Pénteken Bendi nagy készülődésben van valami buli miatt, ahová természetesen országos barátjával, Szoboszlai Dominikkal fog menni, mert utóbbinak jönnek a barátai külföldről. Ezek a srácok állandóan úgy adják elő a dolgokat, hogy rengeteget dolgoznak, közben meg egész idő alatt csak a playstation előtt punnyadnak és partiznak.

Az írásbelik előtti hétvégére nem igazán volt semmilyen tervem, maximum még egyszer átolvasom majd a kidolgozott tételeket és nagyjából ennyi. Elég sokat tanultam a gimi alatt, hiszen túl sok más dolog nem volt amit szívesen űztem volna - csak a rajzolás meg varrás.

A vacsorát már anyával és apával hármasban fogyasztjuk el, én pedig elég hamar asztalt bontok, és szüleimtől elbúcsúzva indulok vissza a szobámba. Az ablakomat kitárva élvezem a tavaszi este kicsit még langyos és akác illatú szellőjét. Végül az éjjeli lámpát felkapcsolom, fókuszát az ablakpárkányra irányítom és ölembe húzok egy mappát üres papírral és grafitceruzával kiegészülve, majd én magam is a párkányra ülök.

Szokásomhoz híven Ádámot kezdem rajzolni, pusztán emlékezetből, mert pontosan az agyamban vannak a vonásai. Már kismillió rajzom van róla. Portrék és más random pillanatok, amik megmaradtak az emlékezetemben róla. Ezeket valószínűleg soha senki nem fogja látni, főleg Ádám nem. Na jó, talán majd ha neki adom a szüzességem, és miután órák óta fekszünk meztelenül ölelkezve, utána lehet, hogy megmutatom neki.

Fogalmam sincs meddig szórakozom ezzel a tevékenységgel, de csak félig készül el, mert hirtelen arra van késztetésem, hogy megnézzem Ádám közösségi portáljait és képeit, hogy vonásait élőben is láthassam. Online van. A szívem eszeveszetten dobban, amikor meglátom ezt, és hirtelen az az érzésem támad, hogy mi tényleg összetartozunk, azért mert épp mindketten ugyanazon a social media channelen lógunk. Meg azért is, mert minden német házimat tökéletesre írom meg, hogy neki is az legyen.

Fejemet megrázom kicsit ezen a furi gondolaton. Késő van és a levegő már lehűlt, szóval inkább bezárom az ablakot és az ágyamra telepszem, továbbra is a telefonommal a kezemben. Sosem mertem még ennek a srácnak írni. Tényleg csak a suliban beszéltünk egymással, vagy valamilyen iskolával kapcsolatos esemény kapcsán. Mint a 10.-es parti, ahol egészen a csókolózás művészetéig jutottunk, az is iskolai rendezvény volt. Úgy bizony, hülye verébavató a 9.-eseknek.

Ujjam gyakorlottan nyom rá a nevére, s amint felugrik az üzenetküldő funkció, kicsit elönt a pánik. Hogy csinálná ezt Lilla? Ő egyszerűen csak ráírna, kész.

bollamirabella: Szia - a lélegzetem elakad, amiért tényleg képes vagyok ezt elküldeni.

Szemeimet összeszorítom és rögtön meg is bánom, és arra a következtetésre jutok, hogy most azonnal törölnöm kellene. De az állapota olvasottá válik. Jaj.

hidegkutiadam: Szia, Mira-baby... mizu?

Oh, wow. Visszaírt. Ajkaim győztes mosolyra húzódnak a szokásos becenév láttán.

bollamirabella: Csak élvezem az estét. - írom a rettentő szellemes választ, és remélem, hogy ezzel kicsit titokzatos és sejtelmes tudok lenni.

Pár percig nem érkezik válasz, én pedig úgy döntök, hogy beiktatok egy gyors zuhanyzást addig, hogy picit megnyugodjak, ugyanis ez a szituáció rendkívül izgatottá tett. Felállok az ágyról és épp azon vagyok, hogy megszabaduljak a fehér, hosszított ingtől, ami jótékonyan takarta el a fenekem és vastag combjaim. Telefonom folyamatos rezgésbe kezd, én pedig abbahagyom a mozdulatsort mert totálisan megijedek. Ádám hívna?

Remegő kézzel nyúlok a telefon után és fordítom képernyővel felfelé. Bendi. Ugh. Levegőmet kifújom és felveszem.

- Mi az bátyus? - kérdezem.

- Szia, Kicsilány. - érkezik a válasz, de nem a bátyámtól.

Sosem beszéltem még vele telefonon ezelőtt, de a hangját így is egyértelműen felismerem. Szoboszlai Dominik.

- Dominik? Ehm... baj van? - kérdezem megilletődve.

Mi másért hívna?

- Túlságosan nagy baj nincs, de el kellene jönnöd Bendiért. Nincs túl jól.

Hirtelen ledöbbenek.

- Mi? Mi történt?

Szoboszlai elenged egy kisebb kacajt.

