- Iza -

A szombat délelőtt érdekesen telt, mert mivel már egyáltalán nem éreztem magam betegnek, Dominik elvitt jég korcsolyázni. Nagyon régen voltunk utoljára, mikor még mind a ketten nagyon kicsik voltunk. Nos, azóta nyilván megkopott a tudásom és ezért az első órában Dominikkal arra törekedtünk, hogy minél kevesebb eséssel sikerüljön megtalálnom az egyensúlyom. Neki persze tökéletesen ment, amint a jégre lépett már száguldott is, egyetlen botlás nélkül. De kedvességből - meg persze azért, mert remekül szórakozott a szerencsétlenkedésemen -, belém karolva haladt velem egy tempóban. Nem egyszer estünk el mind a ketten, többször egymásra.

És minden egyes alkalommal, a fagyos idő ellenére forróság kapott el, ahogyan csak pár centi választott el egymástól.

Sajnos fél órával azután, hogy kezdtem megállni a saját lábamon, el kellett jönnünk, mert Dominik lakásán ügyködő szakemberek elkészültek a falak felhúzásával és készségesen várták a következő feladatukat. Szerinte ráért volna, de sikerült meggyőznöm, hogy a lakás a fontosabb. Korcsolyázni máskor is tudunk. Erre megígértette velem, hogy egy hét múlva ismét eljövünk, én pedig boldogan mondtam igent.

Így tehát a délután jelentős részét külön töltöttük, amivel kapcsolatban kettős érzéseim voltak.

Egyrészt örültem, hiszen hozzá kell szoknom, hogy ez már végleges, itthon marad, de ettől még nem lóghatok folyton a nyakán. Idővel rám un majd, talán még barátnője is lesz - még ha erre a gondolatra a hideg is kiráz és furcsa rossz érzés kavarog a gyomromban tőle - és akkor végképp nem töltünk majd együtt egész napokat.

A másik részem viszont már abban a pillanatban hiányolta Őt, hogy kitett a tömb előtt. Tényleg nem tudom, hogyan lehet valakit ennyire hiányolni. Soha senki nem állt hozzám ennyire közel és úgy érzem nem tudnék Nélküle élni.

Ilyen kavargó gondolatokkal telt a délután és kezdett bennem megfogalmazódni egy gondolat, amit talán meg kellene osztanom Dominikkal. Ha ő nem is érzi azt, amit én, ismerem őt és sosem utálna meg valamiért, amiről nem igazán tehetek.

Tökéletes alkalomnak ígérkezett az esti programunk, amit kitaláltam. Már csak meg kellett győződjek róla, hogy Dominik rám ér. A konyhapulton ültem, telefonommal a kezemben, azon gondolkodva, vajon mennyire jó ötlet az, amit művelek. Aztán hirtelen felindulásból, elküldtem az üzenetet.

Virágszál<3 üzenete:

Mi a programod estére?

Strauber<3 üzenete:

Mit szeretnél, mi legyen a programom estére?

Virágszál<3 üzenete:

Én. 😙

Strauber<3 üzenete:

Ez most egy felhívás keringőre?

Virágszál<3 üzenete:

Sokkal inkább egy meghívás a karácsonyi vásárra. 😬

Strauber<3 üzenete:

Nem is tudom, mennyi kedvem van nekem elviselni egy forralt bortól bódult állapotban nevetgélő Izát? 😬🤔

Virágszál<3 üzenete:

De kurva vicces ma valaki! 😒

Strauber<3 üzenete:

😂😂😂😂

Fél kilencre ott vagyok nálatok. ❤️

És pontban fél kilenckor tényleg betoppant Dominik. Még öltöztem, mikor hallottam, hogy anyu kinyitja neki az ajtót. Futtában vetettem egy utolsó pillantást magamra az egész alakos tükrömben, aztán a barna, kötött pulóveremet lesimítva léptem ki a szobámból és áthaladva a nappalin adtam egy puszit apunak, aki a nappaliban nézett meccset. Legyintve hessegetett el minél gyorsabban, rám sem nézve. Nos igen, az apám foci fanatikus.

Eddig is tudtam, hogy Dominik jól néz ki, de basszus. Fekete ingben, egész más értelmet nyer az, hogy "Jól néz ki."

