezése között, a szobatársam felhorkantott. - Mit akarsz még? - támadta le Pete-et. 
- Hát tőled az égvilágon semmit - vetette oda a fiú Madison-nak, aki erre kissé meghátrált, de aztán még ellenségesebben méregette a fiút. - Bianca, minden rendben? - tette a vállamra a kezét. 
- Vele minden rendben, de veled nem sokáig lesz az, ha most nem veszed le róla a kezét, és sétáltatod arrébb a seggedet - csapott dühösen az asztalra Madison. Pete értetlenül kelt a saját védelmére.
- Neked mi bajod van velem?
- A ténnyel van bajom, hogy nem hagysz nyugtot Bianca-nak. Nem érdekled őt, nem esett még le? - lesütöttem a szememet. Igaza volt Madison-nak, a régi érzések, amik kavarogtak bennem Pete kapcsán, halvány ködként szálltak fel Noah megjelenésével. Senki és semmi nem érdekelt rajta kívül, és tulajdonképpen hálás voltam a barátnőmnek, amiért ezt helyettem közölte Pete-tel. Ahogy a fiú megalázottan elköszönt, és elsétált tőlünk, valami szörnyűség jutott az eszembe. 
- Hé - kiáltottam fel, mire többen a közelünkből felénk pillantottak. - Mi van, ha azért nem keres, mert baja esett? - halkítottam le a hangomat. - Eléggé felbőszíthettem az apját, mi van, ha bosszút állt miattam Noah-n? - kérdeztem reszkető hangon. Olivia kissé ijedten pislogott, Shay elhúzta a száját, Madison azonban nem féltette az unokatestvérét.
- Noah évek óta verekedésből él. Ha az apja nekimegy, tutira elintézi, biztosan nem esett baja. 
- De a legutóbb is a kórházban kötött ki - csóváltam a fejemet aggódva. 
- Az más volt - legyintett Shay. - Szerintem totál lekötötte, hogy mi is ott voltunk. 
- Bi, kétlem, hogy bármi baja lenne - sóhajtotta gondterhelten Madison. Valószínűleg sok energiát elvont tőle, hogy pátyolgasson engem. 
- De akkor miért nem jelentkezik?  - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Te próbáltad hívni? - érdeklődött Olivia Madison-tól, aki egy szúrós pillantással jutalmazta szegény Olivia-t. 
- Próbáltad? - meredtem Madison-ra, válaszra várva.
- Igen, de nem vette fel -vallotta be. 
- Nekem van egy ötletem - szólt közbe Shay. Mindannyian érdeklődve néztünk rá. - Mi lenne, ha éjjel kiszöknénk, és megkeresnénk? - tanácsolta csillogó szemmel.
- Te hülye vagy - közölte vele rezzenéstelen arccal Madison.
- Én még csak azt sem tudom, hogy melyik városban vagyunk - suttogta Olivia, mire felé kaptuk a fejünket. - Mi van? - tárta szét a karjait. - A szüleim csak annyit mondtak, hogy Svájc, a tanárok meg nem avatnak be ilyesmibe. 
- Zürich - válaszolta Madison. - Zürich-ben vagyunk. Tudod, hogy ez mit jelent? - fordult vissza Shay-hez, aki csak a fejét rázta. - Svájc legnagyobb városában vagyunk, és egyikünk még csak ezzel sem volt tisztában - intett Olivia felé. - Gondolod, hogy egy ekkora helyen megtalálnánk Noah-t? Még az utcából sem találnánk ki egyedül. 
- Tulajdonképpen - köszörültem meg a torkomat. - Én megjegyeztem, hogy melyik utcában lakik. 
- Tényleg? - csapott az asztalra Madison. - Hát ez fantasztikus. Én is tudom, melyik utcában laktam New York-ban, mégsem ugrok neki az óceánnak, hogy visszamenjek oda! - dühöngött. Ahogy kimondta ezt, elgondolkodva szólalt meg. - Bár, ez nem is olyan rossz ötlet. 
- Kivéve, hogy a közelben nincs óceán - figyelmeztette Olivia.
- Honnan tudhatnád? - vágott vissza Madison. - Még csak azt sem volt világos, hogy melyik városban vagyunk! - Olivia sértetten dőlt hátra a székében, Madison pedig visszafordult hozzánk. 
- Ez egy béna ötlet - jelentette ki. 