- Semmi, kicsit sokat ivott, hányt meg ilyenek. Ezért kellene, hogy érte gyere. Ilyen állapotban egy taxis sem viszi haza.

Beninek volt a belvárosban egy kis lakása, ahol főleg Nicole-lal voltak, ha kettesben akartak lenni. Ha a fővárosban volt, ideje nagy részét itthon töltötte. Ha ennyire rosszul volt, akkor viszont tényleg nem maradhatott egyedül. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy nekem kell érte mennem. Az asztalomon lévő óra hajnali fél 1-et mutat. Esélytelen volt, hogy anyáékat felébresszem, annál is inkább, mert Bendi és én tényleg jó testvérek voltunk, falaztunk egymásnak - inkább én neki - ha bármi gebasz volt.

- Ehm... nem igazán szeretnék bemenni autóval a belvárosba. - nyögöm kényelmetlenül.

Tényleg szar sofőr vagyok.

- Nem is a belvárosba kell, gyere ki hozzám a Marinára.

Hahh, gondolhattam volna, hogy ezen az újgazdag környéken lakik - illetve itt is van egy kecója, merthogy Lipcsében lakik. Nem is értem, hogy kerültek oda, hiszen Bendi valami olyanról beszélt, hogy valamelyik klubba mennek.

- Jaj. - nyögöm ki végül.

- Törpilla, lejössz a hegyről, át az Árpád hídon. Sima. - mondja. - Tedd meg a bátyádért. Átküldöm a címet. - azzal rám is csapja a telefont.

Elengedek egy gondterhelt sóhajt, majd idegesen körbefordulok a szobámban. Végül magamra kapok egy cipzáros pulóvert mert azért kicsit hűvös lett már, majd telefonomat magamhoz véve indulok halk léptekkel lefelé. Persze abban már nem vagyok biztos, hogy a garázsajtó nyílására és az autó hangjára nem fognak-e felkelni a szüleim, de ha mégis, majd úgyis felhívnak. Legalább végre valami vakmerő dolgot csinálok - fut át az agyamon amint a fehér és pisztácia színekben pompázó Nike cipőt a lábaimra húzom, majd elindulok az alagsorba.

Közben a telefonom megrezzen Szoboszlai üzenetével, aki tényleg egy címet küldött. A távirányítóval felnyitom a garázsajtót illetve kinyitom a kaput, közben pedig becsatolom magam, és beindítom az autót, aminek végül a saját navigációjába írom a címet, mert semmi telefontartó eszköz nincs ebben az autóban, tekintve, hogy mennyit használom. A készüléket az anyósülésre dobom, és a féket lassan elengedve hagyom, hogy az autó kiguruljon a garázsból, majd iszonyatosan koncentrálok, hogy úgy forduljak ki az udvarról, hogy ne zúzzam tropára az autó oldalát a kapuval. És sikeres vagyok.

Meglepően keveset bénázok, nincsenek sokan úton a városban, ez pedig kifejezetten jót tesz nekem. Nem lenne semmi bajom a vezetéssel, ha nem lennének körülöttem más autósok, biciklisek, gyalogosok meg villamosok. A Marina partra érve kicsit úgy érzem, hogy az én Q2-es Audim az alsóbb kategóriás járművek csoportját képviseli az itt parkoló csodák között. A navigáció azt mondja hogy ott vagyok, ahol lenni akarok - illetve ahova kényszerültem - ami egy rohadt nagy társasház, de házszámot egyáltalán nem látok rajta. Kicsit helyre igazítom a szemüvegem, de még így sem. Gondterhelten sóhajtok, majd épp kész lennék a telefonom után nyúlni, amikor valaki rám dudál a hátam mögött. Jajj.

Kicsit megijedek, de aztán gyorsan összeszedem magam és bemanőverezek egy szabad parkolóhelyre, mire a hátam mögött lévő türelmetlenkedő durva gázadással hajt tovább. Üdv Tahófalván, Mira.

Gyorsan kipattanok, és a kapucsengőkhöz lépek, és legnagyobb örömömre tényleg megtalálom Szoboszlai nevét. Mielőtt csengetnék, a távirányítóval bezárom az autót, nem megyek már vissza a telefonomért, mert úgyis csak annyi a célom, hogy összeszedjem Benit és elhúzzunk innen. Megnyomom a csengőt, az ajtó pedig rezgéssel jelzi, hogy kinyílt előttem. Ehh, kösz? És hova menjek?

Kissé idegesen lököm be a lépcsőház ajtaját, majd az előtérben legjobb megoldásként a lifetekkel szemben lévő postaládákhoz lépek és vetek egy pillantást az ottlévő nevekre is. Szoboszlai 8/12. Remek.

A 8. a legfelső emelet és szerencsére nincs túl sok lakás ezen a szinten. A 12-es előtt állva megnyomom az ajtó mellett lévő csengőt és egy percen belül ki is tárul az ajtó előttem, egy szélesen vigyorgó Szoboszlai Dominik fogad.

- Idetaláltál, Királylány? - kérdezi üdvözlés gyanánt.

