Sziasztook!

Kicsit naaaagyon megcsúsztam, igen, bár ez tőlem várható volt. Sorry~

Boldogságos Új Esztendőt Mindenkinek! Teljen jól az évetek, tartsatok ki a céljaitok mellett és ne adjátok fel! ^^
Én ha lehet még több erőt kaptam ehhez az évhez minden irányból, ezért szeretnék újra időt fordítani az írásra is, emellett pedig még elég sok mindenre, ideje rendszereznem a tevékenységeimet. Nem szeretnélek titeket untatni a dumámmal, ezért abba is hagyom a részletezést. :D Mégegyszer BÚÉK guys, szeretlek titeket nagyon!

Shipnevekben analfabéla vagyok, szóval bocsi, viszont a mai kis OS az a mi drága GeumHyuk x HeeJun párosunkról fog szólni. (VAV - StVan x Ziu)

DottieX naaaagyon remélem hogy tetszeni fog, és kezdeti vidám történetnek megfelel. :D ❤ *ördögi vigyor 2.0* Csak neked csak most, muhaha. ;) Pussz. :P

GeumHyuk

Miért? Miért pont most? Miért nem máskor? Miért PONT karácsonykor?

Tényleg szeretek mindenkit. Komolyan. Karácsony a szeretet ünnepe meg minden, de nem az ismerkedés és kínos ebéd ideje. Akárhogy is, elkerülhetetlen a tény, miszerint ma drága testvéremhez és jegyeséhez - igen, jegyeséhez, tehát a sógornőmhöz - vagyunk hivatalosak ebédre. Kevesebb, mint egy óra múlva indulunk de én még most is az ágyamon döglök huszonéves létemre és szenvedek.

Végül nagy nehezen összekaparom magam és a szekrényemhez sétálva kutatok valami értékelhető viselet után. A hátam közepére sem kívánom a mai napot. Nem a szülők miatt, velük pont hogy semmi bajom sem lenne, elbeszélgetnek majd a mieinkkel és én meghúzhatnám magam a kanapén telefonozva. Viszont drága sógornőm öccse is hivatalos az ebédre ez pedig mind tudjuk, hogy mit jelent. Mint gyerek a gyerekkel, természetesen biztos hogy nem úszom meg a jópofizást a sráccal.
Fekete szűkebb farmer, fekete ing és egy közepesen vastag fekete öv. Úgy gondolom teljes mértékben tükrözi a jelenlegi hangulatom. Ha most egy animében lennék, valószínűleg én lennék a sötét aurával körbevett főszereplő az egyik sarokban "Aki hozzám szól vagy rám néz az meghal" arckifejezéssel.

- Hyuk, készen vagy már? - hallom meg anya kiabálását lentről. Csak miattuk megyek el, azért, hogy ne hozzam őket kínos helyzetbe, mégis merre van a fiuk. Összeszedem a telefonomat és fülhallgatómat, visszatekintek szeretett szobámra mintha örökre búcsút vennék tőle és lecammogok a lépcsőn ahol szüleimmel találom szembe magamat.

- Igen, de kérlek induljatok el. Időben ott leszek, ne aggódjatok - ölelem meg édesanyámat mosolyogva.

- Ne késs, tudod jól, hogy ez most fontos - miután sikerül végre meggyőznöm őket, hogy nyugodtan elindulhatak, nem fogok elkésni és minden rendben lesz nagy nehezen kilépnek a házból én pedig kifújva magam terülök el a kanapén. Minek induljak el, ha van még huszonöt percem kettőig és az út nem több, mint tíz perc? Sosem értettem a felnőtteket és nem is fogom megérteni őket egy darabig, habár már jócskán benne vagyok én is a felnőtt korban. Öregnek érzem magam huszonhét éves létemre, na.

