Bianca

A síri csendet csakis Mrs. Hampton cipőkopogása zavarta meg.

Minden egyes alkalommal összerezzentem, amikor éreztem, hogy a közelemben jár. Ráadásként a toll is remegett a kezemben, mivel gyakorlatilag semmit sem készültem a mai tesztre.

Amikor a tanárnő ellibbent mellettem hosszú, kordbársony szoknyájában, lopva a mellettem ülő padban dolgozó Shayleen-re pillantottam. A barátnőm szorgosan körmölt, csapkodta a számológépet, és a papírja csak úgy sercegett a tollvonásoktól.

Biztos, hogy egyest kapok erre a tesztre.

Ha egyest kapok, apa kinyír.

A feladatlapomra vezettem a tekintetemet, abban reménykedve, hogy az elmém kitárta kapuit, és megrohamoznak a rejtett információk.

Nem a heti étlapra gondoltam, de sajnos azon kívül semmi sem rohamozott meg.

1.Feladat. Definiálja az periódikus mozgást! „A periódikus mozgás egy mozgásfajta, mely állapotváltozást eredményez." Oké, hát, próbálkozzunk be ezzel. Bekapcsoltam a tollamat, és a hegyét a papírhoz érintettem, amikor az éles csengőszó belehasított a levegőbe. Felpillantottam; minden osztálytársam lerakta a tollát, és a kezébe vette a tesztet, amit átnyújtottak a körbejáró Mrs. Hamtpon-nak. Lehajtottam a fejem, és villámgyorsan lekörmöltem, ami az utolsó pillanatban az eszembe jutott, bár sejtettem, hogy egy árva pontot sem kapok majd érte. Ez az első jegyem fizikából az idén, és máris egy karóval kezdek. Nagyszerű.

A diákok székcsikorgatások közepette tápászkodtak fel, és a füzetüket a mellkasukhoz szorítva törtek utat maguknak a kijárat felé.

Hát persze, ebédszünet van.

Shayleen csak a folyosón ért be, amikor már a fél utat megtettem az ebédlőig. Rakott, kék szoknyáját húzogatta, amikor besorolt mellém.

- Na? Hogy sikerült? – kérdezte vidáman. Shayleen McDonald az osztály remeke volt a reáltárgyakat illetően, így nem csodálkoztam, hogy a kisujjából kirázta ezt a tesztet.

- Katasztrófa. – sóhajtottam lemondóan.

- Katasztrófa? Mi? Hol? – torpant meg velünk szemben letaglózott arccal Marisol Goodwin. Marisol csak kilencedikes volt, de a mellettem lévő szobában lakott, és az apja miniszterelnöki mivolta miatt ugrott minden negatív értelmű szóra.

- Csak Bianca fizikadolgozata. – legyintett Shay, és már tovább is lökdösött onnan. Megvan bennem az a képesség, hogy a legirritálóbb emberekkel is el tudok cseverészni, a legjobb barátnőm azonban közel sem ilyen türelmes, így gyakran ő húz ki a nehéz szituációkból. Lesétáltunk a földszintre, és a golyóálló üveggel védett ebédlő felé igyekeztünk.

Az élet közel sem volt normális a Csillagfény Magániskolában. A név igencsak megtévesztő, csillagfényt még ünnepnapkor sem engednek látni, nemhogy rendszeresen.

A suliba csupán száz diák jár, de ők mind-mind politikusok, befolyásos üzletemberek, vagy éppen a világ vezetőinek gyermekei, akik emiatt fokozott veszélynek vannak kitéve. Itt, a svájci Alpok szívében nemcsak rejtegetnek minket a világ elől, de azt is megtanítják, hogyan kell megvédeni magunkat, ha arra kerülne sor.

Mindannyian az iskolaépülethez tartozó kollégiumban lakunk, kétfős szobákban. A tanítás csupán egy hete kezdődött el, és az én tavalyi szobatársam, Miranda már leérettségizett, így azóta egyedül birtoklom a hetvennégyest. Párcserére sajnos nincs lehetőség, így a remény, hogy Shay átköltözik hozzám a zsarnok Clarissa mellől, szertefoszlott.

És hogy én hogyan kerülök ide?

Az apám a Pentagon vezetője. Egyértelmű volt, hogy nem járhatok rendes, állami iskolába, mint a velem egykorúak, és mivel egész életünkben dúskáltunk a pénzben, nem volt kérdés, hogy Svájc lesz nekem a legmegfelelőbb.

