Bianca

A fagyos levegőben füst, por, és némi kipufogógáz szaga terjengett. Reszketve távolodtam a kerítéstől, egyre csak messzebb és messzebb. A negyedik oszloptól három lépésnyire van beépítve egy riasztó, és a hatodik oszloptól négy lépésnyire. Negyedik alkalommal számoltam végig az oszlopokat. Mindig elveszítettem a fonalat. Nem tudtam arra koncentrálni, amire kellett volna. Igazából, semmire sem tudtam.

A probléma ott kezdődött, hogy ez akarna lenni életem első randija. És igen, tizenhét éves vagyok. Egy tizenhét éves, randi-, csók-, és mindenféle értelemben vett szűz? Szokatlan lehet. Amerikában az emberek egyre csak lejjebb tornázzák azt a kort, amikor is fizikailag felnőtté érnek. Merthogy az milyen menő. Jó túllenni rajta. Hogyne. A következményekkel, az elrontott első alkalmakkal meg foglalkozzon az, akit érdekel, ugye?

A másik aggodalmam az volt, hogy Noah sehol sem volt. Madison megígérte, hogy mire kijövök ide, Noah várni fog rám. Azt kérte, ne idegeskedjek a szökés miatt, mert Noah itt lesz, és egyenesen a kocsijába pattanok be. Hát, itt se kocsi, se Noah, úgyhogy nem tűnt túl helytállónak Madison ígérete.

Elképesztően hideg volt, én pedig egy tapadós farmerben, meg szövetkabátban jöttem ki, elvégre az egy övvel össze van húzva derékban, és kiemeli az alakomat. Madison szerint. Annyira furcsa, hogy lassacskán a szobatársam nagyobb befolyással lesz rám, mint Shay, aki évek óta a legjobb barátnőm. Madison továbbra sem tartozik a becsületes, szabálybetartó emberek közé, de hát milyen unalmas lenne a Csillagfény nélküle! Azt hiszem, minden sulinak megvan a maga Madison Foot-ja.

És persze minden lánynak a maga Noah Connor-ja is. A srác, aki kívülről kemény, belül azonban pont olyan törékeny, mint bárki más. Sőt, a külső sokszor épp arra szolgál, hogy megvédje az érzékeny belsőt. Ez a srác megtestesít mindent, amire mindig is vágytam, de sosem kaphattam meg. Szerelem. Testi vágy. Szabályszegés. Szabadság. Megéri várni rá, megéri kiszökni miatta a szigorúan őrzött magániskola falai közül, megéri kockáztatni miatta a helyemet ebben az intézményben, ugyanakkor még az iránta érzett hűségem és vágyam is véges. Tényleg azt akarja, hogy éjjel negyed egykor a suli oldalánál ácsorogva fagyoskodjak, várva, mikor fut már be végre? Egyik lábamról a másikra álltam, hátha csökkenthetem így a hideget, ami egyre agresszívabban próbált meg beférkőzni a kabátom alá. Arra is gondoltam, hogy elkezdek ugrálni, de akkor leizzadnék, mielőtt Noah ideérne.

Ide fog érni egyáltalán valaha?

Biztos, hogy ide fog. Üzent is, Madison-on keresztül.

Nem felejtett el engem?

Nem, nem felejthetett el. Elvileg. Gyakorlatilag, az utolsó találkozásunk óta millió és egy lányt felszedhetett már, akikkel kellemesen eltöltheti ezt az éjszakát.

De Noah nem olyan. Noah Connor betartja az ígéreteit. Bár én nem ismerem. Azért, ugye így van? Te jó ég, remélem, hogy így van, különben a reggeli ébresztőig cövekelhetek itt.

Fél egykor bemegyek. Nem fog érdekelni, fél egykor be fogok menni, és pont. Tuti. Nincs kedvem halálra fagyni.

Vajon miért nem ért ide? Mi jöhetett neki közbe épp ilyenkor? Megint verekszik? Mi van, ha megsérül, talán komolyabban is, mint legutóbb? Basszus.

Nem, Noah nagyfiú, tud vigyázni magára. Nincs vele semmi baj, jól van, csak egy seggfej, aki elkésik. Vagy nem jön, mert elfelejtette. Vagy másnak ígérte ezt az éjszakát. Ki tudja? Lehet, hogy Noah a virágzó férfiprostitúció egyik legfényesebb csillaga. Azért az már elég beteg, hogy férfiprostinak hiszem a srácot, akivel az első randim lehetne...De nem lesz, mivel nem képes jönni.

Fél egy. Bemegyek.

