Két lány, akik még egész kicsi korukban ismerkedtek meg, de már azonnal kijöttek egymással. Pedig nagy volt ám köztük a különbség: az egyik gyerek víz, a másik tűz, sokan így gondolták. Ám ez cseppet sem változtatott barátságukon. Sokáig elvoltak, de az idő gyorsan ment és ők egyre nagyobbak lettek. Másik iskolába kerültek, így barátságuk már hervadófélben volt. Néha-néha még találkozgattak, bár már akkor érezhető volt köztük az űr, ahogy egyre jobban távolodtak egymástól. Nem volt mit mondani a másiknak, s személyiségük már akkor jobban megváltozott. Dorina mindig türelmes és figyelmes gyerek volt, Bianka pedig ha nem tetszett neki valami állandóan hisztizett és követelődzött addig, míg meg nem kapta azt, amit akart. A szüleit ezzel állandóan bosszantotta, s ezért azok - ha csak lehetett -igyekeztek lányuk kedvében járni. De ezután pár évvel a szülők már egymással is veszekedni kezdtek addig, míg egy nap el nem váltak. Bianka ezt nagyon nehezen tudta feldolgozni és ezért napi többször lenyomott anyjának egy borzalmas hisztit, aki pedig már nem tudta, mi tévő legyen.

Bianka

Nagyot szippantottam a hideg, párás levegőből, majd lassan kifújtam. Tekintetemet végig járattam a téren, az emberek közt, majd visszanéztem a barátaimra, akikkel itt tanyázunk a város közepén. Vagyunk vagy tízen, de csapatunk többségét nem ismerem. Pár srác a pad támláján ül és röhög valamin, miközben egymást bökdösik egy üres flakonnal. A társaság lány tagjai - velem együtt - elvegyül köztük és a padnak támaszkodik vagy áll. Én most épp állok és hallgatom jó barátunk, Hunor hülye sztoriját. Az a gyerek kész agyrém!

- Na de figyeljetek már! - ordítja el magát, mikor páran már nem őt hallgatjuk.

- Dugulj el, Hunor, senki se kíváncsi a hülye agymenéseidre - oltja be barátnőm, Léna, mire kitör belőlünk a gúnyos nevetés.

Hunor morcosan oldalra fésüli selymes haját, majd végül ő is elmosolyodik.

- Na de annyira azért nem volt rossz, valljátok be, skacok - nevet hülyén.

- Ne égesd tovább magad, drágaságom - szól közbe Lara is, a másik legjobb barátnőm.

Mindenki fütyülni kezd neki, mire végre visszaül a pad tetejére és csendben marad. Én csak szótlanul meredek magam elé, miközben egyszerre több gondolat is kavarog a fejemben. 

- Bia , haló - bökdös vállon valaki, mire gyorsan odakapom a fejem és ingerülten Lénára nézek. 

- Mi van már? 

- Héj, higgadj le, csajszi. Csak láttam, hogy nem vagy itt - nevet fel vidáman a barátnőm, majd selymes haját hátrafésüli a kezével.

- De, csak gondolkoztam - morgok halkan.

Persze ez megértem, miért fura neki. Én alapból nem vagyok egy elmélkedős kamasz, aki magában rendezi le a bajait, hanem mindig kiadom magamból az összes érzelmet. Nem félek őket kimutatni, bármit képes vagyok felfújni, az anyám nagy örömére... Talán ezért van az, hogy valahogy mindig a társaság központja leszek.

- Mi? Baj van? - lök meg játékosan Léna.

Ezt persze mindenki észrevette körülöttünk, mivel - ahogy már korábban említettem - általában én kerülök a központba.

Mind rám néznek és Erik, a főszóló, aki mellesleg a legjobb barátom is, hirtelen lehuppan mellém, majd viccesen átkarol. 

- Mizu, Biuska? Olyan csendes vagy ma, történt valami?

Ezt nem hiszem el! Már ő is kezdi! Na ez az ára annak, ha népszerű az ember, minden mozdulatát kíváncsian figyelik, szinte már alig van magánéletem, úgy érzem.

- Ne "Biuskázzál" itt nekem, hülye - lököm arrébb vihogva, majd felállok.

A haverom arca felragyog és ő is rögtön feláll utánam.

- Na végre, itt a mi Biánk! - kiált fel diadalittasan, mire nevetünk.

