A/N: Valld be, hogy te is fantáziálsz róla gyakran milyen lenne Beacon Hillsben élni! Nos, főhősnőnknek megadatik ez a nem mindennapi lehetőség! Te vajon mit kezdenél, ha belecsöppennél a kedvenc sorozatodba? Ha tisztában lennél vele mi vár a kedvenceidre évekre előre? Beavatkoznál és megmentenéd Allisont, Lydiát vagy épp Aident? Vagy kibírnád, hogy hőseink keresztül menjenek mindazon szenvedésen, örömön és bánaton, ami összekovácsolja őket? Ha olvasod, kérlek véleményezd is kommentben, had tanuljak belőle. Nekem sokat jelentene! Jöhet nyugodtan hideg és meleg is, csak kommentelj! Az építő jellegű kritikáknak külön örülök! =)
Fandom: Teen Wolf (Season 1)
Timeline: 2011.01.09 (Vasárnap | 1. nap) - 2011.01.11. (Kedd | 3. nap)
Music:
Ship: StilesxOC
Type: Fanfic (2430)
Warning: #nope

"Where is my Mind?"

Mint minden nap, amikor kijött egy új rész a kedvenc sorozatomból majd megvesztem. Először azért, hogy láthassam mielőbb; azután meg a látottak hatása alá kerültem teljesen és napokig másról sem lehetett velem beszélni mint a történtekről. Ez a Teen Wolf esetében sem történt másként. Hajnalig fent maradtam, csak hogy élőben követhessem livestreamen keresztül az amerikai vetítést. Aki ismer az tudja rólam, hogy az egyetem óta éjszakai bagoly vagyok és sokára alszom csak el, miközben hamar felébredek így keveset alszom és sokszor délutánonként pótlom a kiesett alvásidőt amikor nagyon fáradt vagyok. Ezért talán nem meglepő, ha azt mondom sikeresen bealudtam a gép előtt miközben a részt néztem újra ezúttal felirattal. Az azonban mindenféleképp váratlanul ért, ami ébredés után fogadott.

Valami hideget éreztem az arcomon és határozottan fáztam is. Nyúltam a takarómért, de helyette az avart markoltam magam körül. Felpattantak a szemeim és mikor körül néztem egy erdőben találtam magam... a kék pizsamám még mindig rajtam. Hogy kerültem ide? Vetődött fel egyből bennem a kérdés. Nem vagyok alvajáró, ráadásul az erdő sem volt egyáltalán ismerős, nálunk ilyen fák nincsenek is mert nem ezek az őshonosak. Feltápászkodtam, hála égnek a vastag, puha alvós zoknim a lábamon volt így nem mezítláb mászkáltam. Más sem hiányzott minthogy felfázzak. Elindultam amerre a mohák alapján betájoltam a várost, ahol élek. Egy fél óra botorkálás után ki is értem az útra, de teljesen kihalt volt egy szál autót nem láttam. Gyalog indultam el az út mentén az egyik irányba. Órákig gyalogoltam a sötétben, mire egy táblához értem. Percekig hápogva, döbbenten bámultam a feliratot tátott szájjal és hatalmasakat pislogtam hátha csak káprázik a szemem. 

Ez nem lehet! Ilyen nincsen! A gondolataim meglódultak, miközben félve nyújtottam ki a jobb remegő kezemet és kíséreltem meg megérinteni a táblát melyen dőlt és cirkalmas betűkkel az állt: "Isten hozott Beacon Hills városában!" Persze nem volt olyan mázlim, hogy illúzió legyen pedig most mit nem adtam volna érte, ha illúzió volna. Mennyit, de mennyit fantáziáltam erről, hogy milyen is volna ha jómagam is Beacon Hills lakója volnék?! És most, hogy ez a lehetetlennek tűnő vágyálom valóra vált bevallom megijedtem. Vajon milyen évet írunk?  Theo és a Rettegés Doktorai már a városban vannak? Mit tegyek, ha összefutok bárkivel? Nincs nálam semmilyen irat, angolul is lassan értetem meg magam szóban - mert minimális szókincsem van - és kétlem, hogy tudnék érdemben kommunikálni másokkal hiába a B2-es nyelvvizsga. Bevallom félelem költözött a szívembe.