Odabentről viszonylag normális hangerejű zene hallatszik ki és megannyi ember csevejének zaja.

- Amint látod. - mondom neki halkan. - Hogy van Beni? - kérdezem.

- Jól van. Lefeküdt aludni kicsit. - ránt vállat, az én ajkaim pedig elnyílnak kicsit.

- Akkor mégis...

- Gyere be. - nyúl a kezemért és maga felé húz, majd amikor átlépem a küszöböt és beljebb kerülök, bezárja az ajtót.

- Miért hívtál ide? - sziszegem kissé idegesen. - Nem ezt kellene csinálnom az érettségim előtti pár napban. És neked sem. - oktatom ki és kicsit meglepődök magamon, hogy mindehhez most van bátorságom.

Talán az autóvezetés miatti adrenalin mondatja ezeket velem.

- Elaludt a tesód, Törpilla, mit csináljak most? Talán ha normálisan a gázra tapostál volna a picike lábaddal, akkor sikerül elcsípni ébren. - mondja nekem, hangja inkább szórakozottan kekeckedő, mintsem szemrehányó.

Biztosan ő sem józan már totálisan.

- Na gyere beljebb. - teszi kezét a vállamra. - Ezt vedd le, mert totál csövesnek nézel így ki. - döf még belém és elkezd megszabadítani a pulóveremtől, amit végül hagyok neki és csak egy gyilkos pillantást küldök felé, mikor feldobja a ruhadarabot a fogasra.

Nem feltétlenül akarok belépni ennyi ember közé. Nem is tudom kik vannak itt. Látszólag egyiküket sem izgatja túlságosan, hogy Szoboszlai oldalán velem tér vissza, mindenki beszélgetésben vagy sztorizgatásban van valakivel.

Végig futtatom a szemem az itt lévőkön. Néhány fehérvári focista van itt, meg számomra ismeretlen emberek - az nem lep meg, hogy Lilla nincs itt -, illetve ahogy az erkélyajtó felé fordítom a tekintetem, két alak lép be, és hirtelen elakad a lélegzetem. Apukám a világ - oké, a második kerület - legnagyobb BVB szurkolója, így nem volt ismeretlen számomra az óriás, szőke norvég, Erling Haaland és a vele lévő Jude Bellingham.

Utóbbi észreveszi, hogy figyelem, és felém fordítja a tekintetét. Hirtelen nem tudok elég gyorsan reagálni, ugyanakkor érzem, hogy az arcom felforrósodik, a dortmundi focista pedig rám villant egy mosolyt, amit végül esetlenül, de viszonzok.

- Na, mi az Tündérszemű, feka dákóra vágysz? - Szoboszlai hangja közvetlenül a fülem mellől hallatszik és ránt vissza a valóságba egyúttal.

Ledöbbenve fordulok felé, és hirtelen benn rekednek a szavaim; nem tudom elhinni, hogy tényleg ennyire közönséges ez az ember.

- Kicsit erős kezdés lenne, nem gondolod? - emeli rám egyik szemöldökét, miközben tovább feszíti a húrt.

- Ki mondta neked, hogy kezdő vagyok? - találom meg a hangom és kérdezem tőle szúrós tekintettel.

Egy pillanatra döbbenet suhan át az arcán, de szemei továbbra is csibészesen csillognak rám.

- Én kérek elnézést, Törpilla. - teszi kezét mellkasára drámaian. - Ezesetben gyere, bemutatlak. - húz magával, és esélyt sem hagy ellenkezni.

Az események irányítása tényleg kicsúszik a kezemből. Szoboszlai a világ legszebb szemű lányaként mutat be a két srácnak - tényleg nem tudhatja, hogy mi az igazi nevem, vagy módszeresen nem hajlandó használni, mindegy is - majd ex-csapattársával távolabb mennek, én pedig egyedül maradok Jude Bellingham-mel.

Nem szeretem a brit akcentust, ő azonban annyira imádnivalóan formálja a szavakat, hogy órákig képes lennék hallgatni. És igazából ezt is teszem. Miután kerít nekem valami alkoholmentes innivalót, kimegyünk a teraszra. Egy pillanatig csak élvezem az esti hűs szellőt és a Dunára nyíló kilátást a legfelső szint tekintetes méretű teraszáról. Most először olyan szépnek találom ezt az egész komplexumot itt; elfelejtem hogy megannyi újgazdag, Szoboszlaihoz hasonló sznob lakik itt. Jude sokat kérdez saját magamról, én pedig főleg az érettségiről mesélek, meg arról, hogy rajzolok. Aztán a bátyámról, így értelmet nyer neki, hogy miért vagyok itt. Elmondom neki, hogy apukám nagyon szereti a csapatukat. Szeretném megkérni, hogy csináljunk egy közös képet, de nem igazán van hozzá bátorságom, na meg a telefonom is a kocsiban maradt.

Elmeséli, hogy Haaland hívta magával Magyarországra, akit pedig nyilván Szoboszlai hívott. Csak pár napig maradnak, mivel a magyar focistának is a vizsgáira kell koncentrálnia hétfőtől.