A szabályok azonban borzasztó szigorúak.

Kötelező az egyenruha viselése, ami már-már fullasztó. Tornacipő, a lányoknak fehér vagy sötétkék térdzokni, szintén sötétkék, térdig érő rakott szoknyával, a fiúknak élére vasalt, sötét nadrággal. Nekünk fehér vagy sötétkék ing blézerrel, rajta az iskola címérével, a srácoknak fehér, keményített ing. Tilos a smink használata, a körömlakk, sőt, még a hajvasalás is. Állítólag balesetvédelmi szempontból döntöttek így, én azonban inkább arrafelé hajlok, hogy aggódnak a villanyszámla miatt.

A több ezer dolláros évi tandíj biztosan nem fedezi a közüzemi számlákat.

TV-t hetente egyszer nézhetünk, a városba nem tehetjük ki a lábunkat, internetet pedig kizárólag tanulásra használhatunk, ezt szigorúan ellenőrzik is.

Az ebédlőben ülve, garnélát csipegetve Shay vakációjának történetét hallgattam, amikor az apjával és annak új barátnőjével ellátogatott Japánba. Shay édesapja milliárdos cégek tulajdonosa. Akkor javasolták neki a Csillagfényt, amikor a nővérét kilencévesen elrabolták, és csak váltságdíj fejében szolgáltatták vissza élve. Shay szülei ekkor váltak el, de megfogadták, hogy minden áron megvédik a lányaikat. Így került hát ő hozzánk, egy évvel később, mint én. Mentőövként érkezett, képtelen voltam beilleszkedni. Örültem, hogy találkoztam valakivel, aki valamennyire hasonlít hozzám.

Mrs. Riley, az iskolaigazgató sétált be az ajtón. A csevegések abbamaradtak. A villacsattogások megszűntek.

- Jó étvágyat, diákok! – kiáltotta el magát a középkorú, mégis nagyon divatosan öltözködő tanárnő. – Ne feledjétek, mi mind...

- Egy család vagyunk. – sziszegte a bent lévő, kábé hetven gyerek. Az igazgató büszkén bólintott, és tüzetes tekintettel sétált a hátsó szekcióban lévő asztalhoz, ami kifejezetten neki volt előkészítve. Ez a „mind egy család vagyunk" szöveg főleg arra vonatkozik, hogy ha egy ember megszeg egy szabályt, akkor az összes többi is bűnhődik vele. És ezt minden egyes adandó alkalommal elismételteti velünk. A mi asztalunk épp Mrs. Riley útvonalába esett, és amikor megállt mellettünk, még a falat is megakadt a torkomon. Riadtan pillantottam először Shay-re, majd az igazgatóra.

- Mis Morgan! – a hangja nem volt mérges, inkább csak szigorú. Behúzott nyakkal fordultam felé, és azon gondolkodtam, létezik-e, hogy Mrs. Hampton alig tíz perc alatt kijavítsa a dolgozatainkat, és a kritikán aluli eredményemet közölje az igazgatóval. Direkt az aljára tettem a sajátomat! – A héten megérkezik az új szobatársa. Kérem, fogadja segítőkészen! – nyeltem egy hatalmasat. Eddig csak Miranda volt a szobatársam, vele évekig laktunk együtt, és mellette én voltam az újonc. Most viszont át kell vennem a szerepét. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Mrs. Riley továbbsétált, határozott felsőbbrendűséget árasztva magából.

Noah

Beleszívtam a mutató-és középsőujjam között lógó cigibe, és pár másodperc erejéig a tüdőmben tartottam a füstöt. Mikor szabadon eresztettem, a mellettem ücsörgő Blake-ből fuldokló köhögés tört fel.

A zsúfolt ipari park egyik koszos kis sikátorában ültünk, a fekete melegítőnadrágom szinte teljesen átázott a tegnapi esőzés után maradt nedvességtől. Blake a kezében lévő kosárlabdát pattogtatta, de mivel egy küszöböt foglaltunk el, alig a térdéig ugrott fel a labda.

