Bianca

Pont becsuktam a spanyolfüzetemet, amikor megszólalt a falra szerelt csengő a szobában. Kikapcsoltam a laptopomat- amit kizárólag tanulási célból lehet használni, sőt, a látogatott oldalakat hetente ellenőrzik is-, majd magamra kaptam a suli egyen blézerét.

Az udvaron átvágva igyekeztem a különterembe, ahol a délutáni tanulás zajlik a legkisebbek számára. Amikor szombaton azt mondtam Noah-nak, hogy a héten elkezdődnek a szabadidős tevékenységek, nem hazudtam. Mivel a tanítást írtam be a jelentkezési lapomra, minden délután, péntek kivételével, nekem kellett vigyáznom az alsósokra, és segítenem nekik. Shay két plusz bioszórára jár, ami, ha engem kérdeztek, kész kínzás, Olivia pedig francia konyhaművészetre. Madison természetesen nem iratkozott fel sehová, és bár még senki nem kérte számon emiatt, ami késik, nem múlik.

Svájc nem a kellemes időjárási viszonyokról híres, főleg nem a tél küszöbjén, én azonban voltam olyan hülye, hogy egy szál blézerben és pólóban rohangáljak idekint. Összébb húztam magamon a felsőmet, és szedtem a lábamat.

Próbálok úgy tenni, mintha az életem ugyanolyan unalmas lenne, mint egy hónapja, de igazság szerint csapnivaló színész vagyok.

Madison beköltözésével teljesen felfordult a Csillagfény élete, kinek így, kinek úgy. A viselkedése és a természete továbbra sem tetszik, de mivel a szobatársam, el kell fogadnom ezt. A baj nem is ezzel van. Hanem az unokatesójával. Azzal a sráccal, aki csak úgy fogta magát, és kéretlenül befészkelte magát a fejembe. Nem egyszer fordult már elő, hogy fizika órán azon kaptam magam, hogy épp Noah-ról fantáziálgatok. Biztosan nem normális az ilyesmi.

És itt jön a magániskola, no meg a különleges gyerekkor hátránya. Nem tudom, mit jelent ez. Néztem már pár filmet, olvastam néhány könyvet, de ott mindig olyan hihetetlenül egyértelmű volt, mi micsoda. Szerelem, barátság, ragaszkodás, hiány... Elképzelésem sincs, az én listámon Noah hol szerepel. De talán jobb is, ha sosem tudom meg. Legutóbb úgy váltam el tőle, hogy visszautasítottam, holott ő közeledett felém. Ő akart tőlem valamit, én meg elküldtem. Lehet, hogy azóta milliószor megbántam már, de az biztos, hogy hosszútávon jól döntöttem. Semmi szükségem egy olyan srácra, aki verekszik, dohányzik, iszik, és beszökik szigorúan zárt magániskolák területére. Még akkor sem, ha ez a srác bosszantóan jól néz ki, és hihetetlenül édes.

- Bianca! – hallottam meg a nevemet a hátam mögül. Megtorpantam, és a felém közeledő Madison felé fordultam. Magas sarkú csizmát viselt rövid szoknyával, és egy kivágott felsővel. Sokszor gondolkodok azon, milyen hőháztartása lehet ennek a lánynak. Manhattanben talán máshogy működnek az emberek. – Ma este megint kilógunk. Gyere te is! – kérte, amint odaért hozzám. Megráztam a fejem.

- Teljesen, abszolút kizárt. – jelentettem ki határozottan. Madison lebiggyesztett ajkakkal ragadta meg a csuklómat, és rázogatni kezdett, mintha csak ezzel jobb belátásra bírhatna.

- Noah értünk jön! Kérlek! – könyörgött tovább. Kihúztam a csuklómat ujjai közül, megfordultam, és folytattam utamat a különterem felé. Úgy válaszoltam a szobatársamnak, hogy hátra sem néztem.

- Nem megyek Noah-val sehová.

- Bianca! – kiáltott utánam Madison újból, de nem foglalkoztam vele. Felesleges még nagyobb galibába kevernem magam.