Tizenöt percen keresztül nem csinálok semmi értelmeset, mindössze fekszem, szenvedek, nyűglődök, hisztizek magamnak és próbálom összeszedni magam ami persze nem jön össze. Én tényleg, de tényleg igyekszem kedves lenni gondolatban a még számomra ismeretlen személyekkel, de könyörgöm... ha egyszer nem jön össze, miért kell erőltetnem a dolgot? Ilyenkor egy hisztiző tinire hasonlítok kívülről is és belülről is akit nem szívesen látnak az emberek maguk mellett. Ez van, ezt kell szeretni.

- Aigoo... miért pont karácsonykor??- akadok ki most már hangosan is miközben az előszobába megyek és magamra húzom fekete Vans cipőmet. Sportos de elegáns, számomra pedig megfelelő. Kívülállók véleménye úgy sem érdekel annyira.

Lakáskulcsomat felkapom a kisszekrényről, magamra veszek egy vastagabb fekete kabátot és már kint is vagyok. Az ajtót gondosan bezárom, a csomót zsebeme süllyesztem és fülesemet bedugva indulok útnak. Yiruma zenéje megnyugtat, és tomboló gondolataimat is lecsillapítja mire a házhoz érek. Nem hiába szeretem a zongoraművészt, hihetetlen, miket képes kiváltani egy-egy darabbal az emberekből akik alól én sem vagyok kivétel. Kezemet a kilincsre helyezem és egy utolsó eszmefuttatás - miszerint még most kéne lelépni és hagyni az egészet a fenébe - után belépek a házba. Bentről kihallatszik, hogy már csak én hiányoztam a társaságból, ezért a szokottnál gyorsabban szabadulok meg kabátomtól és cipőmtől.

- Hyuk, rég láttalak! - lelkesül fel és ölelget meg öcsém felesége, Subin. - Már azt hittem el sem jössz. - néz rám egy pillanatig rosszallóan majd mosolyogva tessékel be a szobába.

Az asztalnál a szülők tökéletesen elbeszélgetnek, nevetgélnek. Subin szülei az enyémekkel lehetnek egy magasak és korban sem állhatnak egymástól olyan messze. A nőnek kedves arca van, nem mondanám, hogy unszimpatikus. Viszont ami már akkor is feltűnt, mikor a szobába léptem az az, hogy egy fekete hajú srác - aki több, mint valószínű, hogy a lány öccse - csak szótlanul ül és telefonozik. Haja színéhez tökéletesen passzoló ruhákat visel csakúgy, mint én, amin azért egy kicsit meglepődök. Nem nehéz kitalálni a viselkedéséből, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a napot.

- Meddig szeretnél még bámulni? - szólal meg és rezzenéstelen arccal telefonozik tovább. Még van bőr a képén? Szemeim majd kiesnek a csodálkozástól, észre sem veszem, hogy a kérdése hallatán a szülők is elcsendesedtek.

- Már ne is haragudj, de legalább rám nézz ha hozzám beszélsz, dongsaeng. - ha ő így, akkor én is így. Innentől kezdve várhatja, hogy kedves legyek vele.

- Hyuk, viselkedj! - szól rám apám mire szemöldökeim újra az egekbe szaladnak.

- Most komolyan? Ő volt tiszteletlen, de még én viselkedjek? Chh.. na arra várhat. - levágódok a sráccal szemben lévő egyetlen szabad helyre ami a legmesszebb van tőle, bár sajnos még így is bámulnom kell a pofáját.

- Elnézést kérek, GeumHyuk nem szokott így viselkedni. - indít beszélgetést anya a bunkó gyerek szüleivel újra én pedig csak a szememet forgatom. Óhh dehogynem szoktam. Az más kérdés, hogy ők nem veszik észre.

- Semmi probéma, HeeJun sem volt túl illedelmes. Kérj bocsánatot!

- Bocsánat... - forgatja meg szemeit rám sem nézve ami tényleg kezd felidegesíteni. Hogy lehet valakit öt perc alatt a pokolba kívánni? Hát így. Ha meg akarjátok tanulni, csak legyetek olyanok mint én és szerezzetek egy olyan embert a környezetetekbe mint ő.

- Nézz már a szemembe, könyörgöm.. - szólok rá ismét mire sóhajtva teszi el telefonját, kihúzza magát a széken és az asztalra könyököl majd unottan rám néz.