Miután konkrétan kigyönyörködtem magam a látványban - amit Dominik is észrevett és egy szórakozott szemöldök emeléssel reagált le -, elköszönve anyutól beszálltunk a kocsiba és pár percen belül már úton is voltunk a belváros felé, ahol a hatalmas Karácsonyi Vásár megrendezésre kerül, minden évben.

- Akarom tudni, hogy mi volt ez? - pillantott rám fél szemmel, az egyik piros lámpánál. Nem néztem rá, de a hangján éreztem, hogy igenis szórakoztatónak találja, hogy rajtakapott. Mert pontosan tudta, hogy ez történt. Csak tőlem akarta hallani.

- Nem tudom, akarod? - néztem rá kihívóan, jelezve, hogy vevő vagyok a gondolatmenetére és az első szándékom az volt, hogy talán most, ebből a beszélgetésből hozom ki azt, amiről szerettem volna vele beszélni.

- De még mennyire. - bólintott, igyekezve komoly maradni.

És én tényleg elakartam mondani, de berezeltem és megfutamodtam. Nem nagyon tudtam, hogy hogyan másszak ki ebből a beszélgetésből, ezért a lehető leggyerekesebb módszert választva elkezdtem kibámulni az ablakomon, mondván, ha én nem látom őt, akkor ő sem lát engem. Tudom, pont egy érett 18 éves lányra jellemző ez a viselkedés. Kezdtem eléggé feszengeni és kellemetlenül érezni magam, de Dominik nevetése visszarepített a jelenbe.

- Mit művelsz te lány? - nevetett hangosan továbbra is. - Az egyik pillanatban még merész vagy és fesztelenül belemész a kétértelmű beszélgetésekbe, aztán gondolsz egyet és beparázol. - Rázta a fejét továbbra is mosolyogva. - Mintha elfelejtenéd, hogy még mindig csak én vagyok.

- Jó, de...ezért tulajdonképpen nem okolhatsz! - fakadtam ki enyhén szórakoztatónak találva a helyzetet, mert amit Dominik felvázolt, az teljesen igaz volt. Két énem között csapongtam, mert fogalmam sem volt, hogy a gyermekkori barátságunk szerint vagy a jelenlegi, definiálhatatlan viszonyunk szerint kellene viselkednem. Néha az egyik, máskor a másik tűnt helyénvalónak és volt, hogy a két eset között nem telt el egy egész perc. És ez tényleg nevetséges volt. - Jó, megnéztelek bent, igen, rajtakaptál. - vallottam félrefordulva, két kezemet védekezően felemelve, mire csak mosolyogva bólintott, hogy igen, egyetért. Teljes mértékben. - Eltelt több mint két év és felnőttünk. És Istenem, te már akkor jól néztél ki, az idő sem ellened dolgozott. - nevettem fel, mint aki a nyilvánvalót boncolgatja. Mert így éreztem.

- Tehát...-szólalt meg egy hosszabb csend után, mire sóhajtva néztem rá. Most ugrik a majom a vízbe. - habár fogalmam sincs, hogy a fekete ing vett le a lábadról vagy ez - mutatott itt teljes magára félkézzel, mire megforgattam a szemem -, de azt hiszem értem. Piszok nagy főnyeremény vagyok. - Egészen az utolsó mondatig megtartotta a komoly arcát és hangját, de aztán egy szemtelen vigyort elnyomva rám sandított, mire kurtán felnevettem, felfogva az igazi célját ezzel a kis egomán beszéddel. Csak el akart lazítani, nem vette zokon azt, hogy benne van a pakliban, hogy a tomboló hormonjaim és a fekete inge valamiféle kölcsönhatásba léphetnek egymással és ezért eszméletlenül hálás voltam.

- Hallgass Sherlock, még a végén elszállsz magadtól. Inkább vezess! - még egy szórakozott szemforgatás belefért és az őszinte nevetésére reakcióként hatalmasat dobbant a szívem. Első lépés pipa.

---

- Dominik -

Vasárnap, a reggelizést félbeszakítva kellett lelépnem, hogy vásároljak még anyagot, hogy tovább haladhasson a munka a lakásomban. Izával azt beszéltük, hogy a vasárnapot nem tudjuk együtt tölteni, mert nekem is akad dolgom a lakással és annak ügyeivel és neki is szüksége van egy kis nyugalomra, hogy tanulhasson.