-  És 100%- ban itt vagyok, nyugi, egy jó ideig az agyatokra megyek még, ha egy osztályban kerülünk - lépek a társaság felé, miközben kezeimet a zsebembe rakom.

- Úú, dik - ordít fel Hunor - Holnap már suli!

- Jaj, ne is mond, mindjárt kirohanok a világból! - zúgolódik Léna hangosan.

- Én is jövök veled - vihog Erik idiótán.

- És engem itt hagytok? Hát szép barátok vagytok, mondhatom - játszom a sértődöttet, miközben egy színpadias mozdulattal arrébb söpröm hosszú hajamat is.

- Hát persze, hisz te már lélekben sem vagy itt - utal Erik a pár perccel ezelőtti elkalandozásomra.

Ezt egy nagy hú- zás követte, mire én viccesen egyre közelebb mentem hozzá, majd üldözőbe vettem a padunk körül.

- Ez szar poén volt, Farkas Erik - kiáltottam rá viccesen, de ő már rohant is előlem. A többiek csak vihogva nézték, ahogy ötévesek módjára kergetőzünk, majd néhányan már beszélgetni is kezdtek valami másról. Végül Erik megadta magát és abbahagytuk a futkosást. 

Ezután mindketten visszamentünk a többiekhez és bekapcsolódtunk a beszélgetésükbe. Volt, hogy poénkodtunk, pletykáltunk vagy épp csak nevettünk, de a lényeg, hogy elvoltunk még bő két órát. Azután mindenki szertefoszlott, mert haza kellett mennünk. Én Lénával egy irányban lakom, ezért mi együtt mentünk. Sokat dumáltunk, de a saroknál elváltak útjaink.

- Nos, akkor majd holnap a suliban tali - ölelt át.

- Igen, ha nem alszok el - mosolyogtam.

- Majd Levi felkelt - nézett rám a barátnőm szórakozottan.

- Talán, de ő is el elaludhat - vonok vállat. 

Levi amúgy a pasim és már nem sokára egy éve vagyunk együtt. Nagyon hűséges és megbízható fiú. A suliban ezért sokan irigykednek is rám, mivel mi amolyan "álompár" látszatot keltünk, ami ugye eddig nem sok diáknak adatott meg. Levi focizik és bokszol is, tehát egy igazi sportember. Sokak szerint menő is és talán ezért hiszik azt többen, hogy hasonlítunk. Mert elvileg ugye én is menőnek számítok vagy mi a szösz :D. Mindenesetre ezzel soha nem kérkedek, utálom ezt csinálni. 

- Na jó, viszlát, csajszi - int, majd már itt sem van. 

Én is beviharzok az utcánkba és a lakásunkhoz érve próbálok minél kevesebb feltűnés nélkül bejutni a szobámba, ám kevés sikerrel. Az ajtó hirtelen becsapódik mögöttem és szembetalálom magam anyámmal, aki cseppet sem néz ki vidámnak.

Amúgy a szüleim már több éve elváltak így engem anya nevel egyedül. Néha még visszasírom a régi szép időket, amikor apa is velünk élt, de ahogy telik az idő egyre jobban tudatosul bennem, hogy nem fog vissza jönni. Sőt, ha belegondolok, így sem rossz az életem. Anya nem túl szigorú és nem is tud rendesen fegyelmezni, úgy hogy néha feszegetem a határokat. Na jó, nem néha, hanem majdnem mindig.

- Mégis mit képzelsz magadról, kisasszony? Hol voltál te ilyen későn? - támad le rögtön, de én csak szó nélkül elsétálok mellette, hátha így békén hagy. Tévedtem.

- Nem hallottad amit kérdeztem?! - kiált fel mérgesebben.

- De - morgok flegmán, majd már be is megyek a szobámba.

- És nem vagy hajlandó válaszolni sem? Fordulj már meg, ha hozzád beszélek! - ordibál, mire nagy tehetetlenségemben felé fordulok.

- Nincs is késő, mindig ilyenkor jövök haza - szólok vissza, mert hát ez tényleg így van.

Ezt talán nem kellett volna mondanom... Anya most már méregtől sziporkázó arccal közelít felém, majd közvetlenül előttem megáll és megragadja a karomat, hogy nyomatékosítsa mondandóját.

- De holnap iskola van, és ilyenkor már rég ágyban kellene lenned!

- Anya, ne csináld már! Te is tudod, hogy alapból sem alszom sokat! - próbálom magam mentegetni.