A különterembe érve hatalmas zaj fogadott. A gyerekek a pad tetején álltak, kiabáltak, papírrepülőket dobáltak, sőt, az egyik kínai kisfiúnál egy tejszínhabos tubust is megláttam, amiből úgy lőtte ki a fehér trutyit, mintha tiszta oxigén lenne. Gyorsan becsuktam az ajtót, mert a folyosó túloldalán az egyik tanárnő volt az irodában, és féltem, hogy rögtön felelősségre von, ha meglátja, mi folyik itt. Bár, kétlem, hogy még nem vette észre.

Említettem már, hogy a tanítási szabadidős foglalkozás páros feladat?

És persze nem lehetne nagyobb szerencsém annál, minthogy egy ismerős arc fogadjon a tanári asztal előtt, kétségbeesetten figyelve, ahogy a kis szörnyecskék agyonvágják a termet. Meg egymást.

Kihúztam magam a padokkal szemben, és olyan hangosan fütyültem egyet, ahogy apa tanította nekem, mielőtt Európába küldött volna. A gyerekek megtorpantak, és kíváncsiak kapták a fejüket a hang irányába. Megpillantottak engem, de nem mozdultak.

- Mindenki leül a helyére! – utasítottam őket, mire a gyerekek többsége leugrott a pad tetejéről. – Te pedig – böktem a kis kínai srác felé. – mi a neved? – kérdeztem tőle.

- Sho. – felelte csendesen.

- Sho, hozd ki a tejszínhabot, kérlek. – nyújtottam felé a kezemet. Sho lepillantott a kezében tartott tubusra, majd előresétált, és átadta nekem. – Köszönöm. – biccentettem felé. Sho visszasétált a helyére, és leült. Bele, a legnagyobb tejszínhabtócsába. – A nevem Miss Morgan, én vagyok az új felügyelőtanár.

- Azt hittük, az Pete! – bökött a társam felé egy barna hajú kislány, akinek egy madárfészeknyi tejszínhab díszelgett a fején.

- Pete és én. – helyesbítettem.

- Muszáj Miss Morgan-nek szólítanunk? – kérdezte egy tejfölszőke hajú kisfiú.

- Nem, hívhattok Bianca-nak is. – sóhajtottam. Ennyit a tekintélyt parancsoló névről. – Kaptok három percet arra, hogy minden összepakoljatok. – tapsoltam kettőt, mire a gyerkőcök egytől egyik hozzáfogtak rámolni. Odaléptem az asztal előtt álló Peter Stein mellé, és összefontam magam előtt a karjaimat.

- Köszi. – mosolyodott el, felém fordulva. – Nem tudom, meddig akarták ezt csinálni. – mutogatott az osztály felé.

- Nem tudtam, hogy a tanítást választottad. – váltottam gyorsan témát. Pete lesütötte a szemét, és elnevette magát.

- Katonai alapismeretekre jelentkeztem, de kiderült, hogy már nem az a Mr. Moor a tanár, aki rajzokat készíttetett velünk, és erőszakellenes volt. – emlékeztem Mr. Moor-ra, ő volt Mr. Hals elődje. Azután ment nyugdíjba, hogy Pete Ázsiába költözött volna. – Nem tartottam jó ötletnek hetente elveretni magam. Ráadásul kiderült, hogy te sem oda jelentkeztél. – tette hozzá, szinte suttogva. Éreztem, hogy elpirultam, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt. Peter Stein-nak tényleg nagyon jót tett az idő, meg a környezetváltozás. Mielőtt elment volna, alacsony volt és kócos, mostanra azonban jó két fejjel fölém tornyosul, és világosbarna, szinte szőke haja kócossága a szexiség irányába mutat. Egek, miket beszélek? Pete csak a társam a délutáni elfoglaltságon. Nekem Noah tetszik, aki szöges ellentéte Pete-nek. Pete pont ezért nem jöhet be. Te jó ég... Mi van? Megbolondultam.

- Nagyon megsérülhettél. Hetek óta nem láttalak az órán. – válaszoltam. Pete megrázta a fejét.

