Sziasztok :)

Ezúttal nem a folytatással jelentkezek, hanem valami egészen mással. Igen, eljutottam arra a pontra, hogy kiöntsem a lelkemet, úgyhogy ha nem akarjátok a lelki szemetes szerepét betölteni, nyugodtan lapozzatok tovább, mert ez a bejegyzés a nyomoromról fog szólni. Őszintén sajnálom, de úgy érzem, muszáj leírnom mindezt, különben becsavarodok. 

Éreztétek már úgy, hogy kicsúszott a talaj a lábatok alól? Hogy a jól kiépített egzisztenciátok, még ha nem is csodás, de legalábbis elviselhető életetek annyira megváltozik, hogy képtelenek vagytok követni? Na, valami ilyesmi történt velem is. Elvesztettem a fonalat, és most lóhalálában futok, hogy utolérjem. Sokan vannak, akik előre lökdösnek, de mintha nem érnének el engem. 

Amikor gimnazista voltam, utáltam. Igaz, hogy az osztályunk szuper volt, de az osztályfőnökünk egy begyepesedett, zsarnoki eszközöket rendszeresen alkalmazó szemétláda volt. Akkoriban sem éltem túl könnyű időszakot, a gimiben töltött nyolc évem alatt (nem, nem ennyiszer buktam meg, hanem nyolcosztályos képzésen voltam) nagyjából tizenhatszor akartam sulit váltani, mert azért amikor már egy héten háromszor közölte velem az egész iskola (nem túlzok) előtt szó szerint, hogy tehetségtelen és hülye vagyok, kicsit betelt a pohár. Persze akadtak valódi pedagógusok is, akik biztattak, támogattak és mindenben segítettek minket, de szerintem amikor egy osztályfőnök ennyire letöri egy egész csapatnyi gyerek kibontakozni készülő szárnyait, akkor ott már túl sok minden van veszve. Tulajdonképpen ez tartotta össze az osztályunkat. Hogy tűzön-vízen keresztül gyűlöltük őt, és mindenben ellenszegültünk. Mondanom sem kell, mi álltunk az igazgató szőnyegének a szélén, nem ő, aki állandóan megalázott és bántott másokat. Valahogy mégis elvergődtünk az utolsó évig, igaz, hogy majdnem megfeleződtünk, mert sokan megunták ezt a fajta "nevelést". Ekkor (egy újabb botrány során) kiderült, hogy nyugdíjba megy. Örültünk. Nem kicsit, nagyon. Akkor már kevésbé, amikor kiderült, hogy egy olyan tanárt kaptunk osztályfőnöknek, aki legendásan utált minket, javarészt az előző ofőnk miatt. Legnagyobb meglepetésünkre mégis hamar összecsiszolódtunk, tekintve, hogy semmit nem tanított nekünk, és tényleg csak a továbbtanulásra koncentrált velünk kapcsolatban. Haladt minden a rendes kerékvágásban, érettségi, nyelvvizsga, sima ügy. Csakhogy jött a pályaválasztás. Talán akkor voltam utoljára ennyire magam alatt. Amit szívesen tanultam volna, oda embertelenül magas pontok árán lehetett csak bejutni, nekem meg, oké, viszonylag sok volt, de azért nem annyi. Sőt, a közelében sem volt. Amit nem annyira szívesen tanultam volna, oda bőven elegendő voltam, de hát köptem volna szemen saját magamat, és mentem volna el töri-magyar szakos tanárnak, holott hét éven keresztül gyakorlatilag egy tanár terrorjában éltem, folyamatos gyomorgörccsel, hajhullással és stresszel? Na, és ha ez a dilemma nem lett volna elég, következett a város kiválasztása. Opcionális lett volna Szeged, itt van a közelünkben, bármikor hazaugorhatok, anyáék is egy óra alatt átérnek, kell ennél jobb? Nekem eszem ágában sem volt oda menni. Most őszintén, amikor alig várod, hogy megszabadulj a gimnáziumodtól, a zsarnok tanárodtól, és a sokszor (nagyon sokszor) idegesítőnek ható szüleidtől, amikor szabad lehetsz és élheted a saját életedet, nem az a logikus, hogy olyan messze mész, amilyen messze csak tudsz? Hát, én Budapestet választottam. Nagy nehezen végül a politológia mellett döntöttem, ami tiszta agyrém volt. Egek, hisz engem rohadtul hidegen hagy a politika! Egyáltalán nem érdekel, a jogi vonatkozásain kívül, meg hogy a Parlament épülete tök szép. Amúgy semennyire. És most az ELTE jogi karán tanulok politológiát. Pont én. Aki nem tud hazudni, nem tud elemezni, legalább négyszer el kell magyarázni mindent, hogy biztosan jól csináljam, tuti, hogy felbukok a saját lábamban, leverek valami törékeny dolgot, nekimegyek az oszlopnak... Ja, és az égvilágon