Bianca

Izgatottan ácsorogtam a Washington Duller Nemzetközi repülőtér utasvárójában. Percenként pillantottam az érkező járatokat listázó táblára, és izzadó tenyérrel vártam, mikor jelenik már meg végre rajta a Zürichből érkező repülő. 
- Hoztam egy kis kávét - ült le mellém Noah, a kezembe nyomva egy barna papírpoharat. Elvettem tőle, és nagyot kortyoltam a koffeinlöketbe. - Izgulsz? - ölelte át a vállamat.
- Még szép, hogy izgulok! - vágtam rá. - Egy éve nem találkoztam velük. 
- El sem hiszem, hogy az a vaskalapos nagybátyám megengedte Madison-nak, hogy egy washingtoni főiskolára jelentkezzen - csóválta a fejét Noah. - Meg hogy a többiek is végre kiszabadultak abból a börtönből.
- Hé, sokat köszönhetünk a Csillagfénynek - emlékeztettem. Noah hátrahajtott fejjel felkacagott. Imádtam, egyszerűen imádtam, amikor ezt csinálta. Mindig úgy éreztem, felszabadult, boldog, kiegyensúlyozott. Csak azóta csinálja ezt, amióta egy évvel ezelőtt, miután meglehetősen érdekes körülmények között elraboltak minket, végleg eljöttem Svájcból. Persze, tudom, nem logikus, hogy épp akkor eresszenek szabadon, amikor elvileg a legnagyobb veszélyben vagyok, de apa döntött így. Kiderült ugyanis, hogy a két fickó, akik megpróbáltak ránk lőni, mindössze némi pénzt akartak keresni egy kis hírveréssel, és vaktöltényeket használtak. A Csillagfény igazgatója persze tombolt, szerinte nincs biztonságosabb hely a világon az iskolájánál, és merő szentségtörésnek vette, hogy apa kiemelt onnan. Shay, Madison és Olivia a lehető legkeményebb bánásmódban részesültek abban az egy évben, amit ők még ott töltöttek, nélkülem. Nekik kellett minden raktárat kipucolniuk, minden délutáni foglalkozást vezetniük, extrakeményen fogták őket a tanárok... Mindez persze csak ahhoz vezetett, hogy hamar meggyőzték a szüleiket, hogy előbb ugranak le a suli tetejéről, minthogy még egy évet ott maradjanak. Noah ráadásul hivatalosan is remek védelmező: egy év, és hivatásos rendőr lesz. Oké, ha volt valami, amit tavaly ilyenkor totál őrületnek gondoltam, akkor az az, hogy Noah Connor rendőrként dolgozik majd. Csakhogy, pénzre szüksége volt (én egy darabig élveztem a szüleim támogatását, de természetes volt, hogy nekem is kezdenem kell magammal valamit, úgyhogy jelentkeztem az egyetemre), és itt már esze ágában sem volt olyan alvilági dolgokba keveredni, mint Európában. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, és óriási pluszpont, hogy állatira élvezte, és már alig várta, hogy hivatásos legyen. Madison, Shay és Olivia szülei így persze valamivel nyugodtabbak voltak, bár őszintén meglepne, ha Washingtonban, ennyi befolyásos ember közül épp valamelyikünket rabolnák el. 
Noah anyukája is a városban lakik, nem is messze tőlünk. Eleinte én a szülői házban voltam, ahol első sorban a házvezetőnő volt a társaságom, tekintve, hogy anya a Közel-Keleten dolgozott épp, apa pedig gyakorlatilag a Pentagonban él, de hamar meguntam, hogy órákat kell utaznom a suliig, úgyhogy Noah megint addig hívogatta apát, míg ő rá nem bólintott arra, hogy összeköltözzünk. Az első két hónapot hármasban töltöttük, Noah, az anyukája és én, de Noah akkor kapott egy szuper ösztöndíjat a rendőr akadémiától (az övé lett a legjobb átlag az évfolyamon), én meg hozzátettem az otthoni apanázst, és sikerült találnunk egy édes, pici lakást, nem messze a régitől. 
Az édesapjáról nem tudunk semmit. Blake, aki még mindig Noah-ék régi, családi házának szomszédságában lakik, azt mondta, nem sokkal azután, hogy elhagytuk Svájcot, elköltözött, de nem tudni, hová. Lehet, hogy börtönben van, de az is elképzelhető, hogy talált magának egy új feleséget, akit halálra verhet. Ha így van, őszintén remélem, hogy ő hamarabb tud majd lépni, mint Noah anyukája. 
- A szabadságtól vált ilyen fényesség a hajad, vagy mert totál szerelmes vagy a fakabátba? - torpant meg előttem egy kézipoggyásszal Shay. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy leszállt a gépük, és már ide is értek elénk. Felsikoltottam örömömben, és azonnal a barátnőm nyakába ugrottam. 