Visszamásztam a kerítésen, ügyelve, hogy ne érintsem azokat az oszlopokat, ahol a mozgásérzékelő van. Ahogy a fal mellett, lapítva felsoroltam a bejárathoz, és belöktem az ajtót, hirtelen egy alakot fedeztem fel magammal szemben. Annyira megrémültem, hogy kis híján felsikoltottam, de még idejében visszafogtam magam. Becsuktam az ajtót, és suttogva vontam kérdőre az ismerős fiút.

- Te mit keresel itt? Fél egy van! – kalimpáltam bőszen. Pete a homlokát ráncolva válaszolt.

- Ugyanezt kérdezhetném most én is tőled.

- Nekem... - nyeltem egy nagyot. Most buktassam le Noah-t, no meg persze magamat is? Nem. Akkor inkább lenyalom Peter Stein cipőtalpát. De nem köpök be senkit. – Dolgom volt. – hát, ezt még gyakorolni kell.

- Odakint? – bökött a havas hegy felé Pete értetlen arccal. Tekintetemmel követtem az ujja vonalát, remélve, hogy nyerek némi időt vele.

- Igen, eszembe jutott, hogy kint hagytam a hótaposómat. – füllentetem, a lehető legbénábban. Pete megvakarta a tarkóját.

- És nem találtad meg? – célzott az üres kezeimre.

- Nem. – ráztam a fejemet. – Pedig a kedvencem volt. – még egy sajnálkozó arckifejezésre is futotta. Nem rossz.

- Na és a hótaposó kereséséhez vettél fel ennyire szűk farmert? – aj, francba már ezekkel a keresztkérdésekkel...

- Ebben szoktam aludni. – gyerünk, agy, dolgozz... - Elősegíti a vérkeringést. – remélem, Pete nem szúrta ki azt a fájdalmat, ami a csodás hazugságom hatására az arcomon tükröződött. Nagyszerű.

- Visszakísérlek a szobádba. – biccentett Pete a lépcső irányába. Némi kifogás után kutakodtam, de a gondolataim kimerültek. Mindegy.

- Köszi. – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha egy kocsi fékezett volna le a suli hátsó bejárata előtt, alig egy másodperc múlva pedig tovább is hajtott. Igen. Biztosan csak képzelődtem.

Noah

Úgy öt éve volt ilyen utoljára, akkor is fordítva.

Csak 13 éves voltam. Apa részegen jött haza aznap este, olyankor a szokásosnál is agresszívabb. Stephanie az egyik barátnőjénél aludt, én pedig otthon voltam anyával. Amikor apa bejött, azonnal megtalált. A derekamon hosszú, lila csíkokat hagyott a derékszíja, amivel ütött. Anyának az orra vérzett csillapíthatatlanul. Akkor éreztem először, mennyire tehetetlen, mennyire felesleges vagyok. Még a saját anyámat sem tudom megvédeni, az apám ráadásul annyira gyűlöl engem, hogy megver, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá. Meg voltam róla győződve, hogy én csinálok rosszul valamit. Hogy az én hibám, hogy apám ennyire agresszív. Azt gondoltam, anyát is miattam bántja. Azért, mert egy ilyen fiút hozott a világra. Aki nem jó semmire. Aki egy tehetetlen, védtelen semmiség a társadalomban, amibe talán egyáltalán nem való.

Sírtam.

Anya feljött velem a szobámba, befeküdt mellém az ágyba. A fejemet a mellkasára hajtva sírtam. Ő egy hangot sem adott ki, de a reszketéséből tudtam, hogy ő is zokog. Olyan erősen szorított, mintha csak kapaszkodna belém. Mintha ő tökéletesen az ellenkezőjét gondolná, mint apa. Azt, hogy egy életrevaló fiú vagyok. Olyasvalaki, aki, ha nem is tudja megváltoztatni a világot, de valamennyivel talán jobbá teheti. Olyasvalaki, akinek nem kell könyörögnie némi szeretetért. Olyasvalaki, aki megérdemli, hogy szeressék. Ilyen akartam lenni. Azt akartam, hogy anyának legyen igaza.

Úgy öt éve volt ilyen utoljára.

Ezúttal anya feküdt az én mellkasomon, és én voltam az, aki kapaszkodott belé.

Sírt. Az egész teste remegett a zokogástól, a félelemtől, a fájdalomtól. Próbáltam őt megnyugtatni, simogattam, de nem segített. Nem tudtam segíteni rajta. És ez bosszantott.

