Mirabella. Azt jelenti: csodálatraméltó. Néha úgy éreztem, hogy a sors valami fura játékot űz velem, és a szüleim nagyon mellényúltak ezzel a névvel, mikor örömkönnyes szemekkel elrebegték a kórházban, hogy így szeretnének anyakönyvezni. Persze akkor még nem tudhatták, hogy nem leszek csodálatraméltó. Külső adottságaim alapján végképp nem, de egyre jobban úgy éreztem az utóbbi időkben, hogy a belső tulajdonságaim miatt sem.

Pislogok párat, hogy az elcsúszott kontaktlencsém ismét a helyére kerüljön, és kicsit megkönnyebbülök, hogy megint rendesen látok. Farkasszemet nézek a tengerkék árnyalatú tekintetemmel, és arra gondolok, hogy a sors tényleg kibabrált velem, mert ha ez a lencse most kiesett volna, akkor fél oldalamra megvakultam volna, annyira rossz a látásom.

Mira. Spanyolul látást is jelent. Ezen sokszor mosolyogtam magamban keserűen. Azon pedig egyenesen nevetni támadt kedvem, amiért a nevem második fele ugyanezen a nyelven szépet jelentett.

Mély sóhajjal rázom meg a fejem és inkább visszamegyek a barátnőmhöz a szobájába; elvileg ugyanis azért vagyok itt, hogy a csúnya szakítása utáni depijén segítsek neki túljutni.

- Na megvan a lencséd? -Lilla a hátára fordul az ágya közepén és úgy emeli rám a tekintetét.

- Aha. - bólintok, miközben bezárom a szobája ajtaját és közelebb megyek hozzá.

Elgondolkodva nézek végig rajta, ahogy kiterülve fekszik az ágyon: hosszú szőke tincsei minden irányban szóródnak szét az ágytakaró anyagán. Lilla csinos. Magas és vékony, és sportosan izmos. Én vele ellentétben alacsony vagyok és duci. Középbarna hajam van, és az egyedüli, ami tényleg jobban tetszett magamon, mint rajta, azok a szemeim voltak.

Lilla zöldesbarna szemeibe nézve ülök le és nézek rá várakozóan. Megedzőthettem volna már ezeknek a szakításos drámáknak a kezelésében, ugyanis Lillának vagy 4 éve volt egy csávója, akivel folyamatosan szakítottak meg kibékültek a fura távkapcsolatuk alatt. Ez azonban most nagyon más volt. Ezelőtt sosem sült el ennyire balul a meglepetés békülés-látogatása külföldön. Ezelőtt sosem találta a focista barátját valami német lánnyal henteregve.

Igazság szerint örülnöm kellett volna, hogy Lilla végre kidobta a legendás Szoboszlai Dominikot, ettől függetlenül mégis nagyon sajnáltam a barátnőmet, mert eléggé megviselte ez az egész. Szomorú volt, hogy valaki olyannal is megtörténhetett mindez, mint ő. Velem ellentétben Lilla nagyon is impulzív volt, minden gondolatának hangot adott, és tényleg rohadt sokat marták egymást a focistával, mégis... néha úgy gondoltam, hogy ők egymáshoz valók. Kinézetre legalábbis mindenképpen.

Lillát csak 3 éve ismertem, akkor költözött a családja Pestre Fehérvárról, és már akkor is együtt járt Szoboszlaival, akit szintén futólag be tudtam tájolni, mert a bátyámmal fociztak együtt válogatott meccseken fiatalabb korukban. Nem volt túl sok interakcióm vele Benin keresztül, inkább Lillának köszönhettem, hogy mégis ismerősként tekintettem rá, mert akarva-akaratlanul többször is élvezhettem a társaságát az elmúlt 3 év alatt.

Az, hogy Lilla volt a BFF-em nem segített sokat az önbecsülésemen. Persze mindig mondogatta, hogy "Jaj, Mira, tök csinos vagy.", én tudtam, hogy ezt csak kedvességből teszi. Ha együtt megjelentünk, én mindig csak az ő mellékesen ott lévő, alacsony, duci barátnője voltam. Ugyanúgy, mint Bolla Bendegúz mellékesen ott lévő kishúga; ugyanúgy, mint anyám, a sztárpszichológus mellékesen ott lévő lánya. Csak úgy voltam.

- Hé, anyukád nem ér rá holnap? - Lilla izgatottan nézett rám. - Elmehetnénk vele megint a lőtérre.

Anyám élvezte, hogy része lehet Lilla pasi problémáinak. Merthogy nekem nem voltak, vagy amik voltak, azok túlságosan plátóinak számítottak, szóval kár volt beszélni róluk.