Ezért míg ő otthon szenvedett a másodfokú egyenletekkel és hasonlókkal, addig én papírokat intéztem a belvárosban, azután pedig falfestékeket, csempéket, tapétákat, járólapokat és még bútorokat is nézegettem. Nap végére bejártam a városban található összes szaküzletet és szerencsére mindent sikerült beszereznem, amire egyelőre szükség volt.

Este nyolc után járt az idő mikor végre bezártam a lakásom ajtaját és kiléptem a hűvös decemberi éjszakába. A hajam még nedves volt zuhanyzás után, ezért még egy fekete sapkát is előkutattam.

Három perccel később parkoltam le az Erdősi család ablaka előtt és nem sokkal később már kopogtam is az ajtón. Iza nyitott ajtót, fáradt arckifejezéssel, de mosolyogva. Ahogy beléptem, azonnal megéreztem a konyha felől érkező fahéj illatot és követve Izát a helyiségbe meg is pillantottam az asztalon a tál almáspitét.

- Nem úgy volt, hogy tanulsz? - kérdeztem felnevetve, mert azonnal szedett ki tányért, hogy rakjon nekem a sütiből.

- Szünetet tartottam és ez lett az eredménye. - suttogott és megvonta a vállát sunyi mosollyal.

- Miért suttogunk? - suttogtam én is.

- Mert már alszanak. - mutatott a konyhából nyíló ajtó felé, ami mögött Anett és Zsolt hálószobája helyezkedett el.

- Ó! - mondtam halkan és megkóstoltam az almáspitét. - Nagyon finom lett! - nyammogtam rajta mire csak elmosolyodott. Imádtam őt. Az ilyen pillanatokért egyenesen rajongtam.

- Iza -

Miután bementünk a szobámba, Dominik segített egy keveset a tanulásban, bár már elég késő volt ezért főleg csak elnevetgéltük az egészet, de nem bántam. Hiányzott a nevetése, egész nap és előtte két éven át.

- Na jó, mára elég. - dobtam le a füzetet a földre és hanyatt vetettem magam az ágyon. Aztán rájöttem, hogy még el kell mennem zuhanyozni, mielőtt lefekszünk aludni, mert reggel se időm se kedvem nem lesz hozzá. Úgyhogy fogtam magam és felálltam az ágyról, hogy összeszedjem a pizsomámat és a törölközőmet. - Elmegyek fürdeni, addig elleszel? - kérdeztem illedelmességből, de nem számítottam a válaszára.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor veled mehetek? - ártatlan hangsúllyal kérdezte, de a szája kihívó mosolyra húzódott én pedig valószínűleg teljesen levörösödtem. Még ha valahol mélyen tudtam is, hogy nem gondolta komolyan, csak arra ment, hogy húzza az agyamat, a tenyerem is izzadni kezdett. De szerencsére viszonylag hamar kapcsoltam és összeszedve magamat gonoszul elmosolyodtam.

- Sajnos nem lehet, azt ki kell érdemelni! - majd sarkon fordultam és a szobát elhagyva a fürdőbe siettem. Még hallottam, ahogy felnevet, de a többit már elnyelte a víz csobogása.

Egy kicsit izgultam, pont, mint egy nappal azelőtt. Azt hiszem, több idő kell, hogy hozzá szokjak ahhoz, hogy Dominikkal osztozom az ágyamon.

Kicsit mondjuk oldódott a feszültségem, mikor visszaérve a szobámba megláttam, hogy már a takaró alá bújva békésen alszik.

Ez mellett az is szemet szúrt, hogy sem a szanaszét dobált füzeteim, sem az ugyan erre a sorsra jutott ruháim nem hevertek már a padlón. Helyette, a tanszereim szépen elrendezve az ablak alatti íróasztalom tetején csücsültek, a két meleg pulcsim pedig a gurulós székem támláján lógott. Somolyogva bújtam be én is a takaró alá, ügyelve, nehogy túl közel kerüljek Dominikhoz. Vagy esetleg rá.

- Azért ne ess le a saját ágyadról. Gyere nyugodtan közelebb. - morogta félálomba mire azért egy kicsit beljebb merészkedtem. - Még.

- Mit még? - kérdeztem megfeledkezve arról, hogy talán ezzel teljesen felébresztem.