- Az bizony nagy kár! Na, menj aludni, már nincs erőm veled veszekedni! - tartja fel a kezét megadóan, majd kimegy a konyhába.

Gonosz vagyok? Ááá, neeem! Csak hoztam a formámat. Tudniillik, általában ilyen vagyok és ezen nem tudok változtatni. Néha azért megsajnálom anyát, de ő mindenért morog. Ha itthon maradtam volna, akkor meg az lett volna a baj és olyankor rögtön rám is parancsol, hogy: "Bia, azonnal rakj rendet a szobádban! Nem bírom nézni ezt a rendetlenséget!"

Elindultam a szobámba és hanyagul ledobtam magam az ágyamra. Ja, amúgy a lakásunk nem túl nagy, sőt, én kifejezetten aprónak látom. Alig lehet benne elférni, kettőnknek is csak épp hogy elég. Egy kisebb konyhából, fürdőszobából és két másik helyiségből állt, amik ugye a mi különszobáink voltak anyuval. Ezek is nagyon kicsik voltak. Az én szobámban viszont az nagyon tetszett, hogy saját ízlésem szerint rendezhettem be.

Volt benne egy kis komód, egy nagy tükör az ajtó mellett, íróasztal és a fal mellett pedig az ágyam, amiből tévézni is tudtam. A falak vajszínűek voltak és az ágyam feletti részen egy parafatábla is lógott rajtuk, amin mindenféle kép kapott helyett. A középső, központban lévő képen én és Levi mosolygunk, miközben egymással szemben állunk és csodálattal nézünk egymásra, akárcsak egy túl romantikus filmben a főszereplő pár. A többi képen, ami e körött van felfüggesztve szintén én vagyok a barátaimmal. Szinte minden egyes pillanatot felelevenítenek ezek a képek, mikor együtt lógtunk. 

Gyorsan átöltöztem egy laza szerkóba, amiben aludni szoktam és úgy döntöttem, hogy majd csak holnap pakolok be a sulira.

Egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik már előtte nap rákészülnek, hiszen az első nap még nincs is semmi. Holnap reggel majd bőven lesz időm arra, hogy bedobjak egy tollat papírral a táskámba. Sokan izgulnak is, mivel ugye holnaptól már középiskolások lesznek velem együtt, de én velük ellentétben egyáltalán nem érzek semmilyen izgalmat. Úgy gondolom, ezek az évek is csak hasonlóak lesznek mint a többi. A fél osztályomat már ismerem, mivel sokan a baráti körünkből valók,tehát nagyjából azt is tudom, mire számítsak. Az újdonságot inkább a tanárok jelentik számomra, akikkel ugye még soha nem találkoztam. Plusz még ott van az a pár idegen osztálytárs, akikkel holnap fogok csak megismerkedni, de emiatt tök felesleges aggódni, úgy is lesz valami. Vagy utálni fognak, de az is lehet, hogy jól kijövünk majd.

Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, ezért gyorsan felvettem. Levi hívott.

- Szia, kicsim - szólt bele vidáman azzal az édes hangjával.

- Szia, édesem - köszöntem neki én is.

- Hogy vagy? Ma nem igazán tudtunk beszélni...

- Ő, hát,megvagyok, köszike. Kint voltam a városban és anyám pont pár perce szidott le - mesélem neki, miközben felülök az ágyamon.

- Júj, kicsim, nagyon rossz vagy - suttogva nekem jókedvűen.

- Tudom - vágok egy idióta mosolyt - Na de ez csak a szokásos - nevetek fel.

- Igen, tudom. Nem is te lennél, ha időben érnél haza.

- Hát ja. Na és milyen volt az edzés? - kérdezem.

- Nagyon klassz. Az edző külön meg is dicsért, azt mondta, hogy sokat fejlődtem - újságolja vidáman.

- Az én pasim!

- Te meg az én kis egyetlenem - súgja viccesen.

- Fúúj, ez túl nyálas volt - nevetek - Tudod, hogy nem szeretem a nyálas dolgokat.

- Csak hülyülök, kicsim - nevet fel ő is.

- Jól van na. Viszont most leteszem, mert anyám tényleg kinyír, ha nem alszok - kapcsolom le közben a kislámpámat, majd a szobát elnyeli a sötétség.

- Oké, baba, jó éjt! Álmodj velem!

- Úgy lesz, puszi - nyomom ki a telefonomat, majd bebújok a takaróm alá és azonnal elnyom az álom.