Vagy jó órás botorkálás után láttam meg a fényeket, a rendőrautók és rendőrök sokasága. Van itt minden, mint a moziban és akár a CSI valamelyik részében is lehetnék; de nem, mert tudom jól, hogy merrefelé is leledzem. Bár még mindig nem vagyok túl az első sokkon, de muszáj tovább mennem hiszen a város arrafelé van az úton. Persze megállítanak, mert miért is ne. Kicsit sem vagyok feltűnő a sápadt kukoricakék pizsimben, szinte mezítláb ha a zoknimat nem számolom. Közrefog két járőr vagy helyettes? Nem is tudom igazán fejből, hogy hogyan is van a szervezeti felépítésük Amerikában. Igazából még a magyart se vágom, pedig unokabátyám rendőrnyomozó. Shame On Me. Gondolom, miközben faggatnak róla ki vagyok és mit keresek az éjszaka közepén az erdő mellett az úton. Nem tudom erre mit mondjak. Az igazat? Úgyse hinnék el, lehet bezárnának valahová... talán épp az Eichen Házba. 

És ha valamit, hát azt nagyon nem akartam. A Jóisten mentsen meg azoktól az ápolóktól és orvosoktól! Mindegyik beteg állat... függetlenül attól, hogy némelyik tényleg próbál segíteni. Az első döbbenet akkor vágott pofán, amikor rendőröktől megtudtam, hogy hol vagyunk pontosan... a természetvédelmi területnél. És nem az okozott újabb sokkot, hogy rájöttem pontosan tudom melyik évet írjuk vagy milyen napot - 2011. január 9.-e vasárnap van, tehát a legelső rész elejébe sikerült belepottyannom -, hanem az hogy minden megerőltetés nélkül értem amit vakerálnak nekem a zsernyákok. Ennyire azért nem jó az angolom. Agytekervényeim vadul jártak, a kis fogaskerekek próbálták összetenni az infókat... de ez minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy ha végre megszólalok - amit eddig módszeresen elutasítottam a rendőrök nagy bosszúságára - ők is kristálytisztán fogják érteni minden mondatomat.

Mivel nem tudtak kiszedni belőlem egyetlen árva szót sem, ráadásul lesápadtam, remegtem mint a nyárfalevél és a szemeim is úgy kidülledtek a döbbenettől mintha szellemet látnék; elkönyvelték, hogy inkább a főnöküket zargatják mi legyen, merthogy mentőt nem hoztak magukkal az okosok legfeljebb a helyszínelő kocsiba tudnának bezsuppolni vagy valamelyik rendőrautóba. Karon ragadva és minden tiltakozásom ellenére odakísértek a sheriffhez, aki nem mással veszekedett épp mint a tulajdon fiával, Stilesszal. Nagyot dobbant a szívem és nyeltem egyet. Hogy viselkedjem velük, amikor jobban ismerem őket saját maguknál is? Fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek jelen helyzetben.
- Elnézést uram, látom hogy épp rosszkor zavarok... de az a helyzet, hogy találtunk egy fiatal lányt pizsamában, mezítláb és nem tudom mit csináljunk vele. Nem hajlandó megszólalni. - Fogott bele a helyettes, mire a sheriff egy gyors "Otthon még számolunk ezért fiatalember!" kijelentéssel lezárta a családi vitát és immáron minden figyelmét nekem szentelte. 

Zavartan kaptam el a tekintetem róla és néztem egyenesen Stilesra, aki döbbenten bámult rám hatalmasra kerekedett mogyoróbarna szemeivel. A sheriff vesébe látóan méregetett néhány másodpercig, majd felvette azt a szokásos, gyöngéd arckifejezését, amit mindig akkor öltött magára ha bajbajutott embereket akart megnyugtatni vagy megvigasztalni. A fülem tövéig elpirultam Stiles miatt, miközben hallgattam a nyugtatásul szánt szavakat. 
- Jól vagy? Nyugodj meg, itt biztonságban vagy megígérem. Hogy hívnak? - Igazából jelen pillanatban úgy éreztem sehol sem volnék biztonságban hiába hittem el, amit mond. A világom a feje tetejére állt és nem tudtam mit mondhatnék erre. Az igazságot semmiképpen sem.
- Nem tudom, hogy kerültem ide. Én nem emlékszem semmire, hogy mi történt... - Szaladt ki a számon elsőre, meggondolatlanul ám egyből meg is bántam. Ezt az információt nem lett volna szabad megosztanom velük. Eleve nem volna szabad itt lenned! Nem avatkozhatsz be! Emlékeztetett a lelkiismeretem. Gondolatban pofon vágtam magamat, mert láttam mindenki meglepődik először hogy nem vagyok néma mégsem, másodszor pedig igyekeztek megnyugtatni.