- Neked mióta rövid a hajad? - simítottam végig Shay vállig érő fürtjein. Korábban hosszú, derékig érő haja volt, mindig göndören omlott a vállára. Jól állt neki az újítás, egyfajta felnőttes megjelentést kölcsönzött neki. Shay vállat vont.
- Tudod, lezárult egy korszak - mosolyodott el. Ahogy a többiekhez fordultam, Madison épp Noah-t üdvözölte, Olivia pedig hatalmas őzikeszemekkel nézett körbe. Egyből odaléptem hozzá, és magamhoz szorítottam. 
- Annyira jó újra látni! - Olivia viszonozta az ölelésemet. Miután Madison-t is üdvözöltem (a fülembe súgta, hogy "szépen karban tartottam Noah-t"), értetlenül figyeltem, ahogy Olivia elővett a táskájából egy kis tubus kézfertőtlenítőt. 
- Te mit csinálsz? - kérdeztem Olivia-t, aki válaszul megkínált a fertőtlenítővel. A fejemet ráztam. 
- Pedig nem ártana - csukta vissza a tubus tetejét. - Az antibakteriális fertőtlenítő segít megelőzni a fertőző betegségek, többek között az influenza elterjedését - összeráncolt homlokkal fordultam Madison és Shay felé, némi magyarázat reményében. 
- Csak mert felvették gyógyszerésznek, azt hiszi, megmentheti a világot - legyintett Madison. 
- Ha mindenki úgy gondolkodna, mint te - húzta ki magát Olivia. - a világ már rég kipusztult volna - Noah-val egyszerre nevettünk fel. Segítettünk leszedni a futószalagról a lányok csomagjait, aztán a mi háztömbünkhöz taxiztunk. A szomszédunkban lévő háromszobás apartmant még a múlt hónapban lefoglaltuk nekik, amikor már tudtuk, hogy mindhármójukat felvették az egyetemre, és a szüleik is hajlandóak finanszírozni az itteni életüket. 
- Hát, szerintem ez egy szuper lakás - jelentette be Shay, miután lepakolt az egyik szobában. 
- Nem vettük volna ki, ha nem lenne szuper - kacsintott Noah, majd adott egy puszit a homlokomra. 
- Egek, ti ezt fogjátok művelni, amíg itt lakunk? - fintorgott Shay. 
- Szerintem aranyosak - mosolyodott el Olivia, a nappaliban lévő kanapé karfáján ülve. 
- Tényleg, mi van Blake-kel? - jutott hirtelen eszembe, mire Olivia elvörösödött, és Madison felelt helyette. 
- Nem találkoztak a rendőrségi cucc óta. Könnyen jött, könnyen ment - vonogatta a vállát. - De ne aggódj! - telepedett le Madison Olivia mellé. - Kerítünk neked valami felhős tekintetű okostojást - paskolta meg a térdét. Olivia grimaszolt egyet, de nem ellenkezett. A következő pillanatban pedig Shay a konyhában véletlenül bekapcsolta a gáztűzhelyet, és megijedt tőle. Na igen, van, amire a Csillagfény sem képes megtanítani. Még szerencse, hogy itt voltunk egymásnak. 

Noah 

- Zárjátok be az ajtót, oké? - kértem a küszöbön állva. Madison a szemét forgatta. 
- Elfelejted, hogy én alig több, mint egy évet húztam le abban a börtönben. Még emlékszem, hogyan kell elfordítani egy kulcsot a zárban. 
- Csak mondom - tettem fel a kezem védekezőn. Miután az unokatesóm elköszönt tőlünk, Bianca-val kettesben sétáltunk át a mi lakásunkba, és fáradtan dőltünk a kanapéra. 
- Már hajnali fél kettő van - pillantott a faliórára Bianca. Felé fordultam, és egyszeriben megint elámultam. Már egy éve laktunk Washingtonban, fél éve pedig össze is költöztünk, de képtelen voltam megszokni, hogy ennyire gyönyörű. Mosolyra húzódott a szám, és óvatosan végigsimítottam az arcán. A sok edzéstől több bőrkeményedés is volt a tenyeremen és az ujjaimon, így mindig féltem, hogy fájdalmat okozok neki az érintésemmel. Bianca azonban csillogó szemekkel nézett rám, és gyengéden megfogta a kezemet, amivel simogattam. - Nagyon örülök neki, hogy itt vannak - suttogta. 
