Sziasztok!

Nekem sosem fog összejönni ez a "minden nap egy rész" dolog, sad story~ :'D
De azért megcsinálom a kihívást, az mellékes, nem hogy nem 20 nap alatt. :D

Remélem tetszeni fog! ^^

PlululuGirl🙄❤

Azt gondoltam, hogy átlagos nap lesz, mint a többi. Vártam. Rád, a leveledre, mindkettőtökre. Végül nem érkezett meg a papír, ahogy te sem kopogtattál az ajtón. Tudod.. rossz volt nélküled. Nagyon nagyon rossz. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. A várakozás és a tudat, hogy lehet sosem látlak többé felemésztett szinte teljesen. El tudod képzelni, hogyan teltek a napjaim? Elmeséljem? Igazából a válaszod nem lényeges.. Elmesélem ha akarod, ha nem.

Minden reggel pontban hétkor keltem. Tudod, ahogy te is szoktál. Érezni akartam egy apró mozzanatban, hogy mellettem vagy. Felkeltem, kinyitottam az ablakot. Nem érdekelt a kinti időjárás kivéve ha szakadt az eső, hiszen te is mindig kitártad az ablakot... Kivéve, ha szakadt az eső. Körbenéztem a városon. Téged kerestelek az utcán elsétáló emberek, és a kávézókban bent ülő vendégek között. A napfelkeltében és a reggeli, hűvös szellőben is. Csak egy emlékfoszlány kellett volna. Te kellettél volna oda mellém. Mellém. Aznap. Akkor. Abban a percben. Minden reggel ugyan abban a percben akartalak magam mellé.
Lehetetlen volt. Nem tudtál volna ott lenni én mégis önző módon magamhoz akartalak láncolni, hogy szeress.. A szeretetedre volt szükségem. Kellettél.

Magam alatt voltam. Lelki támaszra volt szükségem. Rád volt szükségem. Neked mindent elmondhattam amit csak akartam. Meghallgattál még akkor is, amikor tisztán láttam rajtad, őrültségnek hitted amit mondtam. De te elviselted. Elviseltél a hülyeségeimmel együtt. Igazából minden tulajdonságommal együtt elviseltél. A rettenetes kávé mániámat egyenesen utáltad. Utáltad nekem elkészíteni, mégis megtetted. Ezért voltam akkor a konyhában, ébredés után tizenöt perccel. Mindig odamentünk először. Lefőztem a kávémat. Se többet, se kevesebbet. Megízesítettem ahogy te szoktad. Akkorra már túlzottan hozzászoktam, pedig amióta kávét ittam, egy kevés tejen kívül semmit sem tettem bele. Veled mégis... még a maximálisan agyon cukrozott és tejjel felöntött kávét is hajlandó voltam meginni. Csak miattad. Mindent miattad csináltam akkor úgy, ahogy.

Felöltöztem. Tudod mit vettem fel? Azt a hatalmas pulcsimat, amit még azon a karácsonyon kaptam tőled. Nem tudtad a méreteimet, így kénytelen voltál a nagyobbat megvenni. Nem ismertél még igazán én mégis kötődtem hozzád már attól az augusztustól kezdve. Sosem felejtettem el, mi történt. Csupán el akartam rejteni az érzéseim előled.
A pulcsihoz pedig a szokásos melegítőmet húztam magamra.  Tudod azt, amelyiket úgy szerettél. Mindig mondtad, "Ez áll a legjobban, le ne merd venni!".
Vicces. Azóta a szekrényemben van. Nem dobtam ki. Pedig már milyen régi.

Nekiálltam a takarításnak. Te utáltál takarítani. Helyette a laptopodon indítottál el egy filmet úgy, hogy akárhová mentem, a nyomomban voltál ezért gyakorlatilag minden hétvégén közösen filmeztünk. Bár a módszerünk eléggé rendhagyó volt, én mégis imádtam. Ahogy te is.
A szüleim régi szobájába azonban nem követtél. Leállítottad a filmet és a közös szobánkban vártál rám. Nem bírtam ki, minden alkalommal sírva borultam a karjaid közé. Tudtad, ha oda bemegyek, sírva fogok kijönni. Ismertél. Magadhoz szorítottál és nem engedtél el sosem addig, amíg meg nem nyugtattál. Azokat a perceket nem cseréltem volna el semmire. Imádtam az illatod, az ölelésed, mindened.