- Nyugodj meg! Mi az utolsó emléked? - Kérdezte a sheriff, mire a kotnyeles fia szokásához híven okoskodni kezdett és közbevágott.
- Emlékszel a nevedre? - Próbálkozott Stiles valószínűleg szerinte valami egyszerűvel és esküszöm úgy éreztem magam, mintha én is tiszttárs volnék az Útvesztőben azért amire készültem; csak épp én nagyon is emlékeztem mindenre. De nem volt más választásom, mint ez. Nem is igazán a saját érdekemben, hanem az övékben. Bizonytalanul bólintottam, miközben azon gondolkoztam milyen új nevet válasszak magamnak. A sajátomat amúgy sem árulhattam el. Sok angol női keresztnevet kedveltem, így bőven volt miből válogatnom: Ariel - bár ezt Lydia miatt inkább hanyagolnám -, Deanna, Elisabeth - aminek imádtam a becézéseit -,  Shila - ami indián nyelven lángot jelent - vagy épp Veronica esetleg Victoria. És akkor még a saját magam által fabrikált nevekről szó sem esett.

Végül ezek egyikére esett a választásom.
- Armiella. - Feleltem Stiles kérdésére, mire mindketten meglepetten néztek rám. Oké, aláírom szokatlan egy név, de pont ettől volt tökéletes hogy egyedi, nem hétköznapi név. Főleg azért, mert ezt a nevet egy fantasy világba szántam eredetileg.
- Szép neved van - felelte Stiles, megtörve a kínossá vált csendet.
- És mi a vezetékneved? - Tette fel a kérdést a sheriff, de én csak némán ráztam meg a fejemet jelezve másra nem emlékszem.
- Sajnálom, nem megy. Nem emlékszem többre. - Néztem le a földre a lábam előtt, mert nem szívesen hazudtam viszont most muszáj volt. Ha lett volna rajtam cipő most tuti annak az orrát fixíroznám, de lévén egy szál zokniban álltam az avarban... ez az opció nem igazán játszott.
- Jól van, semmi baj! Nyugodj meg! Elviszlek a kórházba, aztán pedig segítek kideríteni ki vagy. - Ígérte a sheriff miközben a kocsija felé terelt. Sok sikert hozzá! Gondoltam ironikusan, hisz tudtam semmire se fog velem jutni. Se a fognyom, se az ujjlenyomat nem lesz a segítségére ugyanis semmilyen rendszerben nem szerepelek.

- Elnézésedet kell kérnem, de hátul kell utaznod elől csak két hely van. - Mondta a sheriff, miközben látszott röstelli a dolgot. A helyzetet Stiles mentette meg azzal, hogy felajánlotta utazzunk mindketten a hátsó ülésen hátha akkor nem érzem olyan kellemetlenül magam. Egész úton a kórházba mást se csináltam mint hol a sheriffet, hol Stilest stíröltem a lehető legkevesebb feltűnéssel - bár párszor azért a fiúval összeakadt a tekintetünk -; miközben folyton a pizsamám szegélyét gyűrögettem idegesen. Nem tudtam hová tenni a történteket és nem tudtam mit tegyek, mit mondjak a közelükben. Annyira szívesen elmondtam volna nekik mindent, de még csak ma este fogja Peter Hale beharapni Scott-tot a falkájába. Apropó a Hale-ek... Derek most találja meg Laura holtestét. Egyszerre éreztem úgy, hogy most nem szívesen lennék a közelében és mégis megvigasztalnám osztozva a fájdalmában. 