- Így már jó, hyung? - nyomja meg az utolsó szót miközben elvigyorodik az én arcom pedig azonnal felveszi a piros színt. A fene gondolta volna, hogy ennyire jól néz ki. - Na mi az, elvitte a cica a nyelvedet?

- Fogd be! - szedem össze minden erőmet, hogy a lekezelő és szarkasztikus énemet megtartsam vele szemben. Nem volt még rám senki ekkora hatással, hogy egyszerre legyek képes utálni és talán kedvelni is.

Ezek után százszor átgondolom, hogy meg akarjak-e ismerni valakiket, az biztos. Ebéd alatt alig eszem valamit ami azért nem rám vall, de túlságosan is lefoglal éppen az, hogy szúrós pillantásokkal méregessem az előttem vígan falatozó srácot. Morcos tekintetem azonban csak addig tart, amíg rám nem emeli gyönyörű szempárját és el nem vigyorodik amitől kénytelen vagyok elfordítani a fejemet, ha nem akarok felgyulladni és a gyertyák sorsára jutni. Bár jobb lennék tüzelőanyagnak, csak bebüdösíteném a lakást ha elégnék a szobában. Makacsságomat csak egy halk kuncogással és szelíd mosollyal díjazza amit tökéletesen látok fél szemmel oldalról is, majd mikor visszafordul tányérjához újra durcásan méregetem.

Ez egy ördögi körforgás, egész délután ezt az őrült játékot űzzük egészen addig, amíg a szülők ki nem találják, hogy a jegyes párral elmennek sétálni, mi pedig inkább maradjunk itthon, mert csak rontjuk a hangulatot az állandó szemezésünkkel és szemmel való gyilkolásunkkal. Csak amíg én tényleg képes lennék kinyírni ezt az idegesítő angyalt, addig ő a szívemet öli meg a tekintetével.

- Majd jövünk, kérlek szépen Jun ne öljétek meg egymást és maradjon egyben a lakás is. - néz a srácra majd rám Subin és becsukja maga mögött az ajtót.

- Remek.. most össze vagyok zárva veled ahogy a szüleimet ismerem majdnem két óráig. - megyek vissza a nappaliba és hogy hasznosnak érezzem magam, elkezdem összepakolni az asztalt.

- Valdd be, hogy élvezed, hogy velem lehetsz. - vigyora levakarhatatlan, úgy támaszkodik karba tett kezekkel az ajtófélfának, mintha övé lenne a ház. - Különben is, nem tudod eltitkolni, hogy szinte lefolysz a székről ha rád mosolygok.

- Fogd már be!! Ha nem vetted volna még észre, jelenleg nagyon utállak. Úgyhogy kuss és inkább segíts! - nézek rá enyhén piros arccal dühösen miközben az asztalon lévő egyik kupac tányérra mutatok. Kiviszem a konyhába az összeszedett dolgot egy részét, a mosogatóba teszem és vizet engedek rájuk. Megvárom míg HeeJun is kihozza a rá szabott adagot, s mikor megtelik vízzel a mosogató elzárom a csapot és hagyon állni.

Durcásan indulok vissza a nappaliba de nem kerüli el a fülem egy fursztrált sóhaj, ami után annyit vagyok képes érzékelni, hogy a hátam a kemény falnak ütközik, előttem pedig a napom megkeserítője virít. Egyik kezével fejem mellett támaszkodik míg a másik csak lóg teste mellett, szemeivel pedig szinte a lelkemig lát.

- Hyuk.. nem fogom hagyni, hogy fuss előlem. Egyszer elkövettem már egy hibát, amit újra nem fogok. Mindegy meddig tart, de az enyém leszel, ezt jegyezd meg. - szabad kezével végigsimít arcomon én pedig kézségesen bújok tenyerébe majd újra szemeibe nézek.

- Próbálkozz, Park. Talán tényleg a tiéd leszek. - kacsintok rá majd átbújok keze alatt és a konyhába megyek, a nappaliból pedig még tisztán hallom édes nevetését.