Az ősz meglepetést hoz nekünk az irodában. Meglátogat minket a Tündérkeresztanya. Megmondom őszintén, kihagytam volna. Ő ugyanis nem az a jóságos, ősz hajú anyóka, aki tökhintót és báli ruhát varázsol Hamupipőkének. Nem, ők a Tündérkeresztanya Tanácsadó Iroda (más néven a TUTI), és azért jönnek, hogy a hatékonyabb működés érdekében átvilágítsanak bennünket. Akkor jó nagy gyertyát hozzatok, baszki, mert a legutóbbi két jelentéseteket olvasva azokban sem találtam túl sokat a szellem napvilágából! Odaültök mellénk, nézitek a munkánkat, töviről-hegyire kifaggattok róla, hogy mit és hogyan csinálunk, azután szépen egy vaskos dossziéba foglaljátok, és már fáradtok is a kasszához. Annyi kristályért talán én is tudnék szakérteni, csak az én szakértésemre senki se kíváncsi. Mert egy külső szem mindent jobban lát. Ebben akár még lehetne is valami... De akkor miért a saját mondatainkat olvassuk vissza a jelentésetekben, mintha ti találtátok volna fel a tündérport?

Vajk jókat mulat rajtunk, hogy nálunk is így működik ez. Ők sem rajonganak a tanácsadókért. Úgy látszik, ez is közös a világainkban. Ahol csak megjelennek, az pár hónapon belül garantált átszervezést jelent. Fogadni mernék, hogy karácsonyra, vagy legkésőbb januárra megint készülni fog egy átalakítási koncepció. Inkább nem foglalkozom vele. Nem akarok előre idegeskedni.

Végül mégsem költöztem haza Vajktól. Gondolkodtam, de ő is azt akarta, amit én, és azóta is együtt lakunk. Hazajárok a saját lakásomba takarítani, meg a postámért, hoztam el egy halom váltás ruhát is. Amiket aztán itt tisztítok, Vajk ruháival együtt. Vajk megtanított használni a mosógépet, én meg megmutattam neki, hogy varázslattal azért sokkal könnyebben megy ez. Praktikus dolog tündérnek lenni. Van egy halom hasznos háztartási varázslatunk (amikről csak büszkén és alliterálva tudok beszélni).

Az együttélés jó, és könnyebben megy, mint azt reméltem volna. A kis virágom remekül érzi magát Vajknál. Én is remekül érzem magam, és hajlok arra, hogy tényleg az életörömemből nyeri az energiáját. Szépen kifejlődött, és időnként dúdolgat magában. Már kértem tőle, hogy legalább akkor ne csinálja, amikor vendégek vannak nálunk. De mintha a falnak beszélnék. Biztosan kamaszodik. Vajk barátai néha furcsán néznek rá, azután valószínűleg elkönyvelik magukban, hogy csak képzelődnek. Hiszen honnan is lenne egy szobanövénynek zenei érzéke? Az igazat csak mi ketten tudjuk Vajkkal, és szoktunk azzal viccelődni, hogy ha így folytatja, kénytelenek leszünk beíratni egy művészeti iskolába, vagy egy tehetségkutatóba. Nagy médiaszenzáció lenne, az biztos. Az első cserepes virág, aki megnyerte az X-faktort...

Vajk barátai, a barátaink jó fejek. Barna, Botond, Tihamér és Sóska (ne kérdezzétek, miért hívják így a Soós Ricsit, senki nem árulja el nekem), illetve Sára (Barna barátnője) és Rózsa (Botond menyasszonya). Rózsa akár tündér is lehetne, kedves és gyönyörű (lehet persze, hogy túl jó volna tündérnek). A srácok menthetetlenül kockák, mint megtudtam a két lánytól, és már azt is értem, hogy szó sincs itt semmiféle térbeli testről. Az csak Sóska fárasztó vicceiben létezik, amik arról szólnak, hogy például a háromdimenziós szekeret térfogatnak hívják, és az egyetlen jármű, ami "hő" hatására megáll, az a lovaskocsi.

Amíg a srácok a számítógép előtt "kockulnak" (mi a csodáért pont ez szórakoztatja őket, mikor a munkában is ezt csinálják?), mi kibeszéljük őket a hátuk mögött a lányokkal, így egy csomó dolgot tudok meg róluk. Jól kijövünk mi hárman, egészen könnyedén befogadtak, mintha már régóta Vajkhoz tartoznék. Igyekszem beilleszkedni, ha már egyszer itt vagyok.

Ne higgyétek, hogy Lajtát elfelejtettem volna. Továbbra is ő a legjobb barátnőm, a munkahelyünkön együtt szidjuk a tanácsadókat, ebédnél kibeszéljük a világ dolgait, az épp aktuális pasijait, és miénk a csütörtöki cukrászdázós barátnőnap is. Pontosabban "kispénteki", legalábbis Sóska csak így hajlandó hívni, mondván, hogy ő bizony soha nem mond csütörtököt. Nem biztos, hogy akarom a kelleténél jobban tudni, mire célozgat ezzel (nem mintha akkora nagy nőcsábász lenne, szerintem elég volna egyszer találkoznia Lajtával, hogy csetlő-botló romhalmazzá változzon).