Szoboszlai bunkó megjegyzése ellenére sem tekintek úgy a velem beszélgető fiúra, mint potenciális hímnemű partnerre, viszont annál kellemesebb beszélgető partnert ismerek meg benne. Hirtelen élvezni kezdem, hogy angolul beszélhetek.

- Apukám iszonyatosan irigy lesz. - csóválom meg a fejem, amint épp befejezzük a nevetést egy dortmundi öltözőben történt vicces sztori után

- Csináljunk apudnak egy képet. - javasolja Jude.

- Lent hagytam a telefonom az autóban. - fordítom a szemeim szégyenlősen a padlóra.

- Csináljunk az enyémmel. Bekövetlek és elküldöm. - ajánlja rögtön.

- Oh... oké. - lehelem teljesen elámulva.

Tényleg követni kezd, majd pedig lövünk pár képet. Az elsőkön totálisan zavarban érzem magam, aztán pedig Jude különböző kretén pózokra kér, amikben partner vagyok, így végül pár nagyon vicces kép is születik, amiket el is küld nekem.

- Ez a kedvencem. - fordítja felém a képernyőjét, amin egy olyan kép van amin épp duck face-t csinálok, ő pedig puszit nyom az arcomra. - Posztolhatom az accountomon? - kérdezi egy édes mosollyal, én pedig hirtelen nagyon zavarba jövök.

- Nos, ha tényleg ezt szeretnéd, akkor persze. - mondom végül és ajkaim enyhe mosolyra húzódnak.

Nincsenek fiú barátaim, nem tudom, hogy kell bánni velük és hogyan kell viselkedni ilyen szituációkban. Persze, a kis csevegésünk olyan laza és gondtalan volt ezelőtt, akkor nem zavart semmi. Széles mosollyal pötyög a telefonján, végül felém fordítja a képernyőt, hogy láthassam a megírt posztot a képpel.

Highlight of my 🇭🇺 night: Miss Mirabella Bolla, the girl with the most beautiful eyes in the world. 😊😇😘

Az ajkaim széles mosolyra húzódnak a szöveg láttán.

- Rendben, posztolhatod. - pislogok a focistára szégyenlősen, ő pedig meg is teszi ezt.

Örülök ennek a pici hollywoodi bff-ek momentnek, még akkor is ha nagyon szoros barátságot most nyilván nem kötöttünk, de jól esett a lelkemnek, hogy nem voltam totálisan antiszociális ma éjjel. Még akkor is, ha ebbe az egészbe Szoboszlai rángatott bele, és rohadtul nem megfelelő outfitben voltam most itt.

- Hey, Judeeee! - Haaland szinte kirobban a teraszra, olyan erővel, hogy bele is remeg a szerkezet. - Gyere énekelni, épp a te számod jön! - ragadja meg az angolt és rántja magával.

Egy utolsó bocsánatkérő pillantást kapok, mielőtt eltűnnének. Kifújom a benntartott levegőmet, majd én is úgy döntök, hogy bemegyek, és talán tényleg ideje lenne megnéznem, mi van a bátyámmal. Persze a nappaliban összegyűlt tömeg nem enged túl messzire jutni, és mivel mindenki eszeveszetten ujjong, és a középen álló, röhögőgörccsel küzdő Haalandot és Bellinghamet figyeli, miközben felcsendülnek Ne-Yo So sick c. számának első dallamai. Oh, láttam ezt a híres-hírhedt videót, amikor ezek ketten énekeltek. Most duettben adják elő a szóban forgó számot és tényleg nagyon vicces ez az egész. El tudom képzelni, mennyire szórakoztató lehet azoknak, akik már nem józanok.

- Hugi, te mit csinálsz itt?

Megpördülök és legnagyobb meglepetésemre a bátyámmal találom szemben magam.

- Érted jöttem, bátyus. - engedek el egy mosolyt felé, mivel ahogy végignézek rajta látom, hogy rémségesen rossz állapotban azért nincsen. - A BFF-ed hívott fel, hogy halálodon vagy. - incselkedek vele.

- Büdös gyökér. - forgatja meg a szemeit.

Az.

- Várj csak... akkor te most átjöttél Budáról, autóval ide? - kérdezi megrökönyödve.

Én csak elégedetten bólogatok.

- Te vagy a hősöm.

- Tudom. Menjünk haza. - mondom neki, ő pedig beleegyezően bólint, és szerencsére nem ölel magához, bármennyire is szeretne, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem jól viselem ha valaki "átbulizott éjszaka" szagú.

Egy utolsó pillantást vetek a karaoke-zó dortmundi focista párosra, végül legnagyobb meglepetésemre, mosolyogva és jó emlékekkel hagyom el Szoboszlai lakását.

A kormány mögé csúszva, gyorsan elveszem az anyósülésen heverő telefonom, hogy Bendi rá ne huppanjon. Majd megnézem, hogy nem kerestek-e a szüleink. Nem fogadott hívásom nincs. Megnyitom Jude üzeneteit a képekkel, s gyorsan vissza is követem őt.