A gondolataim egyre sebesebben pörögtek, idővel már úgy éreztem darabokra akartam szakadni, ráadásul a fejem is elkezdett fájni - fránya migrén cseszd meg - így inkább a hűvös ablaknak támasztottam a fejemet és lehunytam a szemeimet, miközben éreztem kicsordul a könnyem. Nem akartam tovább gondolkozni, majd holnap reggel ismét kétségbeesem és ráérek azzal törődni, hogy mit hoz a holnap. Pihenni akartam, mert tudtam holnap egy mindennél nehezebb nap fog előttem állni. A kórházba beszólt Melissának telefonon a sheriff, így mire odaértünk már várt rám Mama McCall és az ügyeletes orvos teljes készültségben. Első körben kaptam egy csinos kis karszalagot, melyen a nevem szerepelt és a születésnapom azt ugyanis hajlandó voltam megosztani velük; ám a születési évemet nem kötöttem az orrukra - úgy tudják arra nem emlékszem. Huszonnégy évesnek kellene lennem 2011-ben, de jóval több voltam már annál és lövésem sem volt miként magyarázzam ezt ki ha rákérdeznek. Szerencsére vékonyságom, testalkatom és fiatalos kinézetemnek hála nem igen néztek többnek tizenévesnél. 

Vicces, mert a dohányboltban még huszonnyolc évesen is elkérték a személyimet. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy minél több időt töltsek Stilesszék közelében. Szemmel akartam tartani őket, főleg mert tudtam Allison holnap érkezik az iskolába és borul ki az a bizonyos bili. Éjszakára még bent fogtak, vért vettek és laborba küldték elemzésre Melissa pedig altatót adott be, bár irtózom a tűktől szóval inkább oda se néztem csak hagytam, tegye a dolgát. Reggelre álomtalan álomból ébredtem és a szobám helyett a kórteremben voltam éppen ott, ahol éjjel álomba szenderültem.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte Melissa, mire elhúztam a számat. Nem igazán volt kedvem beszélni róla senkinek. Mégis hogy a fenében kéne éreznem magam a történtek után? Úgy éreztem össze vagyok zavarodva.
- Mint aki képtelen felébredni a rémálmából? - Motyogtam, inkább csak magam elé.

- Ne aggódj, az ilyen részleges amnézia csak átmeneti. Nem sokára vissza fog térni az emlékezeted. Addig is, van hol aludnod ha majd kiengednek innen? - Faggatott, mire válaszolhattam volna az ajtón való, határozott és ütemes kopogás vonta magára a figyelmünket.
- Majd nálunk elalszik Melissa, ott van amúgy is kihasználatlanul a vendégszoba. - Mondja a sheriff én pedig meglepetten pislogok a férfire. Azt várnám, egyből hívják a gyámügyet vagy Melissa felajánlaná befogad - ez annyira rá vallana és szerintem épp ezért is hozta fel az egészet - de valahogy Papa Stilinskitől nem vártam volna ezt a lépést. Persze azt is lehet - sőt gyanítom ez a legvalószínűbb - rajtam akarja tartani a szemét. Esetleg Stiles is pedzegethette neki a dolgot. Gondolom, de aztán gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a vágyképeket.
- Ha lejárt a huszonnégy órás megfigyelés, hazamehet majd Armiella. Úgyhogy legkorábban holnap engedhetjük ki, addig még pihennie kell mert kimerült és pár vizsgálatot meg akarok csinálni... csak a biztonság kedvéért. - Teszi hozzá gyorsan a nő, mivel mindketten olyan képet vágtunk mintha épp a halálos ítéletemet közölné velem. A sheriff távozott a hivatalába, Melissa is magamra hagyott és a nap folyamán csak párszor tért vissza vérnyomást mérni meg hasonlók. 