Szóval, a kispéntekeket Lajtával töltöm, mint mindig. Ez a nap a srácok kimenője is, amikor délután elmennek sörözni, vagy mit tudom én, hogy hová. Lajta azt kérdezi, nem vagyok-e ilyenkor féltékeny Vajkra. Ez már Sárával és Rózsával is szóba került, ők azt mondták rá, hogy hagyni kell a fiúkat kicsit kiereszteni a gőzt, és ők bíznak Barnában és Botondban. Az én helyzetem ennél sajátosabb. Én pontosan érzem Vajk érzéseit, és ezt ő is pontosan tudja. Ha megcsalna, azt azonnal észrevenném. De bízom benne, ahogyan ő is bennem. Ő nem az a kísértésbe eső típus. Nem mondom, hogy nem veszi észre a szép nőket, de ez még nem bűn. "Hűséget fogadtam, nem vakságot" - szokta idézni az édesapját. Ezt el tudom így fogadni, mert sosem próbál közeledni máshoz, ugyanúgy, mint ahogy a közös nyaralásunkon is csak velem  törődött, akárki volt is körülöttünk. A hűség nem vakságot jelent, hanem szeretetet és kitartást.

Kicsit elkalandoztam. Elmondom Lajtának is, ami az eszemben jár. Elgondolkodva kavargatja a kávéját, majd komolyan rám néz.

- Ugye tudod, hogy kifogtad a főnyereményt? - kérdezi, és nyoma sincs a hangjában tréfának.

- Jaj, Lajta...

- Nézz magadra! - fojtja belém a szót. - Ragyogsz, mióta együtt vagytok. Csak egyszer találkoztam vele, de vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam, teljesen beléd van zúgva. Erősebb az önbizalmad, és eszedbe sem jut a külsőd miatt aggódni. Életemben nem láttalak még ilyen boldognak, Petra. Nagyon örülök nektek.

- Köszi! - zavarban vagyok, de Lajtának igaza van, én is érzem. A szerelmes Petra jobb Petra.

A munkahely ellensúlyozza a magánéleti boldogságomat. A TUTI tanácsadói rákapcsoltak. Elemzik a hivatal munkájának minden kis részletét, ábrákat rajzolnak, számokkal bűvészkednek. ETM-mutatót (egységnyi tündérre eső munka) rendelnek mindenhez. Már a kifejezéstől is kiráz a hideg. Ez olyan, mint nálatok. Ellelketlenedik a világ. Így lesz az emberből "emberi erőforrás", a tündérből "varázshasználó munkatárs ". Csak az vész el közben, hogy itt érző élőlényekről van szó. Az ilyen galád tanácsadóktól minden kitelik, ezek képesek lennének a Télapót is átkeresztelni a hangzatosabb "senior ajándékozási menedzser"-re. Ezúton kérek elnézést, ha bármelyikőtök is tanácsadóként keresné a kenyerét. A jelenlévők mindig kivételek.

Még egy dolog zavar velük kapcsolatban: a leplezetlen áhítat, amivel a főnökeikről, és a világunkat irányító magasságos Tündér Tanácsról beszélnek. Már bocsánat, de a tündértanácsosok sem istenek... Mi, tündérek is hiszünk egy felsőbb, teremtő erőben, vagy erőkben, aminek vannak rokon vonásai a ti isteneitekéivel. Személy szerint én nem vagyok egy buzgó hívő, de azt gondolom, ha létezik Isten (vagy istenek), akkor ő biztosan jóval magasabban lakik, mint a Tündér Tanács rezidenciája.

Miután ma is felmérték, hány ETM-et ér a munkám, és lejárt a túlórával megtoldott munkaidő, hazafelé indulok. Útközben veszek ki kristályt, átváltatom forintra, és picit szívom a fogam, hogy mennyi idő van még hátra a következő fizetésig. Haza akarok ugrani a lakásomra néhány holmimért, meg benézek Manon boltjába, venni pár dolgot.

- Ritkán látlak - jegyzi meg Manon kedvesen.

- Igen - bólogatok bocsánatkérően. - Az van, hogy... izé, összeköltöztem a barátommal.

- Helyes! - mosolyog rám. - Milyen a fiú?

- Rendes.

- Mivel foglalkozik?

- Portáltechnikus - hazudom gondolkodás nélkül, de legalább következetesen.

