Part 1.

Nicoleta Mironescu

Mondhatni, hogy már-már otthonosan éreztem magam az engem ölelő, ismeretlen fiú karjai között. Annyira intenzíven be volt illatozva, hogy bármelyik román fiú megirigyelhette volna. Az egyetlen különbség, hogy ez tényleg valami drága, minőségi cucc lehetett, és finom illata is volt, csak hirtelen túl soknak hatott. Ilyen közelségből meg pláne. A szerencsém, hogy ez a budapesti szórakozóhely szabadtéri és legalább levegőt rendesen kapok.

Egyébként nem lehetett panaszom a tánctudására. Ha én is azért lennék itt, hogy felszedjek valakit, már biztosan meggyőzött volna. Tekintetem az arcára fordítom, ő pedig elenged egy szívdöglesztő mosolyt. Helyes, tényleg az, de nem az esetem. Túlságosan is román fiús beütése van a sötét hajával és bőrével, pár helyen észrevehető aprócska borostái pedig csak hozzátesznek ehhez az összképhez. Azt sem tudom, hány éves lehet.

- Egyébként Dominik vagyok. - mondja csendesen a fülembe.

Hát, akkor lehet, hogy nem román. Ott nem neveznének senkit Dominiknak.

- Nicole. - nézek fel rá, ő pedig elégedetten bólint és nem firtatja, hogy miért mondtam neki külföldi nevet. - Kösz a táncot, Dominik. - húzódok el tőle kicsit, azonban derekamon nyugvó kezei nem engedik, hogy elég távolságot varázsoljak kettőnk közé, így két tenyerem a magas srác mellkasán ragad végül. - Vissza kellene mennem a barátnőimhez. - szabadkozom és abba az irányba nézek, ahol megpillantom a két barátnőmet, ismeretlen srácokkal egy asztalnál.

- Ők a barátnőid? - kérdezi Dominik és szemével követi a pillantásom, mire én csak bólintok.

Elégedett mosolyt villant rám.

- Akkor gyere, úgy látszik a barátnőid az én haverjaimmal vannak ott éppen. - fog kézen, én pedig elengedek egy kelletlen sóhajt, amit szerencsére nem hall a zaj miatt, majd határozottan húz magával az asztalhoz és székekhez, ahol Barbi és Ana is ülnek.

- Nicolee! - köszöntenek kitörő lelkesedéssel a lányok. - Azt hittük már elvesztél. - mondják sokat sejtetően, én pedig hirtelen mindenki szemét magamon érzem, és el is engedem ennek a Dominiknak a kezét, mielőtt bárki rosszat gondolna erről a szituációról.

- Vigyáztam a barátnőjükre, hölgyeim. - szólal meg mellettem Dominik. - Nicole, ő Máté, Dani, a világfájdalmas képű pedig Bendi. - kezdi magyarázni nekem a haverjai nevét, én pedig követem őket a pillantásommal.

Szemeim megállapodnak a világfájdalmas képű Bendin, ő pedig rám villant egy bizonytalan mosolyt, amit rögtön viszonzok is. Ahogy tekintetünk fogva tartja egymást, érzem, hogy a gyomrom bukfencezik és a szívverésem kicsit fel is gyorsul.

- Látom, neked üres a poharad. - szaladnak ki a szavak a számon, miközben még mindig a szőkésbarna hajú fiú szemeibe nézek. - Nem szeretnél eljönni velem a bárhoz? - kérdezem tőle, mire csodálkozó pillantásokat kapok mind a barátnőimtől, ettől a beképzelt Dominik sráctól meg a másik két haverjától is.

Egyedül Bendi villantja rám a világ legédesebb mosolyát, én pedig úgy érzem, hogy minden más, ami körülvesz minket, megszűnik létezni, csak mi ketten vagyunk.

- De, nagyon szívesen. - bólint rám és fel is emelkedik a helyéről.

Bele sem gondoltam, hogy mi lenne ha nemet mondott volna. Mennyire gáz lett volna ez mindenki előtt. Sietősen fordítok hátat a társaságnak, amint mellém lép, és rögtön el is indulunk az egyik bár felé. Sokan vannak, de nem bánom, hogy percekig kell sorban állnunk.

- Egyébként Bolla Bendegúz a becsületes nevem, de mindenki Bendinek szólít. A kishúgom szokott Benizni néha. - ránt vállat.