- Kiiratkoztam. – vonta meg a vállát. – Nem volt szükségem heti rendszerességi orvosi ellenőrzésre.

- Lényegében a te hibád volt. – fordultam felé. – Ha nem lépsz ki a sorból, nem téged választott volna.

- Gondolod? – vigyorodott el, mélyen a szemembe nézve. Világoskék tekintete lyukat fúrt az enyémbe. Megváltásként érkezett Sho, a kínai kissrác, aki megrángatta az egyen szoknyám alját.

- Kész vagyunk, Bianca. Mit csináljunk? –körbenéztem, és amit láttam, a csodával volt határos. A terem csillogott-villogott, sehol egy elhajított papírrepülő, vagy tejszínhabmaradék.

- Vegyétek elő a matekfüzetet! – szólalt meg Pete. A gyerekek egy helyben ültek a padokban, meg sem mozdultak. Pete értetlenül pillantott rám, majd megismételte a kérését. Sho visszament a helyére, leült, de ő sem fogadott szót Pete-nek.

- Gyerekek! – tapsoltam kettőt. – Matekfüzet. – erre minden gyerek lehajolt a táskájához, és kivette belőle a matekfüzetét. A padra rakták, és kinyitották azokat.

- Hétévesen lázadnak? – hajolt közelebb hozzám Pete.

- Na jó, először is, ez így nem fog működni. Muszáj szót fogadnotok Pete-nek is. – csaptam össze a tenyereimet. A gyerekek felnéztek a füzetből, és egyszerre kapták a tejfölszőke hajú kisfiú felé a fejüket, aki megkérdezte, muszáj-e Miss Morgan-nek szólítaniuk. Ahhham, szóval ő valami főnök itt. A második osztályban.

- Nekünk nem szimpatikus Pete. – fonta össze maga előtt a karjait a kissrác. Ellöktem magam az asztaltól, odasétáltam a padjához, és leguggoltam mellé.

- Mi a neved? – kérdeztem tőle nyugodt hangon. Összevont szemöldökkel válaszolt.

- Martin.

- Na, Martin. – veregettem meg a vállát. – Pete ugyanazt megteheti veletek, amit én.

- Például? – meredt rám értetlenül Martin.

- Hívhatja Mrs. Riley-t. Elkobozhatja a játékaitokat, és megkérheti bármelyik tanárt, hogy szóljon a szüleiteknek, hogy a nyári szünetet is itt szeretnétek tölteni. – Martin szemei elkerekedtek, majd Pete-re nézett.

- Wirklich? – kérdezte Martin Pete-től. Hát persze, gondolhattam volna, hogy Martin is német. Jellemző, hogy az itteniek szeretik kihasználni, hogy mások nem értik, amit mondanak. Pete szigorú arccal bólintott.

- Persze, ha jól viselkedtek, szó sem lesz ilyesmiről. – biztosította a kisfiút Pete, immár érthető nyelven.

- Pete! – egy távol-keleti beütésű kislány keze a magasba lendült a hátsó padok egyikében. Pete felszólította őt, mire a kislány imádnivalóan magas hangon segítséget kért a házijában. Pete már ott is volt, hogy megmutassa az írásban való összeadást, de amikor elhaladt mellettem, rám kacsintott. Nem lesz ennek jó vége.

Noah

Viszket a tenyerem, ahogy belépek a konyhába. Anya sír, és a kövön heverő bögremaradványokat söpri össze. Óriási kék folt éktelenkedik a szeme alatt. Ezt komolyan nem hiszem el! Ökölbe szorul a kezem, és a fal felé fordulok, hogy beleüssek egyet. A kezem vészesen közeleg a fal felé, de aztán eszembe jut az apám. Tényleg olyan akarok lenni, mint ő? Olyasvalaki, aki erőszakkal intézi el a dühét? Nem. És nem akarom még jobban megijeszteni az anyámat.