- Egyébként - köszörülte meg a torkát Shay. - Neked nincs GPS a dugi telefonodban? - vonta fel a szemöldökét. Madison erre már kénytelen volt igennel felelni. 
- De ez akkor is marhaság - ellenkezett. - Mégis mivel jutnánk el odáig? Még pénzünk sincs buszjegyre... 
- Azt nem dugtál el az ágyneműtartódban? - horkantott fel Olivia. 
- Menjünk gyalog - vonogatta a vállát Shay. 
- Téged miért érdekel ez egyáltalán ennyire? - mordult fel Madison. - Nem is kedveled Noah-t. 
- Viccelsz? - vihogott fel erőltetetten Shay. - Hála neki, kijuthattam ebből a börtönből. A legjobb barátnőm ráadásul belezúgott, úgyhogy ez mostantól becsületbeli ügy - hálásan pislogtam a barátnőm felé, aki kiitta az utolsó korty vizet a poharából.
- Nekem van egy ötletem - mondta Olivia.
- Előbb jegyezd meg  város nevét, ahol élsz - mondta neki nem túl kedvesen Madison. - Gyalog akartok menni? - ráncolta a homlokát. 
- Talán nincs is olyan messze - mosolyodott el Shay. 
- Lányok... - kopogtatta meg az asztal tetejét Olivia. - Tényleg eszembe jutott valami.
- Akkor írd le egy lapra és tedd a párnád alá - intette le Madison. - Bi, emlékszel, mennyit kellett autókáznotok? - fordult felém.
- A kórháztól indultunk, onnan elég messze volt - emlékeztem vissza.
- De a kórház meg innen van messze, szóval ha ebbe az irányba jöttetek... - számolgatott magában Madison.
- Hé, mi lenne, ha... - próbálkozott újból Olivia, de a szobatársam ismét csendre intette. 
- Tudod, melyik irányba indultatok a kórháztól? - faggatott tovább Madison. 
- Talán délre. Az biztos, hogy a hegyek felé mentünk - magyaráztam. 
- Esetleg... - szólalt meg Olivia.
- Livie, ez most a felnőttek dolga, légyszi, ne szólj bele - oltotta le Madison Olivia-t. 
- Jól van, nagyokos, és mondd csak, Blake-t felhívtad már? - kérdezte felbőszülten Olivia. Erre megfagyott köztünk a levegő. Madison eltátotta a száját, Shay a villájával kezdte ütögetni a homlokát, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. - Tessék. Ahelyett, hogy ördögi terveket szövögettek, felhívhatnátok a legjobb barátját, hogy megkérdezzétek, jól van-e. Idióták - morogta, tőle egyáltalán nem megszokottan Olivia, miközben felállt, és visszavitte a tálcáját. Madison idegesen túrt bele a hajába. 
- Szerintem bocsánatot kéne kérned tőle - javasolta Shay. 
- Hogy nekem? - bökött bele a saját mellkasába Madison hitetlenül. - Még mit nem. Zavarta a gondolatmenetünket, mégis mit várt? 
- Azt, hogy meghallgassuk, amit mondani szeretne - világosította fel Shay. 
- Akkor sem kellett volna állandóan közbeszólnia - rázta a fejét Madison.
- De te magasról tettél rá - emlékeztette Shay. 
- Mi vagy te, valami kicseszett döntőbíró? - Madison is kitolta maga alól a székét, és felkapta a tálcáját. - Megpróbálok beszélni Blake-kel. Délután találkozunk - mondta, majd magunkra hagyott minket. 
- Hát, Bi - Shay felszúrt egy darab húst a villájára, és jól megnézte, mielőtt megette volna. - rendesen benne vagyunk a fekáliában. 
- Ne használd ezt a szót evés közben - kértem fintorogva.
- De te nem is eszel - mutatott az érintetlen ebédemre a barátnőm. 
- És így nem is fogok - mondtam, majd én is visszavittem a tálcámat. Legalább az evést megúsztam.

Sejtettem, hogy kellemetlen lesz a délutáni foglalkozás Pete-tel Madison kis magánakciója miatt, de nem hittem, hogy ennyire. 