senkit nem ismertem onnan. Senkit. Még csak a megyémből sem jött senki oda. Ott álltam az első napomon, eleinte tele reményekkel, hisz soha korábban nem vártam még annyira a nyári szünet végét, mint tavaly. Szívesen képzeltem magam Doktor Szöszinek, hogy a lány, aki egyáltalán nem odavaló, beteszi a lábát az egyetemre, és a kemény munkája meghozza a gyümölcsét. Minden értelemben. Hamar kiderült, hogy nem Reese Whiterspoon vére csörgedezik az ereimben, mert konkrétan elvesztem. Az egyetlen lány, akivel "összebarátkoztam" az első napon, mégsem kezdte el a tanulmányait, úgyhogy egy csomó ember között, egy tök idegen nagyvárosban lézengtem, és annyira nagyon azt kívántam, bárcsak engedtem volna a szüleim nyomásának, és mégis Szegedet választottam volna. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy kár volt egyáltalán továbbtanulni. Kevésnek éreztem magam. Azt éreztem, hogy az egyetem bekapott, megcsócsált, és hamarosan kiköp magából. Ott volt ugyan a barátom (=pasim), akivel közös albérletünk is van, imádom, tényleg, nélküle teljesen biztos, hogy már a második héten hazaköltöztem volna, mégis inkább azt testesítette meg, hogy vége a gyerekkoromnak. Mert hát a kislányoknak nincs barátjuk. Annyi mindent tett értem, annyira törődött velem és én is annyira nagyon szeretem őt, hogy ezt a gondolatot hamar kiűztem a fejemből, és bár eddig az elveszett múltamat jelentette, most már a biztos jövőmet. És ez megnyugtat. Ő az, aki megnyugtat. Szóval, végül megembereltem magam, "engem nem lehet csak úgy lesöpörni" (de igen) alapon igyekeztem úgy tekinteni az egyetemre, mint egy kihívásra, mint egy akadályra, amit le kell győzni az örök boldogsághoz, vagy mi. Sikeresen össze is barátkoztam néhány emberrel, akik tényleg nagyon jó fejek, nagyon jól kijövünk és sok a közös témánk, mégsem érzem őket elég közeli barátnak. Ez nyilván egyikünk hibája sem, egyszerűen túl kevés ideje ismerjük egymást ahhoz, hogy nagyon személyes dolgokba belemenjünk, és ez nem is baj, gondolom később ez változni fog, de mégis velük találkozok nap mint nap, és őket kell "megszoknom". Egyáltalán nem olyanok, mint az osztályom. Az az osztályom, ami már gyakorlatilag nem létezik. Ahova a legeslegjobb barátaim jártak. Akikkel annyi közös titkunk, közös élményünk, belső poénjaink, millió együtt töltött óránk volt. Akikkel felnőttem. Végignéztük egymás búját-baját, mindig tudtuk, kivel mi van, segítettünk egymáson, ha az kellett, és bizony előfordult, hogy nekimentünk másoknak, akik bántották valamelyikünket. És ez így volt rendjén. Ott voltunk egymásnak. Mindig. Akkor azt gondoltam, örökké fog tartani. Mintha a kis osztálytermünk egyfajta védőburok lett volna, ami nem engedi, hogy bárki szétszakítson minket. Persze, köztünk is megvoltak a sztereotípiák, de összességében nagyon összetartottunk. Rengeteg másik osztályból rendszeresen jártak át hozzánk, mert imádták a hangulatot, ami köztünk volt. Mi pingpongasztalt loptunk a kollégiumból, kávézót csináltunk a hátsó sarokban, és kísérletképpen rárohasztottunk egy körtét Petőfi Sándor festményére (ironikus, épp március tizenötödike van... ez nem az ő meggyalázása akart lenni, hanem amolyan ellenállás az osztályfőnökünk felé, mert ő szerezte azt a képet). Tényleg azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége. Vagy, ha véletlenül mégis, úgyis együtt maradunk. Na persze. A legjobb barátnőm valóban Pestre jött tanulni, de ő kicsit tágan értelmezi a "tanulást", merthogy lényegében dolgozik ÉS tanul, így szeptember óta kábé egyszer találkoztam vele a fővárosban, egyszer pedig itthon. Szeptember óta. A másik legjobb barátnőm otthon maradt, a harmadik pedig Szegedre ment. Képzelhetitek, hányszor látom őket. Telefonálni/szkájpolni nincs időnk, mert vagy ők ülnek előadáson, vagy én. Írogatni persze, szoktunk, de semmi lényegi infó nem derül ki onnan, az olyan személytelennek hat, főleg azután, hogy nyolc évet intenzíven együtt töltöttünk, konkrétan egymás szájában. Szóval, nem