- Gyere még közelebb, mert nem akarom, hogy kényelmetlenül aludj, csak mert itt vagyok! - mondta, már nyitott szemmel. Arcán most a szórakozottság nyoma sem volt felfedezhető, teljesen komoly volt. Ismét megfeszültem egy kicsit, de azért még közelebb helyezkedtem és így már az arcom a vállához ért. Felnézve rá sok mindent láttam kavarogni a szemében, pont ahogy valószínűleg az enyémben is valami hasonlót fedezhetett fel Ő. Mégsem szólt egyikünk sem, egyetlen szót sem.

Csendbe burkolózva figyeltük egymás minden apró rezzenését. Először Dominik keze érintését éreztem a nyakam oldalán, ahogyan hátra tűri a hajamat, majd lassan elindult felfelé és az arcomból is kisimította a párától nedves tincseimet. És mikor úgy döntött, hogy megszünteti az apró távolságot, ami az ajkaink között maradt, hirtelen minden lelassult körülöttem. Szemeim automatikusan lecsukódtak de hirtelen, egy pillanatig hezitáltam, mert nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. De amint szét áradt a testemben a felismerés, hogy ez most tényleg a valóság, azonnal visszacsókoltam, mire Dominik egy elégedett sóhajtást hallatott. Lassan csókolt, óvatosan, mintha attól félne bajom eshet, én pedig az idő érzékemet elvesztve akartam örökké abban a pillanatban maradni és élvezni a csókját.

Sajnos, fogalmam sincs mennyi idő elteltével, de eltávolodott a számtól. Azonnal lecsapott rám a hiánya, de valamelyest kárpótolt a csillogó tekintete és a kisfiús, boldog mosoly az arcán. Nekem is mosolyognom kellett, hisz épp akkor fordította az egész életemet a feje tetejére, a lehető legjobb értelemben.

- Ezzel kiérdemeltem a fürdést? - kérdezte szórakozottan, lerombolva az egész hangulatot, mire vállon csaptam és hátat fordítottam neki.

- Akkora hülye vagy! - forgattam meg a szemem sértődötten mire halkan felnevetett én pedig kezdtem nagyon rosszul érezni magam, mert túl hamar beleéltem magam a pillanatba. - Csak ezért csináltad? - kérdeztem pár perccel később teljesen letörten, mire mocorgást hallottam mögülem.

- Nem. Soha nem játszanék az érzéseiddel. - a könyökén támaszkodva hajolt fölém, hogy lássa az arcom, én pedig megnyugodtam, mert a komoly arcát látva tudtam, hogy hihetek neki. A hátamra fordulva néztem fel rá.

- Akkor?

- Talán te is piszok nagy főnyeremény vagy. - utalt vissza somolyogva az autóban lezajlott beszélgetésünkre mire szabálytalanul verdeső szívvel én is halkan felnevettem és őszintén boldognak éreztem magam. Ugyan ilyen boldogsággal nézett le rám, majd nagyot sóhajtva homlokon puszilt és visszafekve mögém szorosan magához ölelt. Úgy aludtunk el.

Második lépés pipa.

---

- Dominik -

Reggel hétkor csörgött Iza ébresztője, mire azonnal kipattantak a szemeim, meg persze az Ő szemei is. Adott magának pár másodpercet, hogy összeszedje magát aztán nagyot sóhajtva kimászott az ágyból és nekiállt készülődni. Én is összeszedtem magam és miután sikerült kibotorkálnom a konyáig, hogy Iza nyugodtan felöltözhessen, elkezdtem kávét főzni, hogy egy kicsit észbe kapjak.

Hét óra ötven perckor sietve indultunk ki a kocsihoz mert féltünk, hogy a reggeli forgalom miatt Iza elkésik az első órájáról. Az úton végig szólt a rádió így elég keveset beszélgettünk, ami kezdett kicsit aggasztani. Csak remélni mertem, hogy nem estem át a ló másik oldalára előző este, azzal a hirtelen felindulású csókkal.

Az iskola épülete előtti parkolóban szinte egy lélek sem volt, a hideg elől mindenki azonnal az épületbe sietett, mintsem kint álldogáljon. Amint lefékeztem, Iza már szállt is volna ki, de a keze után nyúltam, mire visszacsukta az ajtót.

- Beszéljük meg! - kértem kissé feszülten nézve rá, a kormányon pihenő kezemmel megállás nélkül dobolva.

- Micsodát? - felhúzott szemöldökkel nézett rám és láttam rajta, hogy tényleg nem érti. Lehet csak én gondolom túl? A kurva életbe is!