Szavai megmelengetik a szívem, a képzeletemben pedig megjelenik egy cuki ötéves kislány aki a nyakába ugrik, ő pedig boldogan játszik vele.

- Pesti vagy egyébként? - kérdezi rögtön, és meg is lep kicsit, hogy ennyire hirtelen jön a következő mondata az előző után, de úgy látszik ő is észreveszi, hogy esélyt sem hagyott reagálni az előbb.

Ideges. Én is az vagyok. A légkör feszült körülöttünk, de nem a negatív értelemben. Érzem a szikrákat, holott alig beszéltünk még valamit és egymáshoz sem értünk.

- Nem. Én... kolozsvári vagyok. A barátnőimmel eltöltöttünk itt két hetet. Holnapután megyek vissza Romániába. Az én teljes nevem Nicoleta Mironescu. - teszem hozzá esetlenül, ha már ő is megmondta a sajátját.

- Oh... - bólint mindenttudóan. - Értem. - látom, hogy ennek ellenére összezavarodott a nevemet illetően, de nem kérdezősködik. - Sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb.

- Én is. - teszem hozzá automatikusan. - Te itt laksz? - kérdezem végül.

Először csak megrázza a fejét. Ahogy majdnem egymás felé fordulva állunk, érzem a kellemes, visszafogott kölnijének illatát. Nagyon tetszik.

- Alapból igen, de most Székesfehérváron. Csak... feljöttünk a srácokkal. Az a nagyarcú, nyomulós barátom, Dominik, itthon van most pár hétig, aztán kihasználjuk, hogy vele lóghatunk. - ránt vállat.

- Külföldön tanul? - kérdezem.

- Ausztriában focizik. - mondja teljesen természetesen.

- Oh. - bólintok kicsit megdöbbenve. - Te is focista vagy? - kérdezem meg félve. - Fel kellett volna ismernem téged? - engedek el egy kisebb nevetést.

Bendi csak nevetve megrázza a fejét.

- Focizok, igen. De nem kellett volna felismerned. Nem vagyok híres vagy ilyesmi. - nyugtat meg.

- És ez a Dominik az? Ugye nem fognak arról írni, hogy velem látták? - kicsit tényleg kétségbeesem, mert nem vagyok ismerős a futballistákkal, talán Cristiano Ronaldót felismerném, de ezeket a fiatal srácokat nem tudom hova kötni.

Bendi csak rám mosolyog.

- Nem lesz baj, nyugi. Annyira azért még nem híres. Kis taknyos 17 éves. - mondja mire automatikusan egy fájdalmas grimasz a válaszom; én is ugyanannyi vagyok. - Oh, basszus. - kap észbe, amint az arckifejezésem látja. - Ne haragudj, én... Szoboszlaira értettem, mármint Dominikra. Te is 17 vagy, ugye?

Elmosolyodom kicsit az esetlenségén.

- Igen, annyi vagyok. - vallom be. - Te sem nézel ki sokkal idősebbnek. - jegyzem meg, továbbra is mosolyogva.

- Nem is vagyok, csak egy évvel. - mondja, és szerencsére megmenekülünk a szituációból, mert minket kérdeznek, hogy mit szeretnénk inni.

Bendi nem engedi, hogy fizessek, én pedig végül elengedem a témát és hagyom, hogy úriembernek érezhesse magát. Lassan sétálunk vissza a többiekhez. Ana és Barbi a Máté és Dani nevű sráccal beszélgetnek négyesben. A fiú, akinek időközben megtudtam teljes nevét - Szoboszlai Dominik - egy ismeretlen lánnyal nevetgél az asztalunknál.

- Friendly reminder: neked barátnőd van. - tisztán hallom, amint Bendi ezt mondja neki, mikor elhaladunk mellettük.

Én kissé elcsodálkozva foglalok helyet egy üres széken, ami amellett áll, ahol ezelőtt Bendi ült, és meg is nyugszom, amint mellém ül le ismét.

Dominik sötét pillantással fordul a haverja felé.

- A barátnőmet túlságosan lefoglalja, hogy a te tündérszemű kishúgod siránkozását hallgassa, úgyhogy te csak fogd be. - mondja tudálékosan, én pedig hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy az elméletem Bendiről és az ötéves kis húgáról valószínűleg helytelen volt.