Odalépek hozzá, és óvatosan kiveszem a kezéből a seprűt. Amikor elengedi a nyelét, megpillantok egy fehér kötést az alkarján. Előfordult már, hogy az apám nem csak az arcán ütötte őt meg, de nem hittem volna, hogy valaha lesz annyira hülye, hogy pont a vénáinál vágja őt meg. Anya megpróbálja kiszabadítani a karját a kezemből, de én erősebb vagyok. A másik kezemmel óvatosan lefejtem a kötést, és óriási lelkierőre van szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam ott helyben. Anya alkarján egy hosszú, mély vágás húzódik. Még friss. A falra szerelt órára pillantok, és összerezzenek. Mivel Madison hívott, hogy ma este is kilógnak, és menjek el velük bulizni, korábban jöttem haza. Bíztam abban, hogy az apám hamarabb elhúzta itthonról a belét, és nem is tévedtem. A munkaideje hétkor kezdődik, most pedig pontosan fél hét van. Ezek szerint, alig néhány pillanattal korábban lépett le, minthogy én megérkeztem volna. Pár perc, és megóvhattam volna mindettől az anyámat. Leültetem anyát az egyik székre, és a kötőanyagként szolgáló rongydarabot bevizezem. Rányomom anya sebére, hogy lehűtse, amíg kötszer és fertőtlenítő után nézek. Apa bedurvulása után sajnos napi használati cikk lett.

- Hívott a nővéred. – szólal meg anya remegő hangon. Nyilvánvaló, hogy még a történtek hatása alatt van. Gyűlölöm magam, amiért nem tudtam pár perccel korábban érkezni. Felnyújtózkodom a konyhaszekrény teteje felé, és lehúzom onnan a kávésdobozt, amibe az elsősegélydobozt rejtettük. Apa nem csípi, hogy ilyesmit tárolunk itthon, ezért kénytelenek voltunk elrejteni. Amíg kikeresem a szükséges dolgokat, anya tovább beszél azon a reszketeg hangján. – Kiköltözött abból az albérletből, ahol eddig lakott, mert a főbérlő emelte az árat. A barátja egyik osztálytársa...

- Anya. – csattantam fel, a kelleténél kicsit indulatosabban. Anya hirtelen elhallgatott, én pedig a fertőtlenítőszerrel a kezemben megfordultam. Dühített, hogy apa megint ezt tette. Dühített, hogy anya úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Dühített, hogy képes ennyire hétköznapi dolgokról beszélni, miközben ezer százalék, hogy piszkosul fáj neki az a hülye seb. És marhára dühített, hogy úgy éreztem, menten szétpukkadok a kibaszott érzelmeimtől. Közelebb léptem anyához, és letérdeltem elé. Felbontottam a tubust, és lefertőtlenítettem anya sebét.

- Befogta a kávé a kedvenc bögréjét. Szerinte nem mosogattam el rendesen. – egy könnycsepp pottyant a kézfejemre, amivel pont bekötöztem anya alkarját.

- Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdeztem halkan. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne törjek ki sírásban, mint egy csecsemő. – Anya, ez egy vadállat! A végén még megöl! – szorítottam meg anya ép kezét. Ő csak rázta lehajtott fejét, miközben sírt és sírt. Megszakadt a szívem. Az a szív, amiről sokáig el sem hittem, hogy létezik.

- Nocsak, kit látnak szemeim? – a hangra összerezzentem. Vannak, akik attól lesznek libabőrösek, ha valaki végighúzza a körmét a táblán. Vannak, akik attól, ha a villa megkarcolja a tányért. Na, és hogy én mitől? A saját apám méregtől csöpögő hangjától. Felegyenesedtem, türtőztettem magam, hogy ne ugorjak azonnal neki. – Hónapok múltán hazatolod a pofidat, drága kisfiam, és csak mocskolsz az anyád előtt? – apám nekidőlt a konyha ajtófélfájának, és összefonta széles mellkasa előtt izmos karjait. Talán nagydarab volt, de biztosan nem olyan elszánt, mint én. Ha itt ma verekedésre kerül a sor, ő a sírba száll, én meg a börtönbe, az tuti.