- Ígérd meg, Noah, hogy te sosem emelsz majd kezet a feleségedre és a gyerekeidre. – szipogta anya.

- Hogy is tennék ilyet? – válaszoltam rekedten. – Nem akarom, hogy bárki más is átélje azt, amit én. – anya visszatemette az arcát a pólómba. Pár percnyi csend után megint ő szólalt meg.

- Szereted azt a lányt? – megakadt a szó a torkomon. Tudom, hogy Bianca-ra gondol. Elvégre, senki más nincs a képben.

- Alig ismerem. – hárítottam. Anya oldalra fordította a fejét, úgy, hogy hallhassa a szívverésemet, és nézhesse közben a plafont.

- Fura dolog ez a szerelem, nem gondolod? – nem tudtam, mit mondhatnék. Láttam magam előtt Bianca-t, de valamiért folyton apa járt a fejemben. Az, amit művelt velem. Amit egész életemben el kellett viselnem tőle. Amitől egész életemben meg kellett óvnom anyát. – Az, akit a legjobban szeretsz, később a legnagyobb fájdalmat képes okozni. – folytatta anya. Sóhajtottam egy hatalmasat, és megszorítottam anya kezét.

- Félek. – nyögtem ki azelőtt, hogy végiggondolhattam volna. Anya felemelte a fejét a mellkasomról, és a szemembe nézett.

- Mitől félsz, Noah? – kérdezte. Némi gondolkodás után kihúztam a karomat anya alól, és felültem, úgy, hogy szembe kerüljek vele.

- Rettegek attól, hogy olyan leszek, mint ő. Mi van, ha egyszer eldurran az agyam, és bántom Bianca-t? Elvégre, lényegében a verekedésből élek meg, nem biztos, hogy örökké vissza tudom fogni magam... - ráztam a fejem. Meglepett, hogy ennyire megnyíltam anyának. Még Blake-nek sem sikerült soha így kifejeznem magam. Furcsa megkönnyebbülést éreztem, amikor ezt kimondtam. Mindig is féltem attól, hogy egyszer olyan leszek, mint apa, és olyasvalakit bántok, akit szeretek. Minden héten verekedek idegenekkel, onnan már igazán csak egy lépés az, hogy a szerelmemet is megüssem. Talán ezért is taszítottam el magamtól mindig a lehetőséget, hogy komoly barátnőm legyen. Hogy beleszeressek valakibe. Hogy közel engedjek magamhoz bárkit is.

- Te nem az apád vagy, Noah. – simított végig anya a felkaromon. – Te erős vagy. Bátor. Talpraesett. Férfias. Hol férfi az, aki megüt egy nőt, hm? – anya már az arcomat simogatta.

- Nem fogok választani közted és Bianca között. – hunytam le a szemem.

- Nem is kell. – felelte anya. – Senki sem várja el tőled.

- Te velem vagy biztonságban, Bianca pedig nélkülem. Végül is, nem is annyira bonyolult. – vontam meg a vállam. Anya sípolva szívta be a levegőt.

- Menj el ahhoz a lányhoz, Noah, és mutasd meg a világnak, hogy mennyivel jobb vagy, mint az apád. – megint sírt. Utálom, ha sír.

- Annyira nehéz ez az egész... A sulija, a kijárási tilalom, az apja... - csóváltam a fejemet.

- Most magadat győzködöd, vagy engem? – anya hangjába végre némi mosoly is férkőzött. A könnyei még mindig áztatták az arcát, de már egy fokkal jobb volt. – A kifogások azoknak valók, akik nem is akarják igazán.

- Akarom. – vágtam rá, olyan gyorsan, hogy még én is meglepődtem. A hangom határozott volt, és egyértelmű. Akarom Bianca-t. Akarom, hogy kiszökjön hozzám esténként. Akarom, hogy akarjon. Akarom, hogy megcsókoljon. Akarom, hogy annyi időt töltsön velem, amennyit csak tud. – Francba. – szakadt ki belőlem. Az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúltam. Túl késő volt. Már egy órája ott kéne lennem a Csillagfénynél. – Mennem kell. – ugrottam fel az ágyról. Adtam egy puszit anyának, majd, mielőtt bármit is mondhatott volna, kirohantam. Bepattantam a kocsiba, és nem kevéssel túllépve a sebességhatárt, száguldottam a magániskolához. A kerítésnél senki nem állt, az egész terület üres volt. Lassítottam, de nem álltam meg. Felesleges lett volna. Lehet, hogy csak a szemem káprázott, de mintha kinyílt volna a hátsó ajtó. Továbbhajtottam.