Az ellenőrzés remekül ment, az igazgatónő elégedett volt, a kis csirkefogók is türelmesen ültek a helyükön, és udvariasan kértek segítséget, ha elakadtak valahol. Ekkor még azt hittem, minden klappol. Az igazgatónő aláírta a jegyzőkönyvet arról, hogy minden kreditet megkaphassunk, ami ezért a délutáni elfoglaltságért jár, majd ódákat zengve rólunk és a pedagógiai képességeinkről, tovább is állt. A gyerkőcök folytatták a házijuk megírását, Pete azonban megragadta a felkaromat, és kivonszolt maga után a folyosóra. Kissé megijedtem tőle, egyrészt, mert nagyon erősen szorított, másrészt, attól tartottam, bepróbálkozik, de ennél sokkal rosszabb dolog történt. 
- Mit titkoltok? - fonta össze maga előtt a karjait. Nem tudtam leplezni a döbbenetemet, tátott szájjal meredtem az engem számon kérő fiúra. 
- Mi van? - játszottam az értetlent. 
- Te és a barátaid, titkoltok valamit - méregetett gyanakodva. 
- Miből gondolod? - kérdeztem tőle, hisztérikus hangon. Hirtelen azt kívántam, bárcsak olyan vehemenciával és talpraesettséggel áldott volna meg a sors, mint Madison-t. 
- Múltkor kintről jöttél be, és ki voltál csípve. Ne gondold, hogy elhittem, hogy szűk farmerben sétálgatsz éjszaka az udvaron! - forgatta a szemét. - És ma is úgy pusmogtatok egész nap, mintha valami titkos szekta lennétek - ez az!
- Nos, igen - bólintottam, összeszedve minden akaraterőmet. - Tulajdonképpen így van. Alapítottunk egy kis közösséget - mindenhova néztem, csak Pete szemébe nem. - Ha minden jól megy, betörünk a politikába. 
- Te hülyének nézel engem? - dobbantott dühösen a lábával. - Mi folyik itt, Bianca? Elvezettétek ide a maffiát? Kiadtátok a Csillagfényt valamelyikünk rosszakarójának? Vagy elraboltak titeket az ufók? - fürkészett tovább. Nyeltem egy nagyot, tudtam, hogy ha most ebből kivágom magam, akkor bármikor, bármiből. 
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - ködösítettem, remélve, hogy ezzel időt nyerek, és kiötlök valami használható kifogást. 
- Jó - vakarta meg a tarkóját. - Ha nem mondod el, szólnom kell az igazgatónak - oké, itt már hivatalosan is minden bevethető. 
- Szólj csak neki - húztam ki magam. - De azzal magadat sodrod bajba. Az ő utasításait követjük. 
- Mi van? - hökkent meg Pete. Nos, legalább nem hazudtolt meg rögtön. 
- A katonai alapismeretek tanár szerint Madison, Olivia, Shay és én vagyunk a legjobbak. Az igazgató megkért minket, hogy éjszaka lássunk el plusz őrjáratot, hogy az iskola levegyen némi terhet a biztonságiak válláról - szinte reszketve vártam az ítéletét. 
- De tizenöt képzett katona védi az iskolát és a kollégiumot - meredt rám értetlenül Pete. - Mi szükség lenne épp rátok? 
- Látod? - mutattam felé. - Pont emiatt kell, hogy titkos maradjon az akció. Mert mindenki csak kérdezősködne. "Mi szükség lenne ránk?" - igyekeztem utánozni Pete mély hangját, de ő továbbra is úgy bámult rám, mintha nem lennék normális. Hát, talán volt benne valami. 
- Azért vagytok itt, hogy megvédjenek titeket, miért tenne ki titeket az igazgató a lehető legnagyobb veszélynek? - faggatózott tovább. Francba már a részletekkel...
- Egek, Pete, amióta létezik a Csillagfény, még soha senki nem akart ide betörni. Ugyan miért ne gyakorolhatnánk a védelmet mi is? - tártam szét a karjaimat. Kezdek hihető lenni. 
- Biztos, hogy ez az igazság? - húzta össze résnyire a szemeit. Olyan határozottan bólintottam, hogy még magamat is megleptem vele. Pete egy darabig még figyelt engem, végül megszólalt. - Jó, kussolok. De ha megtudom, Bianca Morgan, hogy hazudtál... - fenyegetett meg a mutatóujjával. 
- Uh, mi lesz akkor? - löktem arrébb, hogy visszamehessek a terembe, ahol a gyerekek talán már ki is nyírták egymást. - Megeszed előlem az utolsó garnélát az ebédlőben? 
- Nem veszel engem túl komolyan, igaz? - szólt utánam Pete. Az ajtóból fordultam vissza hozzá.