A bátyám csak szemeit lehunyva dől a fejtámlának, miközben becsatolja az övét. Bezárom a beszélgetést, s ekkor látom, hogy valaki mástól is van pár üzenetem, szóval gyorsan rányomok.

hidegkutiadam: Elég titokzatosan hangzik... mi jót csinálsz? (12:52)

hidegkutiadam: Ohh... most már látom. Érezd jól magad, Mira-baby. 😘 (2:34)

Wow. Ádám hajnali fél háromkor engem stalkolt. És szívecskés puszis szmájlit küldött.

- Hugi, menjünk már. - nyög fel Bendi, és engem is sikerül kicsit észhez térítenie.

De csak kicsit. Gondolatban a felhők között járok, ennek köszönhetően pedig annyira könnyedén és hibátlanul vezetek haza ilyen késői órán, hogy még örülni is elfelejtek neki.

*-*

Vasárnap ebéd után muszáj belevetnem magam még egy kicsit a tanulásba. A szombati napot eltöltöttem mindenféle haszontalan tevékenységgel. Meleg és napos idő volt, ezért kint ücsörögtem a medencénk partján és befejeztem az Ádámos rajzomat. Apunak megmutattam a képeimet és átadtam Jude üdvözletét. Ezen kívül pedig fürödtem a népszerűség tengerében az insta poszt miatt. Jude küldött pár üzenetet és képeket arról, hogy éppen mit csinálnak Haaland-dal - főként a buli fáradalmait heverték ki valami iszonyat menő lakosztályban - és én is küldtem egy képet ahol csak az látszik hogy egy bizonyos rajzon munkálkodom a napozóágyon ülve.

Mégis, a napom legnagyobb részét az tette ki, hogy folyamatosan azt figyeltem, hogy Ádám mikor válaszol a válaszomra, amit végül hajnali 4-kor küldtem el neki, miután végre tisztán ágyba kerültem, ami nevezetesen így szólt:

bollamirabella: Oh, sorry, igen be kellett ugranom egy partira 😅

hidegkutiadam: Nem vagy semmi 😏

Ilyen és ehhez hasonló, többnyire semmit mondó üzeneteket váltottunk a nap folyamán, engem mégis annyira felspannolt, hogy egész idő alatt csak vigyorogni tudtam. Az pedig már csak bónusz volt, hogy Beni másnaposan szenvedett.

Visszatérve a valóságba végül, kilövöm az internetet a telefonomon, hogy még csak esélye se legyen elvonni a figyelmem. Végül az időt csekkolva, nekiülök egy matek érettségi feladatsornak. Már sokat megcsináltam belőlük, ezt is csak amolyan szórakozott gyakorlásként kezelem és elég jól haladok vele.

Kopognak. Szemeimet kicsit megforgatom, hiszen mondtam a szüleimnek, hogy tanulni fogok, Beni pedig visszahúzott Fehérvárra valamiért.

- Igen? - szólok ki.

- Szia, Tündérszemű.

Nem hiszem el.

- Te mit keresel itt? - kérem számon Szoboszlait.

- Mivel a múltkori esszém értékelését elsunnyogtad, gondoltam, hogy most hozzáteszem a lehengerlő személyiségemet is a dologhoz így hátha kicsikarok belőled egy kis segítséget. - jön beljebb és bezárja maga mögött az ajtót.

Nála van egy MacBook ami arra enged következtetni, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja.

- Elolvastam. Jó volt. - mondom végül.

- Ennyi? - nevet fel kissé.

- Dicséretet vársz tőlem? - kérdezem tanácstalanul. - Egész jól összeraktad, nem voltak benne hibák, meglepett, hogy ilyen helyesen írsz. Na. - nyögök fel kicsit, s lassan felállok az asztalomtól.

Szoboszlai elégedetten mosolyodik el a szavaimon, nem tűnik megbántottnak azért, mert azt feltételeztem róla, hogy nem írna helyesen. Laptopját az asztalomra helyezi és vet egy pillantást a majdnem teljesen kész matek feladatsoromra.

- Megcsinálunk együtt egy feladatsort? - kérdezi végül és tekintetét rám emeli.

Vagyis süllyeszti mert a vállait sem érem fel.

- Én már megcsináltam az összeset. - mondom.

- Akkor csinálj egy németet, én addig csinálok egy magyart, a végén kijavítjuk egymásét. - ajánlja.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan ötlete, ami tetszeni fog, mégis beleegyezek. Kinyomtatok egy-egy random feladatsort, majd közlöm a focistával, hogy semmilyen internetes forrás használata nem engedélyezett, így telefonjaink és laptopjaink az ágy közepén végzik. Ő pedig kap tőlem egy helyesírási szótárt, amit egyébként is használhatna, magamnak pedig előveszem a német szótárakat.

