Itthon vagyok. A saját megszokott kis kuckómban. Alig két hétre mentem el, mint minden évben. Idehaza semmi sem változott. Valamiért mégis üresnek érzem az otthonomat. Valami nagyon hiányzik belőle. Valaki. Pedig még csak együtt sem aludtunk soha, de Vajkot képzelem minden kis szegletébe. Milyen lenne, ha...? És ha nem csak az éjszakát töltenénk együtt, hanem egy életet? Vajon ő is szeretné, mindkettőt? Neki is annyira hiányzom, mint ő nekem? Szombaton talán megtudom. Azt beszéltük meg, hogy szombaton találkozunk odaát. Az első hivatalos randinkon, amit annak hívunk. Vajon eljön? Vagy a nyári vakációval együtt elmúlik a varázs is? Mihez kezdjek, ha nem akar többet találkozni velem? Nem akarok erre gondolni, de a félelem befurakszik a gondolataim közé. Menthetetlenül belezúgtam, mert ilyen kis szerencsétlen szeretethiányos vagyok, és ha a végén koppanok... Nem, ő nem olyan! De ha mégis? És ha mégse? Ha tényleg komolyan gondolja, akkor mit csináljak? Ezen még ráérek agyalni. Csak legyen már végre szombat!

Visszamegyek a munkahelyemre. Hm, arról volt szó, hogy helyettesítenek, amíg távol vagyok, mint ahogy én is tettem, míg mások nyaraltak! Mi ez az éktelen nagy irathalom az asztalomon? Kizárt dolog, hogy ez ma reggelre keletkezett. Magas, mint az Everest, és nem ereszt. Kicsit mérgesen nekilátok. A mérgem beszivárog a munkámba. Csak kihasználnak itt! Egymás után húzom magam elé a dossziékat. Átfutom őket, a szemem csak úgy siklik a lapokon. Tudom, mit kell tennem, pontosan értem és tudom. Most nem bambulok, mint ahogy az idebent szokás. Most koncentrált vagyok, összeszedett, és rohadtul hatékony. Ebédig kivégzem az irathalom ötödét. Csinos kis kupacban tornyosulnak előttem az elintézett dossziék. Csesszétek meg! Hatékonyság kell nektek? Megkaphatjátok!

Ebédnél Lajta csapódik mellém. Szépen lebarnult, gyönyörűbb, mint valaha. Röviden beszámol a vakációjáról, azután engem kezd faggatni. Milyen volt, mit csináltam? Mit mondjak neki? Elmesélem, hogy mit láttam, merre jártam. Vajkról nem teszek említést. Mit mondjak róla, rólunk? Egyáltalán, van-e olyan, hogy Mi? Szombaton kiderül, de addig megesz az ideg. Lajta furcsán néz rám. Attól félek, nem tudom becsapni, és sejt valamit. Néha jobban ismer, mint én magamat. Talán látja a csillogást a szememben? Nem faggatózik. Felállunk, hogy elmosogassunk magunk után. Egy pillanatra megérinti a kezemet.

- Ha bármire szükséged van, Petra, csak szólj! - suttogja, hogy senki más ne hallhassa rajtunk kívül. - Ne félj, akármi is van, megérdemled, hogy boldog legyél. De ugye elmeséled majd egyszer?

Megszorítom a kezét. Gombóc van a torkomban, nem tudok felelni. Bólint. Megért engem. Nem véletlenül a legjobb barátnőm. Mindig számíthatunk egymásra, bármi történjék is. Mi fog történni szombaton? Vajon Lajta vállán fogok sírni utána, vagy...? Nem akarok ezen agyalni.

A következő két nap így telik. Munkával, csendben, egyre idegesebben. Pedig az nem jó, ha bestresszelem magam. De mit csináljak? Péntek délutánra kinyírom a dossziéim négyötödét. Flóra, a főnököm hitetlenkedve néz, ahogy elsétál mellettem. Megáll, felemel egyet az elintézett dossziék kupacából. Belelapoz. Felvonja a szemöldökét, miközben olvassa. Visszateszi az asztalomra. Felpillantok rá. Aggódom, pedig tudom, hogy mindent jól csináltam. Elmosolyodik, és elismerően felemeli a hüvelykujját. Annyira emberi mozdulat ez egy tündértől.