- Minket itt senki nem vesz komolyan, Peter - néztem mélyen a szemébe, majd beléptem a terembe, és mindent ott folytattam, ahol abbahagytam. Kirángattam egy kis srác kezéből a vízipisztolyt, és törölközőket osztottam szét az áldozatai között. Szép is az élet.  

Noah

- Kisfiam, nem meghaltam, csak...
- Csak kómában voltál - segítettem ki anyát, miközben erőnek erejével átvettem tőle a bőröndjét. - Nem hagyom, hogy cipekedj - közöltem vele, sokadjára. Anya becsukta a garzonlakás ajtaját, és nem csak a kulcsot fordította el a zárban, de még a reteszt is ráhúzta. Elkapta a pillantásomat, ahogy végignéztem a mozdulatsort. Szégyenlősen sütötte le a szemét. 
- Ez csak elővigyázatosság - mentegetőzött. Ledobtam a táskáját a földre, és odaléptem hozzá, hogy szorosan átöleljem. 
- Nem kell félned. Mostantól én vigyázok rád - eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. - Komolyan. 
- Mondd csak, drágám - anya kilépett az ölelésemből, és bement a konyhába. Felrakta a táskáját az egyik kopott székre, kicipzárazta, és kipakolt belőle pár dolgot. A lakást Stephanie, a nővérem szerezte, az egyik régi barátjáé, és ő is fizeti, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább. Azután hívtam fel, hogy anya kórházba került, és Bianca-val megtaláltuk a széttépett repülőjegyet, meg a becsomagolt bőröndöket. Azt hiszem, megértette végre, mekkora szemétség volt benne hagynia minket a szarban anno, és most gályázik, hogy megbocsájtsunk neki. Egyelőre jó úton halad. - Tényleg olyan bátor volt a barátnőd? 
- Ő nem a barátnőm, anya - ültem le a másik székre az aprócska konyhában. Ahogy ezt kimondtam, végiggondoltam a történteket. Megcsókoltam őt a házunk előtt, majd visszavittem a saját börtönébe. Korábban dugtam a lányokkal, mégsem neveztem őket a barátnőimnek. Az ő esete azonban meglehetősen más volt. Már akkor is lelkesen mutogattam volna rá két ujjal, hogy "Ő a csajom", amikor először megfogtuk egymás kezét. De nem tudom, ő mit gondol erről, ezért inkább tagadtam az egészet magamnak is, anyámnak is. 
- Ha jól vettem ki a szavaidból, közölte az apáddal, hogy szerelmes beléd - lökte le a táskát anya a földre, és ő is helyet foglalt. Már csak egy sebtapasz tátongott a fejét ért ütés helyén, a doki szerint rendkívül erős szervezetre vall, hogy ilyen hamar felébredt a kómából, és az értékei is rohamosan javultak. Már a "balesetet" követő napon magához tért, és kikerült az intenzívről. Két napot töltött még kórházban, végül az orvos azt mondta, hogy egyszerűen nem tudja milyen indokkal bent tartani, így nyugodtan hazavihetem, de azt azért hozzátette, hogy ne ugyanoda. Eszem ágában sem volt ilyesmi. A rendőrséget azonban remekül megvezette az apám, elhitték, hogy anya rajtakapta a betörőket, akik kegyetlenül megverték. Nem tudom, hogyan lehetett egyszerre két helyen az apám, azt meg pláne nem értettem, anyám miért vallott mellette. Azt hazudta a rendőröknek, hogy tényleg nem ő tette, és nem emlékszik a támadóira. Amikor kettesben maradtunk, azt mondta, nem akar semmi rosszat apámnak, ezért védte be, csak annyit kér tőlem, hogy juttassam ki onnan, hogy végre lezárhassa az élete ezen borzalmas szakaszát. Minden vágyam volt segíteni rajta, és egy darabig azon is törtem a fejemet, hogy hogyan derülhetne ki az igazság apámról, de anya meggyőzött, hogy hagyjam a francba. Ettől függetlenül, ha a legkisebb kapaszkodó is szembejön velem, ami alapján börtönbe juttathatnám őt, nem fogok habozni. 
- Aztán tökön rúgta - emlékeztem vissza az estére, amikor Bianca kiütötte apámat. Soha nem láttam annál dögösebb mozdulatot. 
- Történt már köztetek valami? - kérdezte anya izgatottan. 
- Nagyon szeretlek, de kérlek, had ne veled kelljen ezt megbeszélnem - húztam el a számat. Anya boldogan csettintett egyet a nyelvével.