Szoboszlainak megmondom, hogy üljön az íróasztalhoz, én pedig az ágyamon foglalok helyet és a rajzmappámra helyezem a kinyomtatott feladatlapokat, majd neki is állok. Elég sok idő eltelik totálisan csendben. Oké, igazából ezt a feladatsort már megcsináltam egyszer, és akkor volt benne pár hibám, szóval most ismét neki álltam, és a legtöbb dolgot emlékezetből írtam be, szóval viszonylag hamar végeztem vele.

Néha vetek egy-egy pillantást az asztalomnál ülő focistára, aki néha-néha elenged egy-egy kelletlen nyögést. Hirtelen annyira abszurdnak érzem a szituációt, amiért az asztalomnál ül és egy feladatsort csinál, hogy még el is mosolyodom rajta. Az elkészült német feladatsoromat félreteszem, és egy üres lapot húzok magam elé a rajzmappán. Csendben és lassan az egyik, ágyamon heverő ceruzáért nyúlok, miközben tekintetem továbbra is Szoboszlain tartom.

Finom mozdulatokkal kezdem megörökíteni az előttem lévő jelenetet, kicsit összeráncolom a szemöldököm, ahogy a ceruza zajt csap a papíron, és csak remélem, hogy nem hívom fel magamra a figyelmet túlságosan. Pár másodpercig nézegetem a vonalaimat, majd ismét felpillantok, ekkor azonban Dominik engem figyelő szemeivel találom szemben magam. Kicsit megdöbbenek rajta, hogy engem néz.

- Mi az, készen vagy? - kérdezem hitetlenül, hiszen tényleg vagy 4 órát vesz igénybe egy magyar érettségi.

- Nagyon ki vagy simulva, Kicsilány. - mosolyodik el rajtam. - Csak nem összegyűrted a lepedőt Bellingham-mel végül?

Ajkaim hitetlenül elnyílnak, szavaim azonban elakadnak. Mindig sikerül lerombolnia a róla kialakított illúzióimat, amikben egy icipicit szimpatikussá válik.

- Az nem tartozik rád. - nyögöm végül és érzem, hogy az arcom máris lángol emiatt.

Szoboszlai mindenttudóan elvigyorodik.

- Csak nem a lakásomban csináltátok? - faggat tovább kaján tekintetek közepette.

- Magadból indulsz ki? - kérdezem csípőből, és rögtön rá is jövök, hogy ez mennyire klisés kérdés volt.

Ő elneveti magát, s teljesen felém fordul, sőt fel is áll a székből, én pedig kétségbeesetten nyúlok a német érettségis lapok felé és helyezem őket a rajzra. Miért voltam olyan hülye, hogy őt kezdtem lerajzolni? A szívem a torkomban dobog, amint a focista leül velem szemben. Szeretném visszaküldeni a helyére, hogy fejezze be az érettségijét.

- Te készen vagy? - bök fejével az ölemben tartott mappára.

- Igen. - lehelem.

Pár hosszú másodpercig csak áthatóan méreget, végül szemei az enyémekbe fúródva állapodnak meg.

- Megnézhetem a szemüveged? - kérdezi csak úgy a semmiből, amitől még jobban ledöbbenek.

- Miért? - nyögöm ki végül.

- Csak látni akarom, mit látsz, ha nincs rajtad. - von vállat, én pedig tudom, hogy valószínűleg bele akar nézni a lencséimbe, mert az nála okozna elég homályos látást.

- Te nem vagy normális. - csóválom meg a fejem, valamiért mégis leveszem életem legfontosabb kiegészítőjét, és felé nyújtom.

Csak tippelni tudok, hogy elégedetten mosolyog, miközben elveszi tőlem. Meleg ujjai megérintik az enyémeket. Védekezően húzom vissza a kezem az ölembe és fektetem a nálam lévő papírokra. Szart se látok.

- Wow, Tündérszemű. - szólal meg meglepetten. - Ez rohadt erős.

Nem mondod?

- Add vissza. - kérem tőle csendesen, azonban nem teljesíti a kérésemet.

Mit is vártam?

- Vedd el. - nevet fel, én pedig hirtelen nem tudom elhinni, hogy van képe ilyen gyerekes játékot űzni velem.

- Dominik... - nyögök fel és magamhoz szorítva a rajzmappámat, megpróbálok a sziluettje felé nyúlni, de nem látom élesen, hogy hol van a szemüvegem.

Sikerül a felkarját megérintetem, ő pedig győztes nevetés közepette emeli magasba a másik kezét. Szemeimet lehunyom egy pillanatra. Legszívesebben toporzékolva bőgnék most.

- Ez rohadtul nem vicces. - mondom neki.

- Visszaadom, ha megmutatod, mit rajzoltál. - ajánlja.

Azt elfelejtheted. Szorításom erősödik a mappán, ezt pedig ő is biztosan észreveszi.

- Nem. - mondom határozottan.

- Na, ne légy már ilyen. Lilla szerint tök jól rajzolsz.

Lilla pedig csak kihasznál téged. - villan az agyamba, de ezt nem vágom a fejéhez, pedig ehhez lenne igazán kedvem.