Szombat van. Este nehezen tudtam elaludni. Ideges voltam. Most izgatott vagyok. Megittam egy kávét, anélkül neki nem állok semminek. Nézegetem magam a tükörben. Feltegyek egy pici sminket? Hátha úgy jobban néznék ki. Bár Vajk smink nélkül látott végig. Bizonytalan vagyok. Végül éppen csak egy leheletnyit használok, ami kiemeli a zöld szemeim szépségét. Mit vegyek fel? Kiöltözzek? Nincsenek olyan ruháim, mint Lajtának. Végül egy egyszerű, mégis visszafogottan csinos darab mellett döntök. Legalábbis szerintem csinos. Emberi szemmel? Gőzöm sincs.

Most nem akarok elkésni. Idejében elindulok a portálhoz. Előtte megállok egy KikA-nál, veszek ki kristályt, amit majd átkelés előtt átváltatok forintra. Türelmetlen vagyok, de muszáj lenyugtatnom magam. A Margitszigetre érkezem, ide beszéltük meg a találkozást, a sziget bejáratához. Nyár van, sok az ember. Vajkot nem látom sehol. Jaj, ne! Egy ismerős alak mozdul, csak a szemem sarkából veszem észre. Itt van! Hát eljött?! Földbe gyökerezik a lábam, pedig szaladnék hozzá, és kiszárad a szám. Hozzám lép. Elmosolyodik. Átölel. Megcsókol. Filmszakadás.

Később kéz a kézben sétálunk a szigeten, amerre a lábaink visznek. Nincs cél, csak hogy együtt legyünk. Hát mégsem volt álom? Mégis létezik? Eljött, és velem akar lenni! Velem?

Hozott nekem ajándékot is. Itt fityeg a karomon, egy kis díszzacskóban. Egy picike cserepes virág. Ne, ne vegyél nekem virágot! Hogyan mondjam el neki, és mit csináljak ezzel itt?

Eltelik a nap. Elkísér, megvárja, míg felszállok a hatos villamosra. Majd a Boráros téren leszállok, és megkeresem a portált. Nem mondhatom el neki az igazat. Még nem.

A vasárnapot is együtt töltjük. Annyira jó így! Valahogy beadom neki, hogy nincs vezetékes telefonom se, és nem vagyok fenn a közösségi oldalakon. Vele akarok lenni. Megbeszéljük, hogy a munkánk miatt hétköznap szerdánként tudunk találkozni, meg péntek délután és egész hétvégén. Nyomja a lelkem, amit titkolok, amit titkolnom kell előtte. Most már együtt járunk. Meddig titkolózhatok? Mit szólna hozzá, ha megtudná az igazat? Egy ügyetlen és csúnyácska emberlány helyett járna-e egy kétbalkezes és csúnyácska tündérrel? Félek az igazságtól. Most boldog vagyok.

A kis virágot a szobámba teszem. Van a cserépen egy kis gondozási útmutató, szorgalmasan igyekszem aszerint ápolni. Aggódom érte. Egyelőre jól bírja a gyűrődést, sőt, mintha kifejezetten jól érezné magát nálam.

A fellegekben járok. Folyamatosan jó kedvem van. Lajta magában vigyorog rajtam, de nem kérdez semmit, csak sokat sejtetően néz rám. Azt hiszem, nem úszom meg, hogy előbb-utóbb részletes élménybeszámolót tartsak neki. Mit mondjak majd?

Van most ennél égetőbb problémám is. Minden randira magammal viszem a kis hátizsákomat. Benne a legszükségesebb holmikkal. Hátha egyszer Vajk azt mondaná, hogy maradjak ott nála. Nem mondja. Talán túl korai még.

Pénteken este ballagunk az utcán, fogjuk egymás kezét. A kígyóbőr kesztyűm már csak megszokásból van rajtam. Legszívesebben levenném, hogy érezzem Vajkot, minden érzékemmel. Megállunk egy társasház előtt. Itt lakik, a harmadik emeleten. Jó lenne látni az otthonát, azt, hogy hogyan él.

- Van kedved meginni még valamit? - kérdezi.

- Szívesen.

- És utána... - húzza a szót, talán ő is tart attól, amit mondani készül. - Volna kedved itt aludni? Együtt tölthetnénk a hétvégét.

- Igen, Vajk - mondom, és megremeg a hangom. Ez csodásan alakul!

Magával húz a lépcsőházba. Felcaplatunk a lépcsőn, betessékel a lakásba. Keskeny előszobába érkezünk. Levesszük a cipőnket. Szemben a fürdőszoba, mellette a konyha. Kezet mosunk. Egy kis sarokkád fér be a mosógép és a kézmosó közé. Még másfél helyiségből áll a lakás: a hálószoba, és egy kis félszoba, ami amolyan otthoni irodaként szolgál, amikor itthonról dolgozik. Kedves kis kuckó. Nincs zavarbaejtő rend, és komolyabb rendetlenség sem. Halvány tapéta a falon. Egy kihúzható ágy a hálóban, hogy el lehessen férni napközben. Tévéje nincs is. Mondta, hogy inkább a számítógépén nézi meg, ha érdekli valami.

Behoz egy tálcát, két poharat, két üveg cidert, és egy nagy üdítőt. Tölt nekünk. Már tudja, hogy mit szeretek. Leülünk, beszélgetünk. Nem vagyok feszült vagy ideges. Vele vagyok.

Későre jár az idő. Kapok egy törölközőt, hogy lefürödhessek. Bevonulok a fürdőszobába a tusfürdőmmel, a fogkefémmel, a fogkrémemmel és a pizsamámmal. Nem egy szexi darab. Csak reménykedem, hogy nem fogok lefürödni. Tizenöt perc alatt végzek, azután átadom a terepet neki. Vajk fürdik, én közben megcsinálom az ágyat. Leülök rá. Kényelmes. Izgulok. Mi lesz, ha lesz valami köztünk ma éjjel? Mi van, ha nem lesz? Nem számít. Itt vagyok nála. Együtt vagyunk.

Vajk is végez. Egy régi, kinyúlt pólóban és boxeralsóban jön vissza. Nem, még most sem egy kigyúrt alfahím. Kicsit talán a tartása is rossz, biztos a sok számítógép előtti munkától. Nem számít, nekem így tetszik, ahogy van, mert a szíve és a lelke csodaszép. Odajön hozzám, leül mellém. Felkapcsolva hagyja a kislámpát a sarokban. Hát, ha lesz valami, ha nem, most kisebb gondom is nagyobb annál. Összevissza ver a szívem.

Vajk a szemembe néz. Megérinti az arcomat, a fehér hajamat. Szikrák táncolnak a tekintetében. Csak megcsókol. Mentolos íze van. Csak az ajkaink érnek össze. Megérintem az arcát. A kesztyűm már rég a párna alatt pihen. Érzések száguldanak át rajtam, bennem lüktetnek tovább. A vállamra csúszik a keze. Gyorsul a lélegzetünk. Érzem a pillanatot, amikor valami kattan, és már tudom, hogy többé nincs megállás, nincsenek "fékek és ellensúlyok", nincsenek gátlások, csak mi ketten, egy férfi és egy nő, akik szívből szeretik egymást, és ma éjjel beteljesítik a vágyaikat és a végzetüket.

Az ágyon fekszem, halvány lámpafény vetül rám, Vajk ujjai cirógatják a karomat. Libabőrös vagyok. Boldog. Most nem zavar, hogy lát engem a lámpafényben, nem érdekel, hogy sovány vagyok, hogy nem vagyok elég nőies. Nem érdekel a meztelenségem. Vajknak tetszem, ez tökéletesen egyértelmű, még az én érzés-érzékelő képességem nélkül is. Nem a szépség az egyetlen érték a világon. Hat éve várok egy ilyen pillanatra. Erre a pillanatra. Vajkra. Engem néz. Simogat a tekintete. Feltámad bennem a vágy a folytatásra. Oldalra pillantok. Úgy látom, benne is! Felé fordulok. Megérintem őt, megsimogatom. Hát, Petra, itt ma éjjel tűzijáték lesz