Annyiban nem teljesen hazugság, hogy a Rónával való találkozás után beijedtem, és tényleg vettem ki a könyvtárból egy-két szakkönyvet Vajknak, aki - becsületére legyen mondva - el is olvasta azokat. A koppanás utána jött, mert úgy tűnt, meg is értette, amit olvasott. Baszki, már többet tud a portálok működéséről, mint én, aki tündérnek születtem! Büszke is vagyok rá, hogy ilyen okos a párom. "Párom" - ízlelgetem a szót, és egyre jobban tetszik.

- Nagyon sok boldogságot kívánok! - köszön el tőlem kedvesen Manon, és tudom, hogy komolyan is gondolja.

Otthon összeszedem, ami kell, és már indulok is haza. Odaköszönök a kint lebzselő Fügének és Dogmának (kíváncsi lennék, vajon még mindig beszédtéma vagyok-e, vagy a mai nap után ismét az leszek-e), és a portál felé veszem az irányt.

Odahaza elpakolok. Igyekszem csendben csinálni, mert Vajk még nem végzett a munkával. Ma otthonról dolgozik, és épp egy videokonferencián vesz részt. Zajt hallok, nyílik a kis dolgozószobácskája ajtaja, és megjelenik a konyhában Ő.

- Szia! - üdvözöl mosolyogva, de fáradt a tekintete. Kétórás angol nyelvű értekezleten van túl, ma a srácokkal se tudott elmenni.

- Szia! Végeztél?

- Mára igen.

- Vacsorázzunk?

- Csak ha éhes vagy. Én most inkább innék valamit.

Hoz egy doboz sört magának, egy cidert nekem, mellém telepszik az ágyra, és csendben iszogatunk. Felhörpinti az utolsó korty sörét. Azután robbantja a bombát.

- A jövő hét utáni hétvégén lesz nagyapám nyolcvankettedik születésnapja. Eljönnél velem, együtt ünnepelni a családommal, Petra?

Mi?! Én?! Be akar mutatni a családjának? Eszénél van? Nem arról van szó, hogy ne akarnám megismerni a családját, felköszönteni a nagypapáját, vagy elkísérni őt. De mit fogunk mondani nekik, ki vagyok én? Ez eddig meg sem fordult a fejemben. Baszki, ez nagyon komoly kérdés, józanodom ki. Hogyan lehetek úgy Vajk barátnője, hogy el kell titkolnunk a kilétemet? Lefagyok.

- Megoldjuk, ha benne vagy - fogja meg a kezem megnyugtatóan. - Szeretném, ha velem jönnél.

Mondhatok ezek után nemet?

Nem mondok nemet. Végigstresszelem a következő napokat. Végül belefáradok. Nem tudok mást tenni, mint önmagamat adni majd előttük. Kicsit csetleni-botlani, kicsit ügyetlenkedni, de ez vagyok én. Talán, ha szerencsém van, nem fogják azt gondolni, hogy Vajk jobban járna másvalakivel.

Vonattal megyünk. Utazhatnánk tündérportálon keresztül is, de nem akarom feleslegesen igénybe venni. Meg szeretek is utazni (és ezzel egy kis időt is nyerek). Vajk szülei egy vidéki kisvárosban laknak, a nagypapa pedig falun (a telet szokta a lányáéknál tölteni, amikor nincs munka a telken). Szép ez a város, tiszta, takaros. Ódivatú, de békés és virágos.

Vajk szüleié egy rendes kockaház, kerttel, gyümölcsfákkal, és egy fekete kutyussal, aki a farkát csóválva rohan neki Vajknak, majd' feldönti őt.

- Jól van, Kleó, nyugi! - csitítgatja Vajk a lelkes kutyát, alaposan megdögönyözve a bundáját. - Gyere, Petra, bemutatlak neki. Nézd, Kleó, ő itt Petra! Viselkedj jól vele!

A kutya körbeszimatol. Csóválja a farkát. Megböki az orrával a kezem, mire megsimogatom. Behunyt szemmel tűri. A tündérek jól kijönnek az állatokkal.

- Megjöttetek? - nyílik az ajtó, és egy hatvan év körüli, mosolygós, őszülő hajú asszony bukkan elő. - Hagyd őket, Kleó!

A kutya engedelmesen (és kicsit szomorúan) lefekszik, Vajk pedig átöleli az anyukáját.

- Szia, Anyu! - majd az ajtón most kilépő bajuszos férfi felé fordul. - Szia, Apu!

- Sziasztok! - pillant rám kíváncsian az apja.

- Ő Petra, a barátnőm.

- Jó napot kívánok! - lépek közelebb. Nálatok köszönéskor kezet illik nyújtani. Így teszek hát. Nem fogadják el. Helyette mindketten átölelnek.

- Isten hozott, Petra! Erzsi vagyok, a férjem meg Feri. Gyertek be!

Tiszta és rendes a ház, és vendégszeretőnek tűnik.

- A Laliék és a Mártiék majd délután jönnek - magyarázza Erzsi néni a fiának közben. Fogalmam sincs, kik azok, de ezek szerint Vajk több rokonával is meg fogok ismerkedni ma.