szépítem, elvesztem. Az egyetemen nem jött be a taktikám, sőt, talán az ofőmnek igaza volt, és tényleg egy tehetségtelen hülye vagyok. A legfontosabb tárgyamból képtelen vagyok kettesnél jobb jegyet szerezni (igen, tudom, egyetemen jó a kettes, de nekem nem annyira jó), a vizsgaidőszak maga volt a pokol, hármasokat halmoztam egymásra, két tök érdektelen tárgyból sikerült ötöst összekaparnom, vér és izzadság árán, utána egy hétig nem tudtam aludni, és kínzó fejfájás gyötört. Nem segített az sem, hogy két hetet itthon tölthettem, és végre volt időm lemenni vívni. Ja, igen, aki olvasta a bemutatkozásomat, tudja, hogy vívok, az is szerves része (volt) az életemnek. Az osztályom és a családom mellett ezt fájt a legeslegjobban itthon hagyni. Tudom, túlzásnak tűnhet, de annál összetartóbb és elfogadóbb csapat aligha létezik. Szóval, vizsgaidőszak után végre lejárhattam edzeni, a nálam tíz évvel fiatalabbak erőlködés nélkül elgyepáltak, de legalább ott lehettem egy kicsit. Nosztalgiáztam. És jó volt. Arra emlékeztetett, aki régen voltam, és akitől igazából sosem akartam elszakadni, csak hát az élet máshogy hozta. Budapest, az egyetem, a felnőtt élet épp most rágcsál meg engem, és esküszöm, nagyon küzdök, de úgy érzem, senki nincs, aki visszarántana maga mellé. Amolyan köztes állapotban ragadtam, a régi barátaim már túl messze vannak, az újak pedig még túl távol. Budapest túl messze van az otthonomtól, és sajnos egyelőre a szívemtől is. Próbálok vele barátkozni, de valahogy mindig csak a rosszabbik arcát sikerül meglátnom. Hátha a tavasz kihozza belőle a legjobbat, és végre én is megbékélek vele. Ebben bízok. A volt osztálytársaimat meg nagyon irigylem. Egyből megtalálták a helyüket, legyen az Győrben, Pécsen vagy Norvégiában. Gyereket várnak, eljegyezték egymást, hét évnyi szerencsétlenkedés után végre összejöttek. Élvezik az egyetemet, bulit bulira halmoznak, nem győzik számolni az új legjobb barátaikat. Csak én állok kétségbeesetten, egyedül, barátok és család nélkül egy olyan városban, amit nem szeretek és nem is ismerek. Jó, ez azért enyhe túlzás, mert a barátom tényleg mindenben mellettem van, de neki is megvan a maga egyetemista élete, a maga problémáival, nem akarok annyira önző lenni, hogy mindezt a nyakába borítom, és megoldást várok tőle. Nem mintha lenne megoldás, de mindegy. Csak hiányzik a régi életem, a hülye osztályom, a túlzsúfolt hétköznapjaim, a teljesen idióta vívóedzőm erőtlen kiabálásai, esküszöm, még a siralmas matekdolgozatok is. Annál rosszabb úgysem volt, mint a mostani statisztika órám, amin egyedül én vagyok lány (a szakunk is valahogy úgy néz ki, hogy 20-70 a fiúk javára, szóval aki szingli, és mindegy neki, hogy mit tanul, ajánlom a politológiát), semmit nem értek, és folyton miattam kell megakasztani az órát, mert nekem külön el kell magyarázni, amit az ilyen-olyan agytrösztképzőből érkezők anélkül felfogták, hogy elmondták volna nekik. 
Őszintén, engem is meglepett ez a kis kirohanásom, mert pont a héten éreztem úgy, hogy megtaláltam a helyemet. Igaz, hogy a rohadt politikatudományi teszteket még mindig képtelen vagyok legalább hármassal abszolválni, és ma lényegében a makroökonómia rejtelmeiben kellett volna elmerülnöm, de valami mégis alakulni kezdett, egyszerűen csak még mindig elveszve érzem magamat, két part között tengődök, és már alig várom, hogy kiköthessek. 

Sajnálom, hogy felesleges dolgokkal traktáltalak titeket, remélem, komolyan vettétek az elején a figyelmeztetést, és akit nem érdekelt, tényleg nem olvasta tovább. Tudom azt is, hogy össze-vissza írtam mindenfélét, de ez ilyen spontán bejegyzés, a pillanatnyi érzéseimet írtam le, mert úgy gondoltam, ez az "arcnélküliség" megadja nekem azt a luxust, hogy a barátaimnak tekintselek titeket, és mindent őszintén leírjak nektek. 

Ígérem, hogy amint összeszedtem magam, aktivizálom a történeteimet, sőt, hamarosan le is zárok párat, hogy legyen hely és idő az újaknak. 

Köszönöm, hogy elolvastad! Sokat jelent. Őszintén :) 

Luca