Főzni sem szerettél de ha megkértelek, segítettél benne. Amíg nem volt rád szükségem, az asztalhoz ültél és onnan nézted ahogy készítem az ételt. Szinte mindig a kedvenceidet csináltam. Mikor viccesebb kedvedben találtalak, mögém sétáltál és átölelted derekamat amitől a szívem háromszoros tempóra kapcsolt. "Úgy érzem magam, mintha házas lennék..". Felnevettél. Szerettem. A nevetésedet is szerettem.  Nem volt köztünk semmi. Mégis.. olyankor tényleg úgy éreztem én is, mintha.

A délutánt semmi hasznossal nem töltöttem ki. Gondolkoztam. Rajtad. A gondolataim csak körülötted forogtak. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, mégis hol lehetsz. Miért nem írtál? Mi történt veled? És... miért hagytál egyedül? Csak egy magyarázatot vártam. Egy apró dolgot, bármit. Nem kaptam. De tudod mit, talán jobb is volt. Mindketten kaptunk egy új esélyt az életben és nem hiába.

Remélem ezt a levelemet sosem fogod megtalálni. Tudod miért írtam? Azért, hogy kiírjam magamból a fájdalmamat. A múltról írni kellemes volt. Felidéztem saját magamban a közös pillanatainkat. A mostani érzéseimet homály fedi. Nem fogom őket ide leírni. Mégis szeretném ha tudnád, hogy nem vagy számomra közömbös.

- Yo-YongGuk? - ijedten ugrok egyet a székben, a papírt pedig úgy csapom le az asztalra, mintha az életem múlna a megvédésétől.

- Szia, Zelo.

- Mit csinálsz te itt? És mi az amit az asztalra tettél? - áraszt el kérdésekkel. Azt sem tudom hogyan magyarázzam ki magam. Eredetileg pár papírért jöttem be, mert az én szobámban elfogyott, aztán itt ragadtam, ugyanis az üres lapok közé bebújtatva találtam ezt a levelet.

- Csak pár papírért jöttem be, de már itt sem vagyok. - felnyalábolom a kisebb köteget, legalján a levéllel és már bent sem vagyok a szobában.

Letelepszem az ágyamra, majd újra elolvasom. Újra és újra. Legalább tízszer, főleg az utolsó sorát. Többször esélyem sincs elolvasni, ugyanis nyílik a szobám ajtaja. A lapot magam mellé teszem a párnám alá. Óvatosan csukja be az ajtót naga után majd leül mellém, könnyes szemekkel.

- Hé, miért sírsz? - vonom azonnal ölelésembe, mint régen.

- Megtaláltad, igaz? - szipogja miközben görcsösen markolja pólóm anyagát. - A levelet...

- Igen. Mikor akartad egyáltalán elmondani? - tolom el magamtól egy kicsit, hogy könnyeit letöröljem és szemeibe nézhessek.

- Soha.

- Miért?

- Mert félek. - motyogja.

- Mitől? - nézek rá értetlenül. - Tőlem?

- Is. A válaszodtól. - sóhajt.

- Attól nem kell félned. - felemelem fejét és szemeit fürkészem, amikben értetlenség és remény csillog. - Tudod elég buta voltál, hogy évekig titkoltad. Így mindketten szenvedtünk.

- YongGuk... - szemei nagyra nyílnak, én pedig csak mosolyogva nyomok egy puszit ajkaira.

- Szeretlek te buta. - zárom ismét szorosan karjaim közé ő pedig felsóhajtva bújik ölelésembe és hunyja le szemeit.

- Tudom. Csak biztosra akartam menni.