- Add már vissza azt a rohadt szemüveget! - emelem fel a hangom kicsit, mire hallom, hogy elenged egy csalódott sóhajt, aztán tényleg felém nyújtja a kiegészítőt, ami után olyan hévvel kapok, hogy a rajzmappát engedem kihullani a szorításomból, Szoboszlai pedig kíméletlenül kihasználja ezt és homályos mozdulataiból ítélve szeretné megkaparintani.

Én azonban elég gyors vagyok, megpróbálom megakadályozni, ezt azonban a szemüvegem bánja, ami végül kettőnk között esik az ágyra.

- Ne légy már ekkora segg! - szalad ki a számon, folytatni azonban nem tudom, mert olyan erővel rántja ki a kezeim közül a papírokat és mappákat, hogy egyensúlyomat elvesztve esek az ágyra, és érzem, hogy a szemüvegem nyitott szára kellemetlenül fúródik a bordáim közé... aztán a testsúlyom győzedelmeskedik felette és reccsen egyet.

Baszki...

Sietősen tápászkodok fel és próbálom kitapogatni a látásomat jelentő kellék helyét, amit meg is találok s tapintásommal rögtön érzem, hogy tényleg eltört.

- Jaj, ne. - nyögöm ki, és gyorsan visszahúzom a szemeim elé, hogy legalább lássak. - Eltörted a szemüvegem! - jelentem ki kiabálva, s hirtelen az sem érdekel, hogy Szoboszlai a kezei között tartja a rajzom.

Kétségbeesettségem szerencsére elnyeri a figyelmét.

- Az érettségim előtti napon eltörted! - nézek rá és most már tényleg érzem a szemeimet elárasztó könnyek hadát. - Mégis hogy menjek így holnap vizsgázni? - akadok ki.

- Gyakorlatilag te törted el, Törpilla. - mondja, majd gyorsan folytatja. - De hát vannak lencséid és biztosan van váltás szemüveged. - érvel Szoboszlai.

Dühösen pattanok fel az ágyamról, félszárú szemüvegemet viselve.

- De nem akartam lencsét hordani vizsgához, nem szeretem őket, kényelmetlenek! - kiabálok vele továbbra is, ami látszólag meglepi. - A váltás szemüvegem meg tök régi, nem olyan erős, mint ez!

És bénán is néz ki, mert még valami idióta gyerek design.

- Menj most el. - erőltetek nyugalmat a hangomra, ami igazából a rám törő sírás miatt csuklik el.

- Ne sírj már, Kicsilány. - nyúl a kezem után s felállva az ágyról magához húz, ami egy egészen kicsit zavarba hoz.

Egyik kezével megigazítja a hajamat, s szánakozó mosollyal néz le rám. El szeretném törni mind a két lábát.

- Szerzünk neked egy új keretet, oké? - kérdezi s ezúttal biztatóan néz rám.

- Mégis hogyan? - kérem ki magamnak. - Ezekre napokat kell várni!

- Hidd el, hogy van az a pénz, ami megoldja. - kacsint rám, és elkezd kifelé húzni.

Hirtelen nem tudok ellenkezni. A törött szemüvegem mellett még magamhoz veszek egy pár kontaktlencsét szükség esetére, majd totálisan zombi üzemmódban követem a focistát a kocsijához, amivel végül a belvárosba megyünk.

Annyira ideges és dühös vagyok, hogy inkább meg sem szólalok, hagyom, hogy Szoboszlai stand-upolja végig az egész látogatásunkat az optikában. Természetesen ugyanolyan keretük nincs készleten, mint az enyém, hasonló van, és vállalják is, hogy SOS-ben megcsinálják bele a nekem való erősségű lencséket, én pedig beleegyezek, mert tényleg nem vagyok hajlandó másnap szalonképes szemüveg nélkül érettségizni.

Másfél óra szótlan ücsörgés után - Szoboszlai addig felpróbált 3-szor 10 a 23.-on darab napszemüveget - végre elhagyhatjuk az optikát én pedig megnyugodva igazítom meg az újdonsült szemüveget az orromon.

- Otthagytam miattad több, mint 300.000 forintot, Tündérszemű. - szólal meg Szoboszlai, hangja szórakozott, nem vádló, nekem azonban rögtön felforr az agyvizem miatta.

- Emlékeztetnélek rá, hogy az egész a te hibád volt! - sziszegem neki, és most talán életemben először kell kényszerítenem magam, hogy ne ordítozzak valakivel nyilvános helyen. - Amúgy meg rohadtul tisztában lehetnél vele mennyibe kerül egy ilyen, főleg hogy magadra aggattad az összes Armani-Gucci napszemüveget az optikában! Vagy talán a Blaha aluljáróban veszed a Rolexed meg a többi cuccod? Ez a legkevesebb, amit tehettél. - állok meg és fordulok vele szembe az autója mellett, miközben szabályosan érzem, hogy a szemeim villámokat szórnak felé.

- Csak viccelek, nyugodj már meg, nem csoda, hogy a hormonjaid nincsenek rendben, ha állandóan ennyit stresszelsz. - rázza meg a fejét lesajnálóan, amivel csak még jobban felbosszant, de végül sikerül magamban tartani a szidalmaimat.

