Amikor az ember (vagy példának okáért a tündér) éppen jól érzi magát, törvényszerűen mindig történik valami váratlan, banális és közhelyes közjáték. Ezt az örökérvényű igazságot tanítják nekünk a könyveitek és a filmjeitek, melyek romantikus reményeket igyekeznek ébreszteni a kedves nézőben, olvasóban. És természetesen kell lennie egy kínos félreértésnek, egy áskálódó barátnak/barátnőnek vagy exnek, egy rosszindulatú volt iskolatársnak, illetve a romantikus reményű páros önerőből működő gyerekes hülyeségének (netán ezek kreatív kombinációjának). Ez tehát az elmélet. Akkor koppanok nagyot a meggyőződésemmel, amikor az élet mindent megtesz, hogy demonstrálja, mennyire valóságosak is valójában ezek a röhejes közhelyek. Miként esetünkben ebben a pillanatban.

Pedig minden álomszerűen alakult. Lajta és Vajk remekül kijöttek egymással, rengeteget hülyéskedtünk, és a barátnőm végül kijelentette, hogy áldását adja ránk. Tündér Ilona összehozott bennünket. Kösz, csajszi! Nagyon büszke voltam a pasimra, hogy ilyen csodálatosan vette az akadályt, és a maga természetességével elvarázsolta Lajtát is. Lajta pedig jól érezte magát, holott szerény számításaim szerint Vajk az első srác az ismeretségünk kezdete óta, aki nem nyomult rá öt perc után. Sőt, tíz perc után sem. Nos, ebbe az eddigi idillbe rondít most bele ez a nagyszerű pillanat, hogy igazolja a törvényszerű közhelyek elkerülhetetlen bekövetkezéséről szóló elméletemet.

- Sziasztok! - áll meg mellettünk egy csengő hang feltűnően öltözött, és egyéb tekintetben is meglehetősen feltűnő tulajdonosa. - De jó, hogy összefutunk! Ezer éve nem találkoztunk már.

- Szia - köszön vissza Lajta, és láthatóan fogalma sincs róla, ki áll előttünk.

- Szia, Róna! - sóhajtok fel, hogy mentsem a kínosnak ígérkező helyzetet, nem létező érdeklődést erőltetve magamra. - Hogy vagy?

- Csodálatosan! - lelkendezik, éppen csak leheletnyit érződő önelégültséggel. - Bejött az élet, de hát tudjátok, hogy megy ez. Veletek mi van, csajok?

Tényleg tudnánk? Eddig nem annyira tűnt fel, de ha ő mondja... Eszem azt a kis érdeklődő, sikeres szívét! Rónáról tudnotok kell, hogy velünk egy évfolyamra járt az egyetemen, és egy zseni volt. Mármint zseniálisan használta ki a nem hétköznapi testi adottságait, hogy boldoguljon. Körülbelül olyan szép, mint Lajta, csak a barátnőmmel ellentétben Róna mindig ügyesen és körültekintően válogatta meg az épp aktuális pasijait. Népszerű és sikeres volt, egy gyönyörű lány, és a legnagyobb szarkeverő, akit csak a hátán hordott a Föld. Ezen a ponton kérek ünnepélyesen elnézést mindenkitől az előítéletes és bunkó gondolataimért. Fogalmazzunk úgy, hogy Róna és mi sosem tartoztunk egy kasztba. Azt még megértem, hogy engem miért nem kedvelt, de a Lajta iránti ellenszenvét a mai napig nem értem. Hacsak nem potenciális vetélytársat látott benne. Az előzőekből következik, hogy ha Róna most kedves és érdeklődő velünk, akkor minden bizonnyal akar valamit (esetleg egy trauma hatására új életet kezdett, bár erre nem mernék fogadást kötni).

- Jól vagyunk - mondom, mert hiszen valamit mondanunk kell. - Remek állásunk van, szuper karrierrel.

- Jaj, de jó! - tapsikol lelkesen Róna (adjon valaki gyorsan egy üveg ambróziát, hogy legyen mire fognom a hányingert). - És ki ez a jóképű férfi veletek? A párod, Lajta?

- Bocs, ő az én párom! - szólok közbe egy picit élesebben a kelleténél. A francba, Petra, vigyázz!

- Ó, bocsánat! Mi még nem találkoztunk. Róna vagyok - nyújtja a kezét.

- Vajka - fogja meg a kezét Vajk. - Örülök, hogy megismerhetlek. Feltételezem, régi ismerősök vagytok Petráékkal.

- Ó, igen, még az egyetemről. És te mi jóval foglalkozol, Vajka?

Jaj, ne! Mi a szent szalamandrát mondhatna erre Vajk, ami nem garantált lebukás?

- Portáltechnikus - nyögöm be az első eszembe jutó ötletet.

- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Milyen a munka?

Baszki! Ezt elfelejtettem. Róna sajnos - velünk ellentétben - jó volt műszaki dolgokban is. Most mit csináljak?

- Érdekes és felelősségteljes - kezd lendületesen magyarázni Vajk, mint mikor az informatikáról beszélgetnek a barátaival (én meg csak hülyén bámulok rá). - Elvégre senki sem szeretné, ha egy utazás során rossz helyen kötne ki, meglátnák az emberek, vagy valamilyen baleset történne. Nagyon gondosan kell kalibrálnunk a rendszert, az összekapcsolódó hálózatokat, kiszűrni a zavarokat és hibákat, rendszeresen karbantartani mindent. Vagy vegyük például a portálok telepítését, áthelyezését az emberek világában: komoly előkészítést és tervezést, igazi csapatmunkát igényel, hogy mindezt észrevétlenül meg tudjuk csinálni az orruk előtt.

- Hűha, te aztán elhivatott vagy! - bólint elismerően Róna. - Értek kicsit a portáltechnológiához, és el kell ismernem, nagyon összetett feladat. Mindig jó olyannal találkozni, aki ennyire komolyan veszi a felelősséget. Neked melyik a kedvenc protokollod? Nekem a Rex-30.

- Én az esélyegyenlőség híve vagyok - mosolyodik el Vajk. - Minden protokollt imádok, ami működik és biztonságos. Hiszen ez az életcélom, hogy biztonságban eljuttassalak benneteket innen oda, és vissza. De nem szeretném Petrát untatni a száraz műszaki részletekkel. Alkalomadtán, ha ismét összefutnánk, egy ital mellett szívesen beszélgetek róluk.

- Úgy legyen! - mosolyog édesen Róna. Csak én látom fenyegetőnek a mosolyát? - Hát, én nem is szeretnék tovább zavarni, csak megörültem a találkozásnak annyi év után. Erre jártam a közelben, Dogma nénikémnél, és képzelhetitek, mennyire meglepődtem, mikor hazafelé menet megláttalak titeket. Úgy örülök, hogy összefutottunk! Hiába, a régi szép emlékek! Hát, minden jót nektek, remélem, máskor is találkozunk még. Sziasztok!

- Szia, Róna! - köszönünk el tőle kórusban.

Nézzük, ahogy kecsesen ellibeg. Gyönyörű és fenséges látvány. Bizonyára jómódú is, mert elegánsan öltözködik.

- A soha viszont nem látásra! - motyogom az orrom alatt.

- Hű, ez meleg volt! - sóhajtja fellélegezve Lajta.

- Az - értek egyet. - A fene se tudta, hogy Dogma szomszédasszonyom a nénikéje. Biztosan meglátott minket ma reggel, és rögtön elújságolta a nagy hírt, hogy egy idegen férfi járt nálam. Azt hiszem, pár napig téma leszek az utcában.

- Mi lenne, ha addig nálam maradnál, amíg elcsitulnak a kedélyek? - veti fel Vajk.

- Talán jó lenne. Te viszont nem voltál semmi!

- Rögtönöznöm kellett valamit - vonja meg a vállát. - Informatikus vagyok, abból próbáltam neki hadoválni valami hihetőt. Nem sejthettem, hogy ért is hozzá. Na, mindegy. De ezek után szerezned kell nekem pár könyvet a témáról, Petra. Muszáj megtanulnom róla ezt-azt, ha ismét összefutnék vele, vagy más hozzáértővel. Jobb biztosra menni. Ha már egyszer játszunk, játsszunk komolyan. Hanem jól sejtem, hogy nem vagytok olyan testi-lelki jóbarátnők, ugye?

- Mondhatni! - horkantok fel, ami egy hurutos vadkannak is becsületére válna. - Róna mindig is nagyon népszerű volt, és minket valamiért sose bírt különösebben. Világ életében remekül tudott helyezkedni, kihasználni a kínálkozó előnyöket, vagy beégetni másokat. Imádott az események középpontjában lenni, meg irányítani azokat.

- Nem lehet, hogy ő is megváltozott és felnőtt?

- Akkor nem jött volna így ide hozzánk - állítom meggyőződéssel. - Persze tévedhetek, de inkább arra tippelnék, hogy Dogma beszélhetett rólunk neki, és ez kelthette fel az érdeklődését.

- Szerintem engedjük ezt el, srácok - szól közbe Lajta. - Nem vagytok éhesek? Tudok egy jó helyet. Jaj, bocsi, nem is tudom, hogy állsz a tündér ételekkel Vajk...

- Az én gyönyörűm már tartott nekem egy kis edzőtábort - mosolyog rám Vajk. - Az első találkozás kellemes élmény volt, úgyhogy mehetünk. Viszont van egy apró probléma.

- Micsoda?

- Nincs pénzem. Mármint tündérpénzem, amit ideát elfogadnak.

- Sebaj! - legyint Lajta. - Meghívlak titeket.

- Kösz, de legközelebb azért keressünk egy pénzváltót, Petra.

Szótlanul bólintok. Erről teljesen megfeledkeztem. Annyira koncentráltam az átkeléssel kapcsolatos dolgokra, hogy pont a legkézenfekvőbb ment ki a fejemből. Vajk kézen fog, és követjük Lajtát, nekem meg még mindig Róna jár az eszemben. Nem lehet, hogy vele szemben is előítéletes vagyok? Hiszen Kávával is az voltam. Nem akarok ugyanabba a hibába esni. Adnom kellene neki egy esélyt, persze ésszel és óvatosan. Hát, majd meglátjuk.

A vendéglőben nagyon jól főznek. Finom az étel, és nem kell aggódnom, mert Vajknak is ízlik. Rendelünk egy-egy pohár harmatcseppet, és Lajta kikér egy kis üveg nektárt is. Vajk érdekesnek találja a harmatcsepp ízét, azután a nektárt kezdi fixírozni.

- Megkóstolhatom? - néz rám, mintha engedélyt kérne. Miért kellene hozzá az engedélyem?

- Csak vigyázz vele, mert elég ütős ital.

Vajk tölt magának, miután minket is megkínált. Lajta elfogad egy keveset, én inkább kihagyom. Vajk belekóstol. Figyelem az arcát. Semmi.

- Nem rossz! - csettint a nyelvével. - Valahol a mi konyakjaink környékén lehet az ereje.

- Megkóstolnád az ambróziát is? - kérdezi hamiskás mosollyal Lajta.

- Nem! - vágom rá. Le ne itasd már itt nekem!

- Miért is ne? - hunyorít rám Vajk.

Mérges vagyok. Összeszorítom a szám, és tüntetően összefonom a karjaim a mellkasom előtt. Durcázom. Nem vagyok túl hatásos. Vajk megkapja a kispohárnyi italt. Lassan, óvatosan ismerkedik vele, a színével, az illatával, azután az ízével is.

- Na? - néz rá várakozóan Lajta.

- Hasonlít öregapám kerítésszaggató pálinkájára.

- De az méreg! - háborgok, a pálinkával való első és utolsó találkozásomra emlékezve.

- Dehogy! Vendégváró itóka. Az öreg mindenkivel megitatott egy-két (vagy inkább három) kupicával érkezéskor. Meg távozáskor is, ha nem voltak résen. Jó cucc ez az ambrózia, arra emlékeztet.

- Azért jó lenne, ha nem innál többet!

- Házsártos vagy - vigyorog rám Vajk.

- Nem vagyok az!

- De igen.

- Nem!

- De bizony, tündérem!

Tüntetően elfordulok tőle. Éppen vérig sértett. Haragszom rá. Könnyű érintést érzek a combomon. Ilyen könnyen nem bocsátok meg! A sziklaszilárd elhatározásom körülbelül tíz másodpercig tart ki. Képtelen vagyok rá haragudni.

- Többet nem iszom ma, ígérem - hajol a fülemhez. - Igyekszem megismerkedni a világoddal, és ahhoz a szokásaitokat is meg kell ismernem. A pia miatt meg ne aggódj. Szoktunk a srácokkal iszogatni, kikapcsolódás, búfelejtés és agysejtirtás gyanánt. Ez itt semmivel sem erősebb, mint amit normál esetben inni szoktunk.

Nézem az arcát, a tekintetét, de teljesen tiszta és fókuszált. Jó, nem ivott sokat, de láttam már sok tündért kidőlni néhány pohártól. Talán lehetséges, hogy az emberek jobban bírják az italainkat, mint mi magunk? Ezek után nem csodálkoznék azon se. Felsóhajtok, és megsimogatom az arcát. Megbocsátottam neki. Túlreagáltam. A pillantásom találkozik Lajta tekintetével. A kezemet nézi Vajk arcán, és lassan leesik, mit bámulhat.

Nincs rajtam a kígyóbőr kesztyűm. Vajk mellett már nem használom, mert függővé váltam, és érezni akarom őt. Nem bizalmatlanságból, éppen ellenkezőleg. Vágyom a belőle áradó lágy érzésekre, amik olyanok a lelkemnek, mint egy csodás, balzsamos szimfónia. Őt nem zavarja, hogy érzem és érezni akarom. Ma reggel otthon felejtettem a kesztyűmet, nála. Kivételesen nem pánikolok be. Vajk velem van, és mást nem kívánok megérinteni itt. Talán kibírom ezt a hétvégét.

- Van kedvetek egy kicsit még csatangolni? - kérdezi Lajta. - Megmutathatnánk Vajknak a mi Budapestünket. Szerintem tetszeni fog. Nem akaszkodom rátok a végtelenségig, csak jó volna még egy kicsit veletek lenni. Azután hagyom, hogy egymásba feledkezzetek. Nagyon cukik vagytok együtt.

Tudja, hogy utálom a "cuki" szót. De ő külső szemlélőként jobban láthat minket. Talán kivételesen igaza van. Fizetünk (jobban mondva Lajta fizet), és a nyakunkba vesszük a várost.

Tündér-Budapest kicsit más, mint amit ismerhettek. A terep, a dombok, a hegyek ugyanazok, csak a rájuk és köréjük épült város különböző. Például nekünk is van Várhegyünk, csak éppen várunk nincs hozzá. Szőlőtőkék és indák futnak a hegyoldalon. Nem vezet fel Sikló, gyalogolni kell, ha fel akarsz jutni. A Gellért-hegy tetején nincs Citadella, helyét egy csillagvizsgáló foglalja el. A Dunán nem ívelnek át kecses hidak. Régen csónakkal, komppal vagy varázslattal keltek át az elődeink a túlsó oldalra, manapság a portálokon keresztül. A pesti oldalról hiányoznak az általatok megszokott régi paloták, helyettük hasonló korú emeletes házak állnak, melyek nem szürkültek be a szmogtól (hiszen az nálunk nem létezik), ma is eredeti színeikben pompáznak. Egy ilyenben dolgozom én is. Hiába keresnétek az ELTE, a Corvinus vagy a Műegyetem épületét is. Egyetemek állnak a helyükön, de másképp néznek ki. Nem zörögnek át villamosok, vagy pöfögnek autóbuszok a nem létező hidakon Pestről Budára. Ellenben sok a gyalogos, elvétve akadnak kerékpárosok is, és valamiért a görkorcsolya nagyon népszerű a fiatalok körében, akik túl türelmetlenek a gyalogláshoz.

Cserébe gyönyörű parkok tarkítják a várost, tágas terek, szemet gyönyörködtető zöld, és virágok színkavalkádja. Ha szerettek kirándulni, járni a természetet, ezt a helyet imádnátok. Sokaság van az utcákon, de korántsem akkora tömeg, mint nálatok. Sokkal kevesebb tündér él Budapesten, mint ember, nálunk nincs zsúfoltság és túlnépesedés. A mi városunk élhetőbb és tisztább, a tiétek modernebb és lüktetőbb. Mindkettő szép a maga módján. Van egy régi emberi dal, ami nagyon jól kifejezi, mit érezhetünk a város iránt: "Budapest, Budapest, te csodás! Te vagy nékem a szívdobogás". Valóban az. Az otthonom. Az otthonunk. Minden nagyvárosra igaz ez a kettősség, ahol tündérek és emberek élnek egymás mellett, mégis külön-külön. Minden város ettől lesz élővé. Tőlünk, tőletek. A lakóitól, akik élettel töltik meg.

Vajkot figyelem, és látom az elragadtatást az arcán. Tetszik neki a mi Budapestünk, ez nem vitás. Jó látni ezt a lelkesedést. Örülök, hogy ennyire nyitott az újra, az ismeretlenre, ránk. Talán ezért is jövünk ki ilyen jól, ezért vonzódunk egymáshoz. Mindkettőnket érdekel a másik világa, életmódja, szokásai, és kölcsönösen tiszteljük azt. Nem megváltoztatni szeretnénk egymást, hanem megismerni. Ezzel természetesen hatással vagyunk egymásra, hiszen mindketten formálódtunk és formálódunk, mióta ismerjük egymást. De vannak jó változások.

Estére jár az idő, mikor Lajta elköszön tőlünk. Nem is titkolja, hogy élvezte velünk ezt a napot. Örömmel tölt el, milyen jól megértik egymást Vajkkal. Ebben csak titokban mertem reménykedni. Hazafelé vesszük az irányt, hozzám. Már nem óvatoskodom. Felesleges. Dogma meglátott minket, ettől kezdve úgyis szájára vesz majd az utca. Nem érdekel. Nincs mit szégyellnem. Vajkot különösen nem. Senkinek semmi köze hozzá, hogyan élünk és mit csinálunk, különösen azért, mert semmi elítélendőt nem teszünk.

Eszünk egy kis gyümölcsöt könnyű vacsora gyanánt. Adok egy tiszta törölközőt Vajknak, megmutatom, hogyan működik a melegvizes zuhany nálunk. Nekünk is van elektromosságunk, ámbár kicsit másképp kell használni, mint nálatok. Vajk kérdőn néz rám, invitálón int a fejével. Szeretné, ha csatlakoznék hozzá a zuhany alatt? Megérinti a karomat. Igen, pontosan. Ezt a meghívást nem fogom visszautasítani. A víz kellemesen permetezi a bőrünket, kényeztet, ahogyan mi is kényeztetjük egymást, gyengéden, szerelemmel, törődéssel. A víz lemossa rólunk a fáradtságot, és új izgalommal tölt el.

Vajk picit másképp néz ki így, a tündérré formáló varázslat hatása alatt. Talán délcegebb kissé, mint a valóságban. Végighúzom rajta a kezem, megszüntetem a varázslatot. Őt akarom, az igazit és egyetlent, a saját igazi valójában, amibe beleszerettem. Tündérként is, emberként is ugyanúgy érzek iránta, és nem a külsejéért szeretem, hanem önmagáért. Felkap a karjaiba, bevisz a szobába, végigfektet az ágyon, úgy, ahogy vagyunk, csurom vizesen. Az ajka az ajkamhoz, teste a testemhez ér. Tudom, mi következik. Varázslat.

Vasárnap délelőtt nekiindulunk a városnak. Tegnap a leglátványosabb helyeket mutattuk meg Vajknak, ma a kedvenceimet fogom. Reggeli után összepakoltam pár napra való holmimat, hogy este csak fel kelljen kapnom. Elfogadom Vajk ajánlatát, és néhány napot nála töltök, hátha azalatt elcsitulnak itthon a kedélyek. Ez csak részben lesz így, tudom, ismerem már ennyire a szomszédaim szokásait. Nem érdekel. Nincs miért szemrehányást tenniük nekem, nem élünk a középkorban. Nem is ezért megyek el, csak szeretnék nem gondolni erre egyelőre. Csak élvezni szeretném, hogy élek. Végre élek!

Nem láttam senkit az utcán vagy az udvarokban egész nap. Talán az ablakokból leskelődnek utánunk. Lehet, hogy paranoiásnak gondoltok, de higgyétek el, ismerem a népemet. A tündérek mindenek felett kíváncsiak. Hasonlítunk rátok. A kíváncsiság persze jó is lehet, kivéve, ha a mások magánéletében való vájkálásra irányul. Azt hallottam, ez nálatok is előfordul.

Este Vajk otthonában térünk nyugovóra. Vagy ez most már kicsit az én otthonom is? Mindenesetre kezdem otthon érezni magam itt. Kis lépés ez, számomra mégis hatalmas ugrás. Hálát adok az összes teremtő erőnek, hogy elmentem arra a nyaralásra, hogy szokás szerint kétballábas voltam, hogy majdnem orra estem, hogy megmentettek! Hálás vagyok, amiért megismertem Vajkot. Talán a sors akarta így, talán a véletlen. Talán ez is a világaink láthatatlan és megfoghatatlan kölcsönhatásainak egyike.

De amikor reggel felébredek, immár nem vagyok egyedül. Nem magányosan fekszem az ágyban. Most nem alszom el, sikerül időben felkelnem. Csendesen készülődünk. Vajk kávét főz, én reggelit csinálok mindkettőnknek. Összepakolom az ebédeket, amit a munkába magunkkal viszünk. Időben indulok el, mert még el kell gyalogolnom a portálig, de ma biztosan időben érek be. Új élet, Petra?

- Petra. Petra! - zökkent ki a gondolataimból Vajk hangja. A macska rúgja meg, már megint elkalandoztam! Szégyenlős, bocsánatkérő mosollyal fordulok felé, de látom, hogy nem haragszik. - A kesztyűd!

Ott van a kezében a kígyóbőr kesztyűm (teljesen meg is feledkeztem róla), azt nyújtja felém. Tudja, mire való, tudja, hogy szükségem lesz rá. Nem idegenkedik tőle, se tőlem, elfogad annak, aki vagyok. Kívánhatnék ennél többet? Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon az én igényeim túl extrémek-e a férfiak terén. Mióta őt ismerem, biztos vagyok benne, hogy nem. Nem várom azt tőle, hogy a két kezével húzzon fel nekünk egy házat, vagy az erejével kápráztasson el nap nap után, azt sem, hogy gazdag és jóképű legyen, sőt azt sem, hogy rekordidő alatt cseréljen kereket az autónkon (nincs is min kereket cserélni). Legyen jó és kedves, legyen becsületes, szeressen, törődjünk egymással. Ne hozza le nekem a csillagokat az égről. Jó helyen vannak azok odafent. De számíthassunk egymásra jóban és rosszban, bármi történjék is.

- Köszönöm! - veszem el tőle a kesztyűm.

- Ügyes légy! - búcsúzik tőlem egy picike csókkal. - Este várlak itthon.

- Sietek haza - ígérem meg neki, mintha már ezer éve együtt élnénk.

Szívesen leélném vele azt az ezer évet.