- Eszem nincs hozzá, haver, hogy vagy képes két órán keresztül rohangálni, úgy, hogy a tüdőd nikotinnal és kátránnyal van tele. – morogta Blake. Elnyomtam a csikket a küszöb sarkában, és egy gyors mozdulattal megleptem a barátomat. A labda így már az én kezemben volt. Blake utánakapott, de sikerült megtartanom a zsákmányomat.

- A bagó lenyugtat. – közöltem higgadtan, majd felálltam, és az utca végén lévő betonpálya felé indultam, folyamatosan pattogtatva magam előtt a labdát.

- Az az enyém! – kiáltott utánam Blake. Megfordultam; pár lépést hátrafelé tettem meg, és a labdát a mutatóujjamon pörgettem.

- Gyere, és vedd el! – vigyorodtam el. Blake is feltápászkodott a földről, és slampos mozgással indult utánam.

Blake azóta a legjobb barátom, hogy a szomszédunkba költöztek, még ötéves korunkban. Az anyukája két évig tanította nekem a kémiát, de sem a tanulásra, sem a suli szeretetére nem tudott rávenni.

Csak két éves voltam, amikor az apám először megütötte az anyámat. Azért emlékszem rá, mert lóg egy kép a nővérem szobájában arról a napról. Hárman vagyunk rajta, ő, anya, és én. Anya a karjában tart, a szeme alatt alig látható véraláfutás van. Melanie, a nővérem mindig úgy beszélt anya sérüléséről, mintha véletlen lett volna. Mintha magától keletkezett volna oda egy rohadt lila folt. Akkor ijedtem meg először igazán, amikor apa Melanie-ra is kezet emelt, miután nem sikerült egy vizsgája. Kisfiúhoz méltatlanul felsikoltottam, és harag gyúlt bennem. Szerettem volna megbosszulni apa kitöréseit, és visszaadni neki mindazt, amit az anyámmal és a nővéremmel művelt. Mikor anya harmadjára is terhes lett, el akart válni. Apa nem hagyta. Megfenyegette, és többször megverte őt. Melanie ekkor költözött vissza Bostonba, -ahonnan anyáék a születésünk előtt kivándoroltak Svájcba- hogy elkezdje az egyetemet, távol apától. Irigyeltem őt, mást sem akartam, csak utána menni, anyával együtt. Mit meg nem adtam volna egy új életért, amiben apa még a legkisebb mértékben sincs benne!

A cérna akkor szakadt el véglegesen, amikor úgy elverte anyámat, hogy elvetélt. Tizenöt voltam, a tizenhárom év alatt felgyülemlett düh, feszültség és bosszú mind egyszerre jött ki rajtam. Nekiestem. Meglazult pár foga, eltört az állkapcsa, és belilult a felkarja, ahogy hozzávágódott a kanapé karfájához. Azóta is csak azt tudom ismételni, hogy megérte. Baromira, kibaszottul megérte, még ha három kicseszett napot is töltöttem a kórházban.

A napjaim nagy részét vagy az utcán, vagy Blake-éknél töltöm. Apa éjszakánként dolgozik, így szigorú napirend alakult ki arra, hogy este tíz és reggel hat között semmiképp ne tegyem be a lábam a házunkba. Fogalmam sincs, mi a foglalkozása. Eredetileg egy gyárban dolgozott, de immár három éve egy kanyi szót sem váltottam vele, és amikor anya felhozza, inkább elsétálok onnan. Azt hiszem, csakis miatta járok haza esténként. Muszáj tudnom, hogy jól van, és hogy apa nem verte el annyira, hogy a kórházba kelljen vinnem. Előfordult már.

A tavalyi érettségim szart se ér. Blake mamája szerint érdemes lenne újra megpróbálnom, hogy felvegyenek egy egyetemre, de se tanulni, se érettségizni nem akarok soha többé. Keresnem kéne egy állást valahol a közelben, és életem végéig ugyanazt csinálni.

Másra nem vagyok jó.

Azért a keresetre nemlehet panaszom. Hétvégénként sokszor veszek részt utcai verekedésekben, amiketelőre elterveznek, és természetesen bőkezűen megjutalmaznak. Milliónyi hegborítja a testemet, de jobban tetszik annak a gondolata, hogy mindezt idegenemberektől kaptam, mintsem, hogy a saját apámtól. Carlos, a főnököm, akirendezi ezeket a bulikat, mindig engem keres fel elsőként, mert tudja, milyenpocsék egy helyzetben vagyok. És még sosem mondtam neki nemet.