- Az mind rendben van, édes lányom - bukkan elő egy huncutul csillogó szemű öregember -, de ki ez a csinos fehérnép itten?

- Ő Petra, Apuka, a Vajk kis barátnője.

- Isten hozott!

- Csókolom... - nézek rá bizonytalanul.

- István bácsi - segít ki. - Igyatok egy kupicával a megérkezés örömére!

- Jaj, Apuka, hagyja azt a nyamvadt pálinkáját már, magának sincs szüksége rá, árt a szívének! - pöröl vele Erzsi néni.

- Tudod, mi árt, édes lányom? A kárálásod. Meg a víz. Az hajókat cipel, meg elönti a földeket. A pálinkáról ilyet még sose hallottam. No, áldomást!

Fogalmam sincs, honnan varázsolta elő az üveget és a poharakat, de már töltöget is. Erzsi néni csak a szemeit forgatja. Feri bácsi és Vajk csendben elveszik a poharukat. István bácsi rám pillant, látja, hogy hezitálok.

- Bocsánat, de én... - kezdek magyarázkodni zavartan, és elpirulok.

- Nem is a fehérnépnek való a kerítésszaggató - hunyorog kedélyesen. - Adj neki egy kis likőrt, Erzsi! Na, adjon Isten!

Mindhárman úgy hajtják fel azt a patkánymérget, mintha csapvíz lenne, utána meg fintorognak. Akkor minek isszák? Sose fogom megérteni az embereket. És István bácsi már újra is tölt.

- Gyere, Petra! - int Erzsi néni, és beinvitál a konyhába. - Kérsz valamit?

- Ne tessék haragudni, de... Nem nagyon szoktam inni, akkor is csak valami gyengét.

- Ezt soha ne szégyelld! Inkább légy büszke rá. Nézd meg, a "teremtés koronái" nem győznek piálni. Ha rajtuk múlott volna, nemhogy a fáról nem jövünk le, de fel se másztunk volna rá!

Eléggé sarkos vélemény a férjéről, a fiáról és az apukájáról, de értem, mire gondol. Na, nem mintha Vajk és a barátai annyit innának, de azért csak lecsúszik néhány pohárral. Hallottam, hogy az emberek között gondot okoz az alkoholizmus. Ez minálunk is jelen van, sajnos. Mondanám, hogy a tündérek különbek, de számos tündér válik nektár- vagy ambróziafüggővé. A végeredmény pedig hasonló lehet, mint nálatok. Eltekintve attól, hogy mi békés népek vagyunk, nem verekszünk részegen, nem törünk-zúzunk magunk körül, ám az elvonókúrát ismerjük.

- Megmutatom a szobátokat, ha szeretnél lepakolni, és egy kicsit felfrissíteni magad ebéd előtt - mondja Erzsi néni, és végigvezet a házon, megmutogatva, mit hol találok.

Szép a házuk, otthonosnak tűnik. Vajk régi szobájában kapunk szállást, és szerencsére nem csinálnak úgy, mintha azt hinnék, hogy nem alszunk együtt (huszonnyolc-huszonkilenc évesen furcsa is lenne). Körbepillantok a szobában. Vajon mit árul el a kis Vajkról, aki itt nőtt fel? A szobánk valamennyire tükrözi a személyiségünket. Róla mit árulhat el? Tudom, hogy nem szép dolog leskelődni, de így egy kicsit jobban megismerhetem őt.

- Nézz körül nyugodtan - biztat mosolyogva Erzsi néni. - Érezd magad otthon. Ez egy történelmi pillanat: te vagy az első lány ebben a szobában.

Magamra hagy, és egy picit megilletődve állok itt. Vajk tényleg nem hozta el ide soha, egyetlen másik barátnőjét se? Miért nem? És engem miért igen? Nem tudom, de valamiért megmelengeti a szívem. Leteszem a táskámat, körbejárok a szobában. Nem túl nagy helyiség. Az ággyal szemben egy kis íróasztal, az ablak mellett könyvespolc, rajta kusza összevisszaságban a könyvek, néhány legóból készült kis figura, cédék (rajtuk kézírással, hogy mit tartalmaznak), pár oklevél iskolai informatika versenyekről. A könyvek főleg sci-fi és fantasy regények, izgalmas a borítójuk. Talán ezért ennyire nyitott a természetfelettire Vajk, mert eleve vonzódik a fantasztikum világához.

- Reméltem, hogy sikerült jól eldugnom a pornóújságokat, nehogy anyám, vagy te megtaláljátok - dörmögi a barátom hangja a hátam mögött.

- Olvastál olyanokat? - fordulok felé kíváncsian.

- Mikor nem ábrándulsz ki belőlem, ha letagadom vagy ha bevallom? Azokat amúgy sem olvasni szokás, és a fiúk többségét érdeklik egy bizonyos korban. Szóval igen, tündérem, volt néhány olyanom tinédzserként. Hogy tetszik a régi szobám?

- Aranyos.

- Egy tipikus kocka srác búvóhelye, akit az informatika, a műszaki dolgok és a sci-fi mindennél jobban érdekelt, és hasonszőrű srácok voltak a barátai.

- És a lányok?

- Távoli csodálat tárgyai, miután a fiú felfedezte őket.

- Anyukád azt mondta...

- Hogy te vagy az első lány ebben a szobában? Igaz. Középiskolában még túl félénk voltam hozzá, hogy komolyan ismerkedjek. Kétszer próbálkoztam. Az első totális kudarc. A másodikkal együtt jártunk két hónapig. Tök ártatlan dolog volt. Azután egyetemre mentem, és Pestre költöztem. Ott már jobban ment ez is, már persze önmagamhoz mérten. De valahogy úgy alakult, hogy egyik kapcsolatom sem vált annyira szorossá, hogy haza akarjam hozni bemutatni őket, ami már egy komolyabb dolog. Majd jöttél te, és... És nincsenek többé kérdések.

Mi ez, ha nem szerelmi vallomás? Átölelem. Megcsókol, közben a hajamban turkál az ujjaival. Már egészen megszoktam. Olyan ez nála, mint valami fétis. A fülemet simogatja. Most sem sikerült teljesen átváltoztatnom, reménytelen vagyok ebben. Vajknak viszont tetszik. Rögtön az összeköltözésünk után arra kért, hogy ha kettesben vagyunk, ne változtassak semmit a külsőmön. Olyannak szeretne látni, amilyen igazából vagyok.

- Menjünk ebédelni, mielőtt keresni kezdenek minket - súgja a számra Vajk. - Át akarsz öltözni?

- Kellene? - kérdezem, végigpillantva a kockás ingemen és a farmeromon.

- Nem. Tökéletes vagy így.

- Akkor mehetünk.

- Ne félj a családtól, csak légy önmagad - tanácsolja Vajk.

- Varázsoljam el őket? - vigyorgok rá kihívóan.

- Átvitt értelemben, ha kérhetem!

- Igyekezni fogok.

Az ebéd hamisítatlan húst hússal menü. Még szerencse, hogy tündértelenül mindenevő vagyok. A tündérek többsége, mint például Lajta, szörnyet is halna ilyen barbár látványtól az asztalon. Sokan teljesen vegetáriánusok vagyunk, mások esznek halat, esetleg szárnyashúst, és csak viszonylag kevesen étkezünk úgy, mint az emberek. A szüleim mérsékelten húsevők, míg én gyerekkorom óta szemérmetlenül zabálok, és még élvezem is. Sokat gondolkodtam, hogy anyukámék vajon azért hagyták-e rám, mert mindig olyan sovány voltam, és bíztak benne, hogy az erősebb táplálék fog egy kicsit rajtam. Ez sem igazán vált be, bár lehet, hogy enélkül rosszabb lenne a helyzet.

- Látom, ízlik! - jegyzi meg bujkáló mosollyal Erzsi néni.

- Bocsánat! - ejtem vissza megszeppenten a harmadik szelet húst.

- Nehogy már azért bocsánatot kérj, mert rendesen eszel, nem úgy, mint azok a finnyás városi népek! - vág közbe István bácsi. - Végre egy értelmes lyány! Egyél csak, rád fér.

- Apuka! - sziszeg rá Erzsi néni.

- Mi van? Olyan kis soványka. Ugye nem valami buta diéta?

- Hagyja már békén!

- Semmi baj - sóhajtok fel. - Sose tudtam felszedni pár plusz kilót, gyerekkorom óta. Anyuék mindent kipróbáltak, hiába. Pedig eszem rendesen, és életemben nem diétáztam. Sose voltam beteg, csak ilyen kis gebe.

- De így tökéletes - kel a védelmemre Vajk.

- Hát ezt mondom én is! - néz körül értetlenkedve István bácsi, hogy mi mit nem értünk.

- Na, és hol ismerkedtetek meg? - tereli másfelé a szót Feri bácsi (gondoltam, hogy én leszek a főfogás az ebéd mellé).

- Egy helyen nyaraltunk - meséli Vajk. - Egymásba botlottunk egy kiránduláson, szó szót követett, majd kiderült, hogy mindketten pestiek vagyunk.

- Szóval, pesti létedre vidékre kellett menned, hogy megismerkedj egy pesti lánnyal? - István bácsi szemében ravasz mosoly bujkál. - Jaj, kisunokám, nagyon városi fiú lettél! Csoda, hogy nem halt még ki az emberiség, ha ilyen nehezen találtok párra. Bezzeg az én időmben...

- Apuka...

- Mi van? Igenis, más volt akkoriban! Pedig túléltünk egy világháborút, egy ötvenhatot, negyven évet a ruszkikkal, a téeszt, a vörös csillagot. Nem volt diszkó, meg mifene, ahová a mai fiatalok járnak. Aztán mégis tudtunk ismerkedni, pedig a dinoszauruszokkal is meg kellett küzdenünk a lányokért.

- Milyen volt a T-Rex? - csillan fel a szemem.

István bácsi simán kiröhög, azután megfenyeget a mutatóujjával.

- Ravasz vagy, kislány! Érted a tréfát. Ez tetszik. Van sütnivalód.

- Papa szeret úgy csinálni, mintha begyepesedett vidéki bácsika lenne - fogja meg a kezem Vajk. - Pedig világ életében falusi tanító volt. Anyu is miatta lett tanár.

- Áruló! - morogja István bácsi. - No, és te mivel foglalkozol, kedves Petra?

- Petra egy tündér - mosolyog Vajk, bennem meg megáll az ütő egy pillanatra.

- Azon kívül?

- Egy irodában dolgozom - kezdek gyorsan magyarázni (mielőtt a hülye pasim még valami olyat mondana, amit nem kéne). - Szürke kis ügyintéző vagyok. Műszaki egyetemet végeztem, de semmi érzékem a műszaki dolgokhoz.

- Akkor hogyan?

- Csodával határos módon.

- Biztosan elvarázsoltad az államvizsga bizottságot - dünnyögi Vajk, aki nem bír magával (megölöm!).

- Hát hogyne! Téged is el tudlak varázsolni. Békává.

- Akkor békaként kell csókolgatnod.

- Vagy csak megfőzlek. Imádom a békacombot. Nyami!

Azt hiszem, jól szórakoznak rajtunk (kivéve talán Erzsi nénit, aki nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen).

- Engem meggyőzött - nyúl a borospoharáért István bácsi. - Mondhatom már neki, hogy üdvözöljük a családban?

- Ez a cél - bólint komolyan Vajk. - Jó, még nem ma, nehogy elijesszem. De egy szép napon...

- Még alig ismersz - csúszik ki a számon, és elpirulok a tekintetek kereszttüzében.

- Valóban nem sokat tudok még rólad - sóhajt Vajk. - A kedvenc színed a piros, és néha a fekete. A kedvenc virágod az összes, de csak az élő, nem szereted a vágottat. Van egy saját kis virágod, amivel titokban beszélgetsz. Nem kedveled a felkapott fiúzenekarokat, de egyet azért hallgatsz, mert tetszik a zenéjükben a hegedűszó. Imádsz olvasni, fényképezni, kirándulni. Talán még verseket is írtál régen - ezt nem tudom, de kinézném belőled. Nem érdekel a legújabb divat, meg az eggyel azelőtti sem. Kevés az önbizalmad, és gyakran hasonlítod magad másokhoz, ezért gondolod azt, hogy kevesebbet érsz, pedig tévedsz. Kritikusan nézed a világot, és van véleményed arról, ami körülötted történik, de a legtöbbször inkább magadban tartod. Nehezen engeded el magad új társaságban, ám ha sikerül elterelnem a figyelmedet, akkor könnyedén veszed az akadályt, és szórakoztató vagy. Izgalmas lány, és igazi tündér.

Erre nem tudok mit mondani. A többiek se. Csendben fejezzük be az ebédet.

- No! - önt magának még egy pohár bort István bácsi (hiába pisszeg neki Erzsi néni). - Nyughass már, lányom! Az előző nyolcvan évben is ittam bort, és a következőben is fogok. Sőt, demizson alakú koporsót akarok! Nem a bor vagy a pálinka teszi a sírba az embert, hanem a mértéktelenség és a butaság. Meg a stressz. Tudod, Petra, az életet meg kell élni! Nem hezitálni, nem aggódni mindenen, nem elszalasztani a lehetőségeket. Nem lehet mindenki gazdag, szép és sikeres, de nem is csak ezen múlik, milyen életet élsz. Ki a frászkarikát érdekel, hogy mások mit gondolnak rólunk? Az a kérdés, helyes életet élsz-e. Ezt soha ne feledd el. Én sem feledtem el soha. Mit is akartam mondani? Nézd már, nem jut eszembe. Még ha ittam volna... Megvan. A magam részéről üdvözöllek a családban, akármikor is jön el az ideje. Egészségetekre!

Ez talán a végszó. Végszóra megérkezik a többi vendég is. Előbb Lali és a családja, majd nem sokkal később Mártiék (előbbinél három, az utóbbinál két gyerekkel). Ők Vajk testvérei, idősebbek nála. Most jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok róla. Együtt élek egy fiúval, ismerem a kis rigolyáit és szokásait, ám semmit sem tudok a múltjáról, a családjáról, arról, hogy honnan jön. Nagyon hanyag barátnő vagyok.

Lali és a felesége bemutatkoznak, azután már rohannak is a három rosszcsontjuk után, nehogy leverjenek valamit. Márti tovább időzik mellettem.

- Horváth Márta - nyújtja a kezét határozott mozdulattal. - Illetve eredetileg Magyari, csak felvettem a férjem nevét, mert a Horváthné nem tetszett, a Horváth-Magyari meg túl bonyolult lenne.

- Petra - rázom meg a kezét.

- Bocs, milyen Petra?

Baszki, azt én is szeretném tudni! Nekünk, tündéreknek nincsen vezetéknevünk. Mit mondjak most neki, te szent szalamandra?!

- Szenti Petra - vágom rá, reménykedve, hogy nem érződik a zavarom.

- Tudod, hogy te vagy az első lány, akit a kisöcsém bemutat nekem?

- Technikailag most se ő mutatott be... - engedek meg egy gyenge tréfát. Márti szerencsére veszi a lapot.

- Végül is... Sebaj. Régóta ismeritek egymást?

- Éveknek tűnik az a néhány hónap.

- Ejha! Gyorsan haladtok.

- Mit mondjak? Vajk türelmetlen. Gépelni is tíz ujjal szokott.

- És mik a terveitek?

- Őszintén? Nem tudom, meddig tart ki az érdeklődése irántam.

- És a tiéd iránta?

- Az határtalan.

- Hát, meglátjuk - bólint Márti. - Melletted szól, hogy felszabadultabb és vidámabb, mint valaha. Vigyázz rá, Petra! Ne játssz vele.

- Nem szokásom - szorul el a torkom. Márti nem kedvel. Nem tudom, miért esik ez ilyen rosszul.

- Ne hidd, hogy nem kedvellek - mondja halkan. - Kedvesnek tűnsz. Csak az öcsémet féltem. A legjobbat szeretném neki.

- Az nem biztos, hogy én vagyok - nyögöm ki suttogva.

- Ki tudja? - mondja Márti, és most először látok felvillanni valami bátorítóan együttérzőt a tekintetében. - Majd az idő eldönti. Amit megírtak a Sors könyvében. Nyugi, senki nem fog közétek állni a családból, ha látjuk, hogy jól vagytok együtt.

- Mártus! - bukkan fel mellettünk a férje. - Gyere, mindjárt kezdünk!

Márti egy bocsánatkérő mosollyal magamra hagy. Hát, legalább nem utál. Nem is feltétlenül kedvel, de értem az okát. Nem ez a legrosszabb, ami történhet. Csak bizonyítanom kell neki. Kérdés, hogy lehetséges-e. Képes vagyok-e rá? Majd az idő eldönti. Most nem szabad ezen stresszelnem, ahogy István bácsi mondta. Ez a nap az ünneplésre való, és ma őt ünnepeljük.

Már kezdődik is. Behozzák a tortát, mindenki énekel, hogy "Boldog szülinapot!", István bácsi a szemeit forgatja, én meg kíváncsian nézem, mit csinálunk (a tündérek nem ünneplik a születésnapot, a névnapokról is csak szerényen megemlékezünk). Az ünnepelt elfújja a gyertyát (jó tüdeje van az öregnek), tapsolunk, azután kitör a hangzavar. Zajos ez a családi ünnep, különösen a három plusz két gyerkőc tesz ki magáért. Hangosak, ám aranyos ez az egész, telis-tele szeretettel. Átadjuk az ajándékokat, és természetesen kiköveteljük, hogy István bácsi bontsa is ki őket. Eleget tesz a kérésnek álcázott követelésünknek (élek a gyanúval, hogy a szülinapozás inkább van a vendégekért, mint az ünnepeltért), majd Erzsi néni segítségével felvágásra kerül a torta, és hamarosan mindenki tömi magába az édességet.

Azt hiszem, tetszik, ami körülöttem zajlik. Érdekes, új és egzotikus. Kicsit félrehúzódtam, így jobban látok mindent, és a család is zavartalanul úgy ünnepelhet, ahogyan szokott. Vajk eltűnik a gyerekek gyűrűjében, akik kicsi a rakást játszanak vele. Nagyokat nevetnek mindannyian. Tetszik, hogy szemlátomást szereti a gyerekeket.

Valaki leül mellém. Csodálkozva látom, hogy maga az ünnepelt az. Nem a csődület közepén volna a helye?

- Észre sem veszik - hunyorog rám cinkosan István bácsi. - Tudod, nyolcvan után az ember már tudja értékelni a pillanatnyi pihenést. Ez a nap nem csak rólam szól. Szeretem nézni, ahogy együtt vagyunk.

Értem, mire gondol. A család a mi számunkra is fontos. Csendben ülünk egymás mellett, bámuljuk a többieket.

- Gondolkodom valamin - dünnyögi szórakozottan István bácsi. - Amit az unokám mondott. Annyira kis jelentéktelen megjegyzésnek tűnik, pedig lehetséges, hogy mégsem az.

Fogalmam sincs, miről beszél, de nem akarom udvariatlanul megzavarni a töprengésében. Inkább a családot nézem, élvezem a szemeim előtt zajló szokatlan látványt. Egy érintést érzek váratlanul, és megdermedek tőle. Egy ráncos kéz túr óvatosan a hajamba, és megtapogatja a fülemet. Megáll a szívem. Megfagyok. Mit csinál? Jaj!

- Tehát tényleg tündér vagy! - suttogja István bácsi, és lassan leereszti a kezét.

Nem tudok gondolkodni. Rá se merek nézni. Ülök bénultan, és teljesen leblokkol az agyam. Maradjak? Meneküljek? Mi lesz most? Mit kellene csinálnom? Miért? Hogyan?

- Ne félj, Petra - hallom a hangját. - Nem mondom el senkinek. Gondolom, Vajk tudja, és nem véletlenül viccelődött ezzel. Talán csodálkozol, hogy én honnan tudom. Hát, be kell vallanom, nem te vagy az első tündér, akivel életemben találkozom.

Mi?!

- Ötvenhat volt - emlékezik vissza fátyolos hangon István bácsi. - Ötvenhat ősze. Remény és pokol, bár ezt akkor még nem tudhattuk. Falura lassabban jutottak el akkoriban a hírek. De azért eljutottak, és sokan reménykedtünk. Talán megszűnik a téesz, és visszaadják a földeket. Talán jobbra fordul minden. Azután rossz hírek érkeztek. Majd később menekülők, akik el akartak jutni a határra, hogy elhagyhassák az országot, mielőtt késő lenne. A nyomukban meg azok, akik rájuk vadásztak. Süldő kölök voltam, tizenhat éves. És találkoztam egy lánnyal. Idegen volt itt, egy menekülő a történelem viharában. Két-három évvel lehetett idősebb nálam, és neki volt a legszebb zöld szeme, a leggyönyörűbb bronzvörös haja a világon. Teljesen megbabonázott. Segíteni próbáltam. Elbujtattam, ételt csempésztem neki. Azt mondta, Pestről jött, és szörnyű dolgokat látott. Nagyon félt. Azt mondta, csak el akar menni innen, valahová, ahol biztonságban lesz, egy jobb világba. De nem mehet haza, nem tud hazamenni. Először azt hittem, talán a származása miatt. Magyar-orosz gyereknek gondoltam, már csak a neve miatt is. Szvetlána. Teljesen oda voltam érte. Véletlenül fedeztem fel a titkát, akár a tiédet. Először tagadni próbált, azután zokogva elmondott mindent. A harcokban megsemmisültek a "portálok", vagy lezárták őket, és nem tud hazajutni a családjához, a tündérek földjére. Nagyon meg volt ijedve. Katonák jöttek. Elrejtettem. Egy hajszálon múlott. Másnap este csillagtalan éjszaka volt. Tudtam, hogy nem várhatunk tovább. Elvezettem a határhoz. Úttalan utakon bukdácsoltunk, nehogy elkapjanak minket. Végül sikerült. Elbúcsúztunk egymástól. Átölelt, és zokogva kérte, hogy menjek vele. Nem mehettem. Itt voltak a szüleim, nélkülem senkijük se maradt volna. Akkor láttam őt utoljára. Mindössze néhány napot töltöttünk együtt, de soha nem felejtettem el Szvetlánát, a tündért, az első lányt, akibe szerelmes voltam. Soha többé nem hallottam felőle. Bárcsak tudhatnám, hogy sikerült-e biztonságban hazaérnie, és boldogan élt-e!

István bácsi elhallgat, és maga elé mered. Elréved a múlt emlékeiben. Gondolatban valahol nagyon messze jár. Nem tudok mit mondani neki. Még mindig görcsben áll a gyomrom.

- Tőlem nem kell félned, kedvesem - paskolja meg gyengéden a kezem. - Talán a sors akarta így, hogy te és Vajk... Szeretném, ha boldogok lennétek. Szvetlána emlékére is. No, megyek, mielőtt feltűnne a kíváncsi családnak, mit pusmogunk itt mi ketten.

Magamra hagy. Letaglózva ülök. Jó, hogy senkinek sem jut eszébe most idejönni hozzám. Olyan lehetek, mint aki kísértetet látott. Hogyan történhetett ez? Miért kerülök ilyen slamasztikába? Mi lesz, ha másvalaki is megtudja? Miért kellett Vajknak hülyeségekkel viccelődnie?

Ám a saját sanyarú sorsomon túl még egy dolog nem hagy nyugodni. István bácsi azt állítja, annak idején találkozott egy tündérrel. Hihetetlen történet. A Szvetlána név, és a külsejének leírása alapján azonban rádöbbenek, hogy ismerek egy tündért, akire mindez akár igaz is lehet. Szvetlána nénit, a nagymamám nővérét...