- Elég nehéz jót mondani rólad. – feleltem neki. Apám elvigyorodott őszülő bajusza alatt. Istenem, mennyire szeretném beverni azt a képet! – Mit keresel itt? Azt hittem, vár rád a szánalmas munkád. – intettem az óra felé. Egy pillanatra megláttam apa szemében a düh tüzét csillanni, de aztán csillapította magát.

- Ez még mindig az én házam, fiam. – a konyhapulton heverő telefon után nyúlt. Észrevettem a készüléket, de nem volt ismerős, így nem törődtem vele. Olyan rég létesítettem kapcsolatot apámmal, hogy már azt sem tudom, milyen telefonja van. Nem mintha érdekelne. – Egyébként, itthon hagytam ezt. – felmutatta a telefont, és a zsebébe süllyesztette.

- Nem vagyok a fiad. – válaszoltam kimérten. Apa ellökte magát az ajtófélfától. Minden létező izmom megfeszült, amikor tudatosult bennem, hogy tett felém egy lépést.

- Már hogyne lennél. – vihogott fel. – Az én vérem vagy.

- Más közös biztosan nincs bennünk. – válaszoltam neki. – Vérből meg van elég itt bőven. – biccentettem az asztalon heverő rongy felé, amit pirosra színezett anya vére. Apa ekkor veszítette el önkontrollját. Felmarkolta a rongyot, és olyan erősen szorította meg, hogy szinte kicsöpögtek belőle a vércseppek. Mintha kifacsarta volna. – Menj el. – kértem tőle, a körülményekhez képest borzasztóan higgadt hangon. Apa eleresztette a rongyot, ami a kőre zuhant, egyenesen az összetört bögre maradványai mellé. Mélyen a szemembe nézett, de semmi nem látszott benne. Se megbánás, se ígéret arra, hogy ez volt az utolsó alkalom. Hát persze. Úgyse hinné el neki, ha valaha is ezt mondaná. Lassan fordult meg, és miközben kisétált a házból, belerúgott valamibe. Talán a kanapéba. Akármi is esett újból áldozatául apám dühének, őszintén remélem, hogy beletört a lábujja.

- Haver, igazán szólnod kéne valakinek. – szürcsölt bele a kólájába Blake. Kihisztizte, hogy mielőtt a Csillagfényhez jövünk, beugorjunk egy Mekibe, hogy vehessen magának üdítőt. Azt mondta, szeretne valami kevésbé károsat is fogyasztani, mielőtt beleveti magát a félmeztelen Olivia-val a töménytelen mennyiségű alkoholba. Nem akartam elkeseríteni őt, de biztos voltam benne, hogy Olivia-nak eszébe sincs alkoholizálni a múltkori eset után, még akkor is, ha igazából jobban megijedt, mint amekkora baj volt.

- Vedd le a patádat a műszerfalamról. – figyelmeztettem Blake-et, merthogy úgy helyezte magát kényelembe, hogy a lábát az ablakba tette. – Az egész kerület tudja, ki az apám, és mit művel a családjával, mégsem tesz senki semmit. Nyilvánvaló, hogy az ő szava többet fog érni a zsaruknál, mint az enyém. – sóhajtottam. Annyiszor lejátszottam magamban ezt a forgatókönyvet, hogy már nem is kergettem buta álmokat.

- Az egész kerület mellettetek vallana. – bíztatott Blake.

- Gondolod, hogy apám akkora puhapöcs, hogy hagyná magát lecsukatni pár szomszéd miatt? – vontam fel a szemöldökömet.