Amint az autó jelzi, hogy az ajtó nyitva, erőteljesen rántom ki és ülök be ismét, majd az előbbihez hasonló mozdulattal zárom be.

- Ahhoz képest, hogy egy budai kishercegnő vagy, úgy csapkodod azt a szerencsétlen ajtót, mintha a kertibudiból jönnél ki. - jegyzi meg szórakozottan, miközben beindítja a motort.

Annyira abszurd a megjegyzése, hogy egy kisebb kuncogás szalad ki az ajkaim közül.

- Annyira segg vagy. - suttogom végül és hátradőlök.

Elenged egy rosszalló nevetést, végül pedig végre elindulunk. Útközben nem szólunk egymáshoz, én csak aggodalommal bámulom az egyre inkább gyűlő esőfelhőket, s mire a hercegnős budai hegyemre érünk, ténylegesen esni is kezd. Tudom, hogy mennyire fos dolog esőben vezetni - a forgalmi vizsgám végén is ez történt, valószínűleg ezért könyörültek meg rajtam és engedtek át - ezért nem ellenkezem túlságosan, mikor Szoboszlai ismét bejön velem.

- Itt maradhatsz amíg el nem áll az eső, de utána hagyj engem békén. - mondom neki, mielőtt ismét belépnénk a szobámba.

Ő végül nem kommentálja tovább a dolgot. Én sietősen szedem össze a szétszóródott papírokat, a rajzot a mappa mélyébe rejtem, majd a német papírokat Szoboszlainak nyújtom.

- Én nem írtam még meg a rövidebb esszét. - mondja.

- Nem baj. Majd annak megfelelően számolom ki hány százalékot értél el. - mondom és átveszem tőle a lapokat, s rá sem nézve húzom magamhoz a laptopom, hogy megnyissam a megoldókulcsokat.

A szövegértési részben van 1-2 hibája, de egyébként ügyesen megoldotta a dolgokat. Az érvelő esszéjét olvasva kicsit ismét elképedek. Főként azért is, mert fiú létére tényleg meglepően szépen ír - mind tartalmilag, mind külsőleg - és emiatt annyira meg is fájdul a szívem, hogy viselkedésében ennek az intelligenciának nyoma sincs.

A szabad szövegalkotásra megszavazom neki az összes pontot, így a végeredményben 92%-kal zárja a próbafeladatsort ami tényleg rohadt jó eredmény szerintem.

- Ebben nem volt hiba. - nyújtja felém váratlanul a német érettségi lapokat.

- Kösz. -veszem át tőle, s egyidőben ezzel én is odaadom neki a sajátjait.

Csak szemforgatva megrázza a fejét az eredményen, majd lassan feláll és pakolni kezd. Kicsit megijedek, hogy most vajon megbántottam-e vagy valami hasonló.

- Lassan megyek. - mondja nekem semlegesen.

- De hiszen még esik.

- Törpilla, a legtöbb ember tud esőben is autót vezetni. - kacsint rám és megvillantja a szokásos, idegesítő vigyorát.

- Oké. - fordítom tekintetem a padlóra zavartan, miközben én is felállok.

- Holnap érted jövök reggel. - mondja, ismét csak a semmiből.

Nem hallott még az egyenrangúságról vagy valami hasonlóról?

- Nem szükséges. - veszek elég bátorságot és pillantok a szemeibe. - Nekem másik suliba kell mennem, mert emeltet írok. Apu elvisz. - teszem hozzá, s egy kicsit úgy érzem, hogy most én degradálom saját magam budai hercegnővé.

Szoboszlai kicsit elcsodálkozik a mondataimon, végül csak elfogadóan bólint.

- Szóval... - nyitja ki az ajtómat és idegesítő mosolyával még visszafordul hozzám. - Ezért rajzoltál le, hm? Tudtad, hogy holnap nem talizunk és kellett valami, amit bámulhatsz addig is?

A testemben lévő összes vér a fejembe a szökik, ezt ő is látja, és mosolya csak szélesedik attól hogy ennyire zavarba tud hozni, még úgyis, hogy ő volt ma a gyökér és tette tönkre a szemüvegemet.

-Tűnj már el. - mondom neki, és minden erőmet és bátorságomat összeszedve érintem meg a hátát és tolok rajta kicsit, hogy végre kikerüljön a látóteremből.

*-*

Sziasztok! Megérkezett egy elég hosszú rész erre a hétre, csak Nektek, csak most. Mira továbbra sem szabadul Dominiktól, és olyan érdekes témák is előkerülnek köztük, mint Mira (nemlétező) szexuális élete. Mit gondoltok arról, hogy D. ennyire ráakaszkodott most Mirára? És arról, hogy látta a rajzot magáról?  ÉS arról, hogy Ádám is érdeklődni kezdett iránta? Huhh, mondjatok el mindent, mert nagyon érdekel. Köszönöm nagyon az eddigi szavazatokat és hozzászólásokat Nektek! Puszika.