A kaja persze borzalmas volt, így elmondhatom tényleg olyan pocsék mint amilyennek a filmekben tűnik. Az a zselatinos izé, amit pudingnak merészelnek csúfolni ehetetlen volt... a levesnek és a főzeléknek álcázott moslékokat pedig pár kanál után félretoltam. A következő nap is eseménytelenül telt, nem jött látogatóba senki - bár titkon reménykedtem Stiles benéz azért vagy valami - így az orvosok által belém tömött gyógyszerektől többnyire kiütve aludtam vagy a szobámban lévő tévét néztem unalmamban, amikor magamnál voltam. Már szinte vártam, hogy este legyen és a sheriff értem jöjjön. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy én is iskolába járjak majd - mondván minél hamarabb térek vissza a megszokott életembe annál hamarabb jutnak eszembe majd a dolgok - így a pár napos pihenő után készülhettem arra, hogy a jövő hét hétfőjétől én is egy leszek a sok Beacon Hills-i diák közül. Melissától még elköszöntem a kórházban, majd a kórházi jelentéssel egyetemben távoztam.

Mrs. McCall szerzett nekem a méretemre passzoló ruhát, hogy ne a pizsamámban kelljen távoznom - azt amúgy is elvették tőlem és ebbe a nevetséges, kórházi nyitott hátú borzadályba öltöztettek be. Az úton csöndben figyeltem kifelé az ablakon. Próbáltam memorizálni az utat, bár a várost ismerem nagyjából mégis most minden újnak hatott, hogy ténylegesen hús-vér valómban voltam itt és nem snittekkel ugrottam egyik helyszínről a másikra mint amikor a sorozatot néztem. Igyekeztem felidézni mindazon emlékeimet a részletekről amire most mindennél nagyobb szükségem volt. A kocsi motorjának elhallgatása zökkentett ki a gondolataimból és szembe találtam magam a Stilinski házzal. Stiles zsebre tett kézzel állt az ajtóban, jobbjával zavartan túrt millisre visszanyírt hajába.
- Szia! - Köszöntött. - Nem tudom, hogy emlékszel-e rám... - Kezdte bizonytalanul, mire elmosolyodtam. Néha olyan édesen béna tudott lenni, ha zavarban volt.
- Stiles ugye? - Kérdeztem, mire boldog vigyor terült szét arcán. Istenem, mennyire könnyű boldoggá tenni ilyen apróságokkal! Gondoltam.

- Ráérsz később is ismerkedni fiam! - Szakított minket félbe a sheriff. - Inkább invitáld be és vezesd körbe a vendégünket. Ugye éhes vagy már Armiella? - Tudakolta, mire gyorsan hozzátettem.
- Csak Ella, és köszönöm éhen tudnék halni! A kórházi kaja valami ehetetlen volt. - Vallottam színt, majd követtem a házba Stiles, végül a sheriff zárta a sort hozva a ruháimat. Nem sok mindenem volt, de ahhoz érthető módon ragaszkodtam. Melissa volt olyan rendes és kimosta nekem a pizsimet és a zoknimat bár utóbbi komoly károkat szenvedett az aszfalton való gyaloglástól. Nem számítottam semmi extrára, sima margarita pizza várt vacsora gyanánt ám oly jóízűen ettem meg, mintha hónapokig éheztettek volna a kórházban. A sheriff kiadta ukázba a fiának, hogy holnap vigyen el vásárolni és gondoskodjék róla a hétfői iskolakezdésig a várossal is ismerkedjem meg.

Lopva sandítottam a fiúra, de láthatólag nagyon is ínyére volt eme feladat és lelkesen ecsetelte nekem, hogy mik azok a helyek, amiket mindenféleképpen látnom kell Beacon Hillsben. Persze figyeltem rá fél füllel, de gondolatban valahol egészen máshol jártam. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre. Holnap tudtam szerda lesz, tehát ez azt jelenti hogy ma találkozott már Derekkel és Stiles, amikor visszamentek délután az erdőbe Scott inhalátorát megkeresni. Apropó Derek. Eldöntöttem elmegyek a Hale házhoz és felkeresem, mert ő az egyetlen akit képes vagyok meggyőzni és elég paranoiás ahhoz, hogy ne áruljon el a többieknek. Szükségem van szövetségesekre és legfőképpen tanácsra arról, hogy mit tegyek. Talán Deatont is meg kellene látogatnom az állatklinikán, de félek belefutnék Scottba. Már csak az volt a jó kérdés, hogy miként rázzam le Stilest és a sheriffet arra az időre míg megejtem a kis kiruccanásomat holnap az erdőbe.