 - Szóval már lefeküdtetek? 
- Anya! - szóltam rá, majd felálltam, és kipakoltam a maradék cuccát a bőröndjéből. 
- Noah, gyere ide - nyújtotta ki a kezét anya. Odaléptem elé, és leguggoltam. Ő a hajamat kezdte simogatni, én pedig a térdét. - Áruld el nekem, mitől félsz ennyire? Túl nagy lyukat ejtene az egódon, ha végre együtt lehetnél a szerelmeddel? - faggatott. 
- Ugyan - nevettem el magam keserűen. - Az egómat annyiszor megtépázta már apám, hogy annak már lőttek - legyintettem.
- Akkor? - vonta fel a szemöldökét anya. - Miért nem vagy együtt azzal a kislánnyal? 
- Azért, anya - sóhajtottam. - Mert ő egy szigorúan őrzött magániskolába jár. 
- Hogy érted azt, hogy szigorúan őrzött? - ráncolta a homlokát. Felálltam, és odahúztam anya elé a szabadon maradt széket. Tudtam, hogy ezzel lényegében bajba sodorhatom Bianca-t, de azzal is tisztában voltam, hogy anyám nem szándékozik elrabolni őt, váltságdíjat követelve a szüleitől. 
- A Csillagfénybe csupa olyan fiatal jár, akiknek a szüleik befolyásos nagykutyák, így az otthonukban nem lennének biztonságban - anya egy pillanatra elfehéredett, de miután gyorsan öntöttem neki egy pohár vizet, már csak értetlenkedve kérdezősködött tovább. - Az apja a Pentagon vezetője, az anyja meg haditudósító. Gyakran lép rá más hadseregek tyúkszemére, ezért küldték ide a lányukat, nehogy baja essen. 
- Te most szórakozol velem? - bökte ki végül anya, miután nem sikerült feldolgoznia azt, amit hallott. - Mégis hogy a csudába találkoztál te vele?
- Madison is abba az iskolába jár - mondtam neki őszintén. - Egy szobában laknak. Madison-nak hiányzott a szabadság, ezért kiszökött, és magával hozta pár barátnőjét is. Köztük Bianca-t. 
- Már értem - bólogatott anya. - Te tényleg képes voltál beleszeretni egy ilyen lányba? - nevette el magát hitetlenül anya. 
- Nem volt tervben.
- És akkor jelenleg mi van tervben? - billentette oldalra a fejét anya.
- Hogy kitaláljuk, mi fog történni - szögeztem le.
- Remek. Mindketten elkezdünk dolgozni, te meg szépen összejössz ezzel a kislánnyal - csapta össze a tenyereit anya.
- Anya, te tényleg nem hallottad, amit mondtam? - fogtam a fejemet. - Csak éjjel tudunk találkozni, mert máskor nem tud kiszökni. 
- Gondolod, hogy egy ilyen csekélyke akadályt nem lehet legyőzni, ha akarod? - mosolyodott el. Irtóra beverhette a fejét, ha ilyeneket mond. 
- Te tizenöt felfegyverzett biztonsági őrt, huszonöt biztonsági kamerát és négy mozgásérzékelő rendszert csekélyke akadálynak nevezel? 
- Kisfiam - anya felállt, és nyomott egy puszit a fejemre. - Én egyvalamit tudok. Amióta képben van ez a lány, téged kicseréltek. Hirtelen elkezdtek érdekelni mások is saját magadon kívül, kedves lettél és figyelmes. Hajlandó vagy beszélgetni velem. Kevesebbet verekszel az utcán, és mintha cigis dobozt sem láttam volna nálad mostanában - na igen, valahogy eltűntek a rossz szokásaim a Bianca-val való mizéria miatt. - És ha ez a lány tényleg olyan tökéletes, mint ahogy te azt elmesélted, akkor szembejöhet veled akármennyi térfigyelő kamera, felfegyverzett biztonsági őr, vagy mozgásérzékelő, megéri felvenni a kesztyűt. De persze, te döntesz - veregette meg a vállamat, majd bevonult a lakás egyetlen szobájába. - Hű, micsoda tapéta! - kiáltott ki onnan, de nekem valahogy nem jutott el más az agyamig. Anyám apám börtönében élt hosszú éveken keresztül, mire sikerült kiszabadítanom. Most, hogy benne vagyok a lendületben, érdemes lenne megpróbálnom Bianca-val is, nemde?