Reggel, mikor felkeltem( legalábbis azt hiszem reggel van) az elrablóm / akit mint tegnap meg tudtam Dabinak hívnak/ már nem volt mellettem. Mit gondoltam, hogy majd ő kelt és apró puszikkal hinti be a bőröm? Nem sok időm volt ezen rágódni, ugyanis nyílt a ketrecem ajtaja, amin Dabi lépett be egy tálcával a kezében.
-Szia. Hogy aludtál?
-Jól, de jobb lett volna ha melletted kelek.-motyogtam, valószínűleg elég hangosan ahhoz hogy ő is meghallja, mert a következő pillanatban már az ölelő karjaiban találtam magam.
-Sajnálom. De te is tudod hogy amit érzel az nem helyes, és én lennék a legboldogabb ember a világon, ha együtt lehetnénk. Mivel ez egyikőnknek sem jó, ezért mostantól vedd úgy hogy ezek a dolgok meg sem történtek. Hidd el nekem is fáj hogy bunkónak kell lennem veled, de nem tehetek mást. Szeretlek. Sajnálom.- mondta majd elhagyta a cellám és a pincét is egyaránt. Mi volt ez?!?! Lényegében most vallott nekem szerelmet egy gonosztevő, de ezzel egyidőben el is vesztettem. Csak én lehetek ilyen szerencsés. Ehhez hasonló gondolatokkal fogyasztottam el a reggelim, majd befeküdtem az ágynak csúfolt dologba, ami a cellában volt és utat engedtem a könnyeimnek. Hallottam hogy valaki a falba csapott egyet így odamentem az ajtóhoz és megnéztem ki az. A türkiz szemű volt.
-Azt hittem elmentél.- mondtam neki megszeppenve. A következő pillanatban, pedig már csak azt vettem észre hogy beront a rácsokon és ajkaimnak esik. Hirtelen azt sem tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány, de miután észbe kaptam visszacsókoltam. Azután hogy elvált a párnácskáimtől odasúgtam neki hogy:
-Szetetlek.
-Tényleg így érzel?
-Igen.- feleltem, magam sem tudom miért, hiszen egy kicsit azért össze voltam zavarodva.
-Miért? Hisz én csak egy gonosztevő vagyok.
-Mindenkiben van valami jó. És ha azt vesszük nem is bántottál.
-De baszki elraboltalak.
-Nem érdekel. Tudom hogy nem önszántadból raboltál el, hanem azért mert az volt a feladatod, és azt is tudom hogy nem bántanál.-mondtam, majd már csak azt vettem észre hogy újra az ajkaimnak esik. Most lassan, puhatolózon csókol, nem olyan vadul mint az előbb. Kelletlenül válunk el egymástól az oxigén hiány miatt.
-Tudom, hogy nem vagy százszázalékig biztos az érzéseidben, látom rajtad, hogy össze vagy zavarodva, és meg is értem. Nem lehet könnyű feldolgozni azt hogy egy gonosztevő most vallott neked szerelmet, viszont mindent meg fogok tenni azért, hogy te is így érezz ahogy én.
Lesokkolt a monológja, de valahol tudtam hogy igaza van. Nem hozhatok egy ekkor döntést még nem vagyok teljesen biztos benne. Támadt egy ötletem, hogyan lehetne ezt megoldani.
-Dabi, kérlek mesélnél magadról?-kérdésem hallatán lefagyott. Nem mozdult és nem mondott semmit sem.
-Dabi, jól vagy?
-Persze. Figyelj nem szeretném felidézni a múltam ahhoz túl fájdalmas. De ígérem hogy amint készen állok elmondom neked az életem minden egyes történését.-mondta miközben vékony, csontos ujjaival végig simított az arcomon.
-Oké. Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni.
-Semmi baj.-felelte majd óvatosan, lágyan megcsókolt. Nem tudom mennyi idő telhetett el úgy hogy egymás karjaiban feküdtünk, de egyszer csak Dabi megszólalt.
-Kurogiri azt kérte hogy csábítsalak, ezzel elérve azt hogy átállj hozzánk. De én azt akarom, hogy maradj hős. Nem akarom hogy miattam megváltozz. Szeretlek, de ezt nem kérhetem tőled.
-Én is szeretlek, és azt szeretnéd hogy hős legyek, akkor az leszek, miattad. Csak azt nem tudom, hogy fogom kibírni, ha találkozunk a harcmezőn, hogy ne csókoljalak meg, hanem harcoljak veled.
-Megoldjuk.
—Ígéred?
—Ígérem. Most elmegyek fürdeni, de nem sokára visszajövök.-mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra és elment.
5 perc után lépteket hallottam, de tudtam hogy nem lehet a türkiz szemű, mert ilyen gyorsan nem lehet megfürdeni. A sejtésem pedig be is igazolódott, nem a szerelmem, hanem a kék hajú állt a cellám ajtaja előtt.