- Egyértelmű, hogy az apád egy puhapöcs. – felelte Blake. – A kérdés már csak az, hogy ha nem vagy hajlandó tenni valamit, és itt most nem arra gondolok, hogy titokban verd szét őt a hátsó kertben, akkor az anyukád meddig bírja a rendszeres veréseket. – lehunytam a szemem, mert, mint mindig, amikor a családomról van szó, mérhetetlen bűntudat és nyomás terjedt szét bennem. Haragudtam a nővéremre, amiért csak úgy lelépett, ugyanakkor irigyeltem is őt, amiért volt ennyi lelki ereje, ráadásul többé neki már nem kell sem szenvednie, sem félnie. Segíteni akartam anyának, de ötletem sem volt, hogyan kellene. Az egyetlen dolog, ami életben tartott ma este, az Bianca volt. Madison nem mondott róla semmit az elmúlt napokban, de őszintén reméltem, hogy a mai kilógáson is részt vesz. Amikor néhány alakot pillantottunk meg kifelé rohanni, egyenesen a drótkerítés felé, kiszálltunk a kocsiból. – Valami nem stimmel. – súgta oda nekem Blake. A közeledő árnyakat figyeltem. Csak ketten voltak. – Baszki, ugye ezek nem... - olyan gyorsan vágódtunk vissza az autóba, hogy szerintem rekordot döntöttünk. – Noah, bazdmeg, ha ezek tanárok, vagy biztonságiak, vagy, tudom is én, kik, akik észrevették, hogy itt dekkolunk, engem kibasznak az egyetemről, Madison-t innen, és talán a csajainkat is megbüntetik... - esküszöm, úgy siránkozott, mint egy kislány.

- Ne rinyálj már. – sziszegtem. – És egyikünknek sincs csaja. – tettem hozzá, mikor eljutott a tudatomig, hogy Bianca-ról és Olivia-ról beszélt. Mivel lebuktunk a kocsiban, hogy ne lássanak meg minket, nem láthattuk azt sem, hogy a két alak feltépte a kocsim hátsó ajtait. Amikor bevágódtak, Blake felsikoltott, én meg egy gyors mozdulat következtében elindítottam az ablaktörlőt.

- Mi a szar? – rikoltott fel Madison. Hihetetlen megkönnyebbülés futott végig rajtam, amikor felismertem a hangját. Leállítottam az ablaktörlőt, és szemrehányó tekintettel fordultam hátra. Madison és Shay ekkorra már úgy röhögtek, hogy egymáson feküdtek hátul. – Ember, úgy visítasz, mint a tíz hónapos szomszédunk Manhattanben. – vihogott Madison Blake-re mutatva.

- Kurvára nem vicces. – csapott egyet a műszerfalra Blake. – Rohadtul azt hittük, hogy lebuktunk!

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem a lányokat. Oké, a „többiek" alatt igazából Bianca-t értem, de mindegy.

- A szívszerelmed nagyon elfáradt ma. – tette a szívére a kezét Madison, és, a hitelesség kedvéért még az ajkát is lebiggyesztette. Elfáradt? Mi?

- Gyerekekre vigyáz délutánonként a volt pasijá... - Shay a szája elé kapta a kezét, mielőtt befejezhette volna a mondatot. De nem számít, ennyi infó is bőven elég. Bianca gyerekek vigyáz délutánonként a volt pasijával. Király.

- Ajh, mekkora segg vagy! – tolta le magáról Madison Shay-t. – Nem a volt pasija, csak régen bejött neki a gyerek. De aztán elment Timbuktuba.

- Japánba. – javította ki Shay.

- Leszarom. – vont vállat Madison. – Szóval, nem az exével van, csak egy sráccal.

- Ezt most úgy mondod, mintha meg kellene győznöd valamiről. – fordultam előre, zavartan vihogva.

- Hé, ha már itt tartunk. – Blake addig tornázott, míg teljesen hátra nem fordult, és fel nem térdelt az ülésre. – Olivia hol van?

- A szobájában. – intett az épület felé Madison, miközben én beindítottam a kocsit.

- Miért nem jött? – kérdezte szomorúan Blake.

- Mert semmi kedve bepelenkázni gyötrelmesen gyerekes fiúkat. – válaszolta Madison.

- De hát Noah nem is szokott ott lenni vele! – értetlenkedett Blake. A nadrágjánál fogva visszarántottam őt az ülésre, és kikanyarodtam a Csillagfény parkolójából. Nem mintha bármi kedvem is lenne Bianca nélkül akármihez is. Ez egy szar nap.