- Igen, tudom. Én is örülök - válaszoltam, bár annyira elvesztem a barátnőmben való gyönyörködésben, hogy nem is voltam igazán biztos abban, hogy mire válaszoltam. Bianca lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a kezem nyaka kecses ívére vándoroljon, majd vissza az arcára, a kis pisze orrára, és a kozmetikumok nélkül is cseresznyeszínben pompázó puha, épp megfelelően telt ajkára. Amikor a szájához értem, kinyitotta a szemét, és megpuszilta a kezemet. 
- Holnap nem kell korán órára menned? - kérdezte halkan. 
- Délután bepótolom - válaszoltam, közelebb húzódva hozzá. A kezem ezúttal már az oldalánál járt, lejutottam egészen a csípőjéig, majd vissza. 
- Nekem viszont korán kell mennem holnap - motyogta. Ah, meghiszem azt! Ahogy visszafelé haladtam a testén a kezemmel, betévelyedtem a pólója alá. Végigsimítottam selymes bőrén, egészen a melltartója szegélyéig. Többször megtettem ezt az utat, mire Bianca torkából halk morgás tört fel, elrugaszkodott a kanapéról, és az ölembe ült, szembe velem, lovagló ülésben. Mohón csókolt meg, mintha nem bírná már tovább. Elvigyorodtam, mert pontosan ez volt a célom. Általában felcsigáztam őt, de megvártam, hogy ő kezdeményezzen. Puha ajka hozzátapadt a számhoz, a nyelve táncot járt az enyémmel. A kezem a derekára simult, olyan volt, mintha oda teremtették volna. Csak arra az egy pillanatra szakadt el tőlem, amíg kibújt a pólójából, és már tovább is csókolt. Az öle az enyémnek nyomódott, én pedig önkéntelenül is a melltartójához nyúltam. Bianca hagyta, hogy lassan levegyem róla a ruhadarabot, majd, miután újra levegőhöz jutottam (mindig elakadt a lélegzetem a teste láttán, erről valószínűleg sok év múlva sem fogok tudni leszokni), felálltam, őt pedig a kezemben tartva besétáltam a hálószobába. Menet közben rángatta le rólam a pólót. 
- Noah - suttogta, két csók között. Az éjjeliszekrényhez nyúltam, és a fiókból kivettem egy csomag óvszert. 
- Hm? - pusziltam bele a nyakába, miközben lehámoztam a csomagolást. 
- Szeretlek - mondta csendesen. Lehajoltam hozzá, és ezúttal finoman, érzékien csókoltam meg, úgy, ahogy azt egy szerelmi vallomás után illik. - Te sosem fogod nekem mondani, igaz? - nyelt egy nagyot. Lesütöttem a szemem, és legördültem róla. 
- Tudod, hogy így van - sóhajtottam. 
- Hogy nem fogod mondani? - vonta fel a szemöldökét. 
- Hogy én is ugyanígy érzek - mondtam. 
- De sosem fogod kimondani? - noszogatott. A plafont kezdtem bámulni. 
- Nem tudom, képes leszek-e rá valaha, Bianca. Apám mondta anyámnak, hogy szereti, és nézd meg, mi lett a vége - tártam szét a karjaimat. - Én csak... - dörzsöltem meg a homlokomat. - nem szeretem beskatulyázni a dolgokat. Pontosan tudod, hogy te vagy számomra a legfontosabb. A világon mindennél és mindenkinél jobban. Nem csak úgy lehet kifejezni az érzéseinket, hogy kimondjuk azt az sz-betűs szót - magyaráztam. Bianca felkönyökölt, és apró köröket rajzolt a mellkasomra hosszú, vékony ujjával. 
- Megértem - felelte. - Tényleg. És tudod mit? - felült, és hátradobta a haját. Meseszép volt. - Nem fogom erőltetni. De tudom, hogy egyszer, valamikor, talán sok-sok év múlva, de képes leszel kimondani azt a szót. És magadtól fogod megtenni, nem azért, mert arra kérlek, vagy mert én kimondom, és te hirtelen, meggondolatlanul reagálsz majd rá. Hanem mert majd eljön az a pont, amikor rájössz, hogy ennél őszintébb és szebb szó nincs a világon. Na majd akkor - csettintett egyet vidáman. - majd akkor ki fogod mondani - elvigyorodtam, és egy szempillantás alatt újra fölé kerekedtem. 
- Bizonyítsd be, Morgan! - súgtam a fülébe, mielőtt újra megcsókoltam. Tudtam, hogy igaza van. Eleinte féltem, tényleg féltem kimondani a szót, de ez a lány egyre kitartóbban, egyre sikeresebben bontogatta le a falaimat, így pontosan tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy mikor közlöm vele szó szerint, hogy szeretem. Csakhogy, akkor az egész átkozott világot telekürtölöm majd ezzel. Szeretem Bianca Morgan-t, basszus, de még mennyire! Szeretem...