- Iza, haragszol rám a csók miatt? Vagy kellemetlen most így neked? Vagy mi a baj, miért nem beszélsz velem? Mert szerintem meg kellene beszélnünk! - kezdtem egy kicsit túlpörögni.

- Nem, nem, nem! Semmi ilyesmi! - nyugtatott azonnal.

- Akkor mi a baj?

- Hétfő van, reggel hét óra ötvennyolc perc, ma nyolc órám lesz és ebből a matek kettő percen belül kezdődik. - nézett rám mosolyogva, teljesen nyugodtan és megsimította jobb kezével az enyémet, amivel az ő bal csuklóját tartottam.

- Basszus! - engedtem el gyorsan amint tudatosult bennem, hogy miattam fog elkésni. - Siess!

Felnevetett és kiszállva a kocsiból, futólépésben közelítette meg az iskola bejáratát, én pedig megfordulva kifelé vettem az irányt. A szembe sávban haladó autóban utazó két személy túlságosan ismerősnek tűnt, de nem tulajdonítottam ennek túl sok figyelmet, régen én is ide jártam, simán lehettek régi ismerőseim. A fura érzéssel nem foglalkozva vettem az irányt először a festékboltba, majd a külváros felé, hogy a lakásomban tevékenykedhessek most, hogy Iza csak négykor végez a suliban.

Épp lekapcsoltam a rádiót és leállítottam a motort a tömb előtt, mikor a telefonom rezegve jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Virágszál<3 üzenete:

Unatkozooom! 💀

Strauber<3 üzenete:

Nem órán ülsz?

Virágszál<3 üzenete:

De igen, egy nagyon unalmas bioszon!

Strauber<3 üzenete:

Az egy érdekes tantárgy, ha odafigyelsz és nem pedig írogatsz az órán.

Virágszál<3 üzenete:

Egy szót sem értek belőle, hiába figyelek oda! 🙄

Strauber<3 üzenete:

Újabb felhívás keringőre?

Virágszál<3 üzenete:

Használhatnál emojikat, így sosem tudom eldönteni milyen hangulatban vagy! 😒

Strauber<3 üzenete:

Így érdekesebb, te téma terelő! 😝

Virágszál<3 üzenete:

Utállak! 🙄

Strauber<3 üzenete:

Ugyan, kérlek!

Virágszál<3 üzenete:

🙄🙄🙄

Mosolyogva tettem zsebre a telefonomat ezután az üzenet váltás után megint úgy éreztem, hogy van esély arra, hogy mind a kettőnknek ugyan az a szándéka.

A lakásba felérve világosság fogadott, ugyanis az összes fal fehérre volt glettelve, ami tegnap óta meg is száradt szépen. Az, hogy gyors tempóban halad ez is, csak még boldogabbá tett.

Miután elugrattam Anettékhez a ruháimért átöltözni, délben kifizettem aznapra a szakembereket és hazaküldtem őket. Egyedül maradtam a hatalmas lakásban, végre falakkal és járólappal. Jöhetett a kedvenc részem az egészben, miután le fóliáztam a parkettát és a járólapot az egyik helyiségben, amiből egy amerikai konyhát szeretnék majd varázsolni. Felbontottam a kávé színű falfestéket, majd fehéret kevertem hozzá és az újonnan vett hengereket kibontva elkezdtem egyenletesen felvinni a falakra, igyekezve minél kevésbé összekenni magam.

Pontban négykor parkoltam le az iskola előtt, ahol a lépcsőn már Iza várt rám. Amint meglátta, ahogy bekanyarodok, mosolyogva elindult felém.

Mikor behuppant mellém, azonnal felém fordulva kaptam egy gyors csókot, amire nem számítottam.

- Ezt miért kaptam? - a mosolyom levakarhatatlan volt.

- Hibátlan lett az irodalom témazáróm! - szinte vigyorgott.

- Ehhez hozzá tudnék szokni. - bólintottam, szinte csak magamnak ahogyan sebességbe raktam a kocsit és kifordultunk a parkolóból.

A nap maradék része is jól telt, segítettem Izának tanulni másnapra és ezúttal tényleg a segítségére voltam, nem csak elhülyéskedtük. Aztán sütöttünk palacsintát, azon versenyezve ki tudja tökéletesebben feldobni és mikor Zsolt is hazaért a munkából együtt megvacsoráztunk.