- Tanulnom kellene holnap. Már csak egy hét van hátra az írásbelik kezdetéig. - mondom és elkapom a tekintetem róla.

Lilla tavaly érettségizett és most ötödéven csinált valami környezetvédelmi képzést a giminkben, rám viszont idén várt ez a megpróbáltatás. A válaszomon csak elenged egy gondterhelt sóhajt. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy kihasználja ezt a helyzetet most, hogy friss lelki sérülése van és mindenre rávesz, nekem pedig nem kellene mindenbe beleegyezni.

- Megkérdezem, hogy holnapután belefér-e neki. Sok betege van. - mondom végül.

- Te vagy a legjobb, Mira. - villant rám egy mosolyt.

Anyám azt gondolta múlt héten, hogy jó dolog lesz elvinnie minket egy kis terápiás stressz levezetésre. Lillát Szoboszlai miatt, engem meg az érettségi miatt. Úgyhogy lövöldöztünk. Még egy majdnem életnagyságú Szoboszlai posztert is szerzett, aminek Lilla sikeresen szétlőtte a szemeit, az agyát és a golyóit. Én meg el sem találtam.

- Még mindig írogat? - kérdezem óvatosan.

Lilla csak vállat ránt.

- Ja, néhanapján rájön és faszságokat írogat. - forgatja a szemeit.

- És biztos nem békülsz ki vele? - tudom, hogy a kérdéseim ugyanolyanok, mint amiket 13 évesen kérdeztem volna tőle, ha ismerem.

- Nem, Mira. Domillának annyi. - néz rám fájdalmasan. - Igazad volt, tényleg egy beképzelt fasz.

Oké, én nem használok ilyen kifejezéseket, szóval maximum beképzelt segget mondtam anno.

- Most meg aztán ezerszeresen elszállt attól, hogy a német Bundesligában játszik. Márha lehet játéknak nevezni a nettó 0. percet amit eddig pályán töltött. Helyette inkább német ribiket szedett fel. - rázza meg a fejét csalódottan. - És én egy ilyen emberhez akartam kiköltözni egy idegen országba. Jézusom. - hunyja le a szemeit.

- Sajnálom, Lilla. - mondom esetlenül.

Már két hete vigasztaltam ilyen alkalmakkor, de sok jó tanáccsal nem tudtam szolgálni, mert nem volt még ilyenben részem. Velem még csak nem is járt soha senki, nem hogy megcsaljon. A szavaim elfogytak, persze elengedtem egy két csúnya jelzőt Szoboszlaira az elmúlt időben, amit már évek óta így gondoltam, szóval sok új nem volt a nap alatt. Anya szuperképességeit valószínűleg nem örököltem, ahogy a magasságát és testsúlyát és alakját sem. Ő pedig továbbra is aggódott azért, amiért nem pasizom és nem keveredek semmilyen rossz dologba, amibe ennyi idősen kellene.

- Figyi. - nyögöm kényelmetlenül, amint az órámra pillantok. - Mennem kellene. Beni ma elvileg hazajön és együtt vacsizunk.

Ez amúgy igaz, de a bátyám pont leszarja, hogy ott leszek-e vacsoránál vagy nem. Igazából szerintem a kanapén ülve, a tv előtt fog magába tömni valamit.

- Oh, értem. - válaszol egykedvűen a barátnőm, én pedig lassan felemelkedek az ágyról.

- Ne haragudj. De hívj nyugodtan, ha van valami.

Néha nem igazán értettem a Lillával való barátságomat. Az utóbbi időben többször éreztem, hogy nem szívesen töltök vele huzamosabb időt, ennek okát pedig nem értettem. Ő sokszor keresett meg, ha ideje engedte és indítványozta, hogy csináljunk ezt vagy azt. Óhatatlanul is azt éreztem, hogy mindez csak azért van, mert a családomnak sok pénze van, és igazából bármit csinálhattunk, általában nekem volt fedezetem rá. Anyu csak úgy hozzám vágta a zsebpénzt minden héten, apu ugyanígy, a bátyám pedig szintén, ha olyanja volt. A 18. szülinapomra egy autót kaptam tőle, amit szerintem eddig két alkalommal vezettem, és ez a két út is épphogy 10 km távolságot jelentett. Nem is értem, hogy mentem át a forgalmi vizsgán.

A buszmegállóhoz sétálva ezen gondolkodom tovább. Vajon Lilla csak azért kezdett barátkozni velem, mert nekünk jól megy? Ez hülyeség. Annyi jó dolgot csináltunk együtt. Annyit beszélt nekem a kapcsolatáról, hogy néha úgy éreztem, hogy nekem is szükségem van ilyesmire, persze csak a jó oldalára. De még néhány vitát is elviseltem volna, hiszen az minden kapcsolatban van. A srác, akiért az én szívem dobogott már 2 hosszú éve, nem igazán vett észre. Oké, egyszer véletlenül csókolóztunk. Azt hiszem, azóta imádom őt teljes szívemmel. Ezenkívül pedig minden hétköznap beszéltünk. Ádám megkérdezte, hogy "Hé, Mira-baby, készen van a németházid?", mire az én szívem őrült vágtába kezdett, ajkaim pedig azt rebegték, hogy "Igen." Aztán ő lemásolta, az én lelkem pedig 20 percre ismét repesett a boldogságtól. Lilla szerint közelednem kellene felé; igazi 21. századi lány módjára magamhoz kellene venni az irányítást és megszerezni a srácot, hogy őt idézzem.

Én valószínűleg nem voltam 21. századi. Nagyon nem. Néha úgy éreztem, hogy nagyon is rossz időben születtem. Habár nem olvastam túl sok szerelmes regényt - én inkább a rajzolásban éltem ki a kreativitásom és kerestem a lelki békét - azért mégiscsak elhívhatott volna valaki kávézni.

Mióta Lilla nem volt suliban minden nap mert csak nagyon kevés órája volt, azóta a kávézást tényleg egy fiúval intéztem, aki kezdte az új BFF kategóriát súrolni - ő francia volt és sajnos foglalt és a sztereotípiákkal ellentétben nem meleg-, habár annyira intim titkokat nem osztottunk meg egymással mint Lilla és én. Oké, igazából velem is csak Lilla osztott meg dolgokat, nekem nem igazán volt mit mesélnem. Annyit mindenesetre tudtam, hogy Szoboszlai Dominik tényleg iszonyatos segg volt az esetek 80%-ban, de azért jó teljesítménye volt az ágyban, mert Lilla erről rohadt sokat áradozott.

Néha kicsit soknak is éreztem, de az utóbbi hónapokban játszadoztam a gondolattal én magam is. Tényleg úgy fogok egyetemre menni, hogy senkivel sem feküdtem le? Azt szerettem volna, ha Ádám varázsütésszerűen belém szeret, és miután kellően biztonságban érzem magam mellette, neki adom a szüzességem, ágyban, párnák közt. Nekem ez kellett. Nem gyors menetek más emberek fürdőszobájában - a mi családunkéban - mint Lillának meg Dominiknak, meg rizikós nyilvános helyeken.

Gyűlölöm, hogy ezen a rohadt budai hegyen lakunk. Mire a házunkig felmászok totálisan kifulladok, és kicsit megbánom, hogy nem merek a városban vezetni. Beni autója az udvarban parkol és kicsit örülök, hogy ismét nálunk van. Igazából sokat lóg itthon. A családomnak fontos ez az összetartósdi. Annak ellenére, hogy rajtam kívül mindannyian rohadt sokat dolgoznak, mindig kitalálnak valamilyen alkalmat, amin együtt lóghatunk. Ez pedig jó.

A levegőt még mindig kapkodom kicst, mikor végre benyitok, és lerúgom a balerina cipőim. A hosszú folyosón elhaladok anyu terápiás irodája előtt, aminek ajtaja most nyitva van, de a helyiség üresen tátong. A nappaliból hangok szűrődnek ki, a bátyámét rögtön felismerem, és kicsit el is mosolyodom. Valamivel vidámabban toppanok be a nagy közösségi térbe, ami jelenleg be van sötétítve, mert a hatalmas tv-nken épp valamilyen játék menüje van kivetítve. Mielőtt kitörő örömmel üdvözölném Benit, rá kell jönnöm, hogy nincs egyedül.

A vajszínű bőrkanapén ott terpeszkedik az elmúlt két hetem párbeszédeinek állandó szereplője, a seggfej, az ördög maga: Szoboszlai Dominik. És rögtön észre is vesz. Ajkai győztes mosolyra húzódnak, amint végigmér.

- Szia, Tündérszemű. - köszön. - Régen láttalak.

*_*

Sziasztok! Máris hatalmas köszönet, hogy ha a bevezetőrészt elolvastátok és ha már ennyike után is tudtok véleményt mondani annak meg aztán nagyon-nagyon örülnék! 😉😘

Sok-sok puszi Nektek!