Csak egy szemforgatás a válasza a focista fiú megjegyzésére, aztán pedig ismét felém fordul. Nem is hagy esélyt, hogy kommentáljam a szituációt, rögtön magamról kérdez. A nevemről, a családomról, a tanulmányaimról, az álmaimról, szinte mindenről. Én is megpróbálom ugyanezeket megkérdezni tőle. Megtudom, hogy a kishúga 15 éves és nagyon imádja őt, Mirabellának hívják. Nagyon tetszik a neve. Nem figyelem az időt, csak azt veszem észre, hogy az emberek kezdenek eltűnni, Barbi és Ana is várakozóan néznek rám, amint lassacskán felállnak az asztaltól. Végre érzékelem a valóságot, hűvös van már. Biztosan nagyon késő és egyben nagyon korán is van.

- Azt hiszem... ez azt jelenti, hogy ideje mennem. - mondom halkan, és eddig egész ismeretlen módon a szívem kicsit belefájdul ebbe.

A mellettem ülő srác megértően bólint, én pedig szintén felállok, ő követi a példámat. A többiek szerencsére elindulnak kifelé, hagyva egy kis teret nekünk, amint nem sokkal lemaradva mögöttük sétálunk. Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. A levegő vibrál köztünk, és tagjaim megremegnek, amint felkarom a mellettem sétáló sráchoz ér.

- Nicole! - fordul felém hirtelen, és mindkét kezem tenyereibe zárja.

Ünnepélyes arckifejezése kicsit megdöbbent.

- Mit csinálsz holnap? - kérdezi tőlem halkan.

Érzem, hogy az utcán ácsorgó barátaink két csoportja minket bámul.

- Nem tudom, semmi különöset. - vonok vállat tanácstalanul.

A lányokkal az utóbbi napokban már csak spontán döntöttünk a programokról.

- Gyere el velem vacsorázni. - mondja hirtelen, amitől aztán tényleg megdöbbenek.

- Jó. - lehelem ennek ellenére szinte rögtön, mert nem akarom azt elfogadni, hogy többé nem látom ezt a fiút.

- Rendben. Megkereslek... nem is tudom... - rázza a fejét.

- Fent vagyok mindenhol. Nicoleta Mironescu. - biztosítom.

- El se tudnám felejteni. - villant rám egy mosolyt. - Megkereslek és írok majd. - ígéri.

- Rendben. - bólintok rá egy mosollyal én is. - Jó éjt. - motyogom végül.

- Jó éjt. - ölel magához hirtelen, én pedig olyan szorosan viszonzom, ahogyan csak tudom.

Sosem éreztem még ilyet ezelőtt. Most azonban egészen biztos voltam benne, hogy szükségem van erre a srácra.

Lábaim még mindig remegnek kicsit amikor Barbi és Ana belém karolnak, amint utolérem őket és elkezdünk a belvárosi lakás felé sétálni, amit Barbi bátyja bocsátott a rendelkezésünkre nyaralása alatt. Cserébe életben kellett tartanunk a macskáját.

- Randira hívott? - Ana izgatottan suttog a fülembe.

- Igen. - válaszolom elhalóan, de a mosolyomat nem tudom elrejteni.

A lányok kicsit megszorongatnak mindkét oldalról, hogy kifejezzék izgatottságuk jelét. Hálás vagyok, amiért nem kezdtek el arról kérdezősködni, hogy mégis mi értelme volt ennek, hiszen két külön országban élünk.

- Viszont valamit azért hadd mondjak el. - szólal meg Barbi, miközben már a lakáskulcsot próbálom előhalászni a kistáskámból. - 3 millió lejben simán fogadnék arra, hogy az a nagyképű srác 2 éven belül annyira dögös lesz, hogy még te is, Nicoleta Mironescu, biztos, hogy végig nyalogatnád őt úgy... arctól lefelé egy bizonyos pontig. - húzza fel a szemöldökét sokat sejtetően.

Ana és én egyszerre röhögjük el magunkat a beszólásán. Az agyamban elképzelem, hogy nézne ki kicsivel férfiasabban, izmosabban, szőrösebben az a srác.

- Ki van zárva! - nyögöm ki, de a röhögést csak nagyon nehezen tudom abbahagyni.

Sziasztok!
Ahogy ígértem itt is van Bendi & Nicole történetének első része amit most nagyon stílusosan a tengerpartról posztolok ahol Mira és Nicole is nyaraltak. 🤗 Remélem hogy elnyeri a tetszéseteket annak ellenéri is hogy Dominik itt csak mellékszerepet játszik és Mira is csak említés szinjén jelenik meg. A novella második, hosszabb része is érkezik majd...lehet még a héten😊