Több csókban aznap már nem részesültem, de megelégedtem azzal, hogy Iza már kevésbé feszengett mikor átöleltem.

---

- Iza -

Utálom őket! Egyszerűen gyűlölöm őket, mert ott hagytak, mikor szükségem lett volna rájuk és azóta is úgy tesznek mintha én fordultam volna ellenük.

Éppen a szerdai második francia órámról jöttem ki, mikor a folyosón nekem futott egy magas alak, anélkül, hogy bocsánatot kért volna.

Utána fordultam, de már nem tudtam rá jönni ki lehetett az. Mikor visszafordultam azonnal összeütköztem valakivel, majd éreztem, hogy egy forró folyadék áztatja a bal karomat és félig a mellkasomat. Felnézve azonnal összetalálkozott a tekintetem Kamilláéval, aki vigyorgott, mint a vadalma. Aztán gúnyosan végig mért és egy hamisan csengő "Bocsi!"-t elmotyogva otthagyott a folyosó közepén forrócsokiban ázó fehér kötött pulcsiban.

Azonnal beidegültem és az igazgató irodája felé vettem az irányt. Persze Ő csak lerázott annyival, hogy biztosan nem direkt történt. Ezután közöltem vele, hogy remélem lesz oly kedves és leigazolja a napomat, mert én lelépek majd írtam Dominiknak, hogy azonnal jöjjön értem, mert felrobbanok.

- Dominik -

Miután a kedd is pontosan ugyanúgy telt, mint a hétfő, a szerdától sem vártam mást. Azonban mikor épp kiléptem a lépcsőház ajtón, hogy elinduljak a közeli kisboltba valami ebéd féléért, megrezzent a telefonom.

Virágszál<3 üzenete:

Kérlek szépen mondd, hogy értem tudsz jönni, úgy kb most azonnal! 🙂

Ezt elolvasva, máris a másik irányba indultam el, kitapogatva a kabátom zsebében a kocsikulcsomat.

Strauber<3 üzenete:

Elindultam. Kit kell elásni?

Virágszál<3 üzenete:

Kamilla rám borított egy pohár forrócsokit, mert szálka vagyok a szemében amióta csak létezem. Elásom élve! 😀

Strauber<3 üzenete:

Hozok neked egy felsőt.

Elviszlek pizzázni, utána pedig kiadhatod a mérged a lakásomban.

És ha ezután még mindig el akarod ásni, veszek neked egy ásót. ❤️

- Iza -

Miután elmeséltem a történteket és jól is laktam, már érezhetően kevésbé akartam kinyírni Kamillát amiért egy szemét velem.

Mikor pedig leparkoltunk Dominik lakásának tömbje előtt, már kezdte átvenni a düh helyét az izgalom. Még nem jártam itt, mert Dominik azt akarta, hogy majd csak kész állapotában lássam, de most elhozott mert szerinte itt el tudok majd lazulni. Kíváncsian vártam, mit érthet ez alatt, ezért izgatottan néztem körbe mikor végre kinyitotta az ajtót és beléphettem a hatalmas térbe.

- Hű! - csodálkoztam el.

- Ne mondj semmit, ne is nézz inkább körül. Egyelőre katasztrófa, tudom, de lassan összeáll már! Ma pedig... - adta a kezembe a különböző méretű ecseteket. - Festeni fogunk. És te mondod meg, hogy mit. - mondta mosolyogva mire még jobban lázba jöttem. Már régen is mindig imádtam falra mintákat festeni, de otthon sosem lehetett mert édesanyám nem engedte. - Ó, és vannak ilyenek is! - nyitott fel egy kartondobozt, amiben kicsi üvegcsék voltak benne különböző pasztell színű festékkel. - Ezek világítanak a sötétben. - mosolyodott el, mire felsikkantva néztem ismét körbe.

- Mikor kezdjük? - kérdeztem vidáman.

- Úgy kb most? - kérdezte nevetve mire gyors tempóban bólogatni kezdtem.

Nap végére felkerült az egyik szoba falaira, körbe, egy csomó hatalmas medúza és őszintén nagyon elégedett voltam az eredménnyel mert az összkép - főleg sötétben - nagyon hangulatosra sikeredett. Dominik teljesen elfeledtetett velem minden rossz érzést és erre csak ő volt képes. Ez pedig egyszerre ijesztett meg és egyszerre voltam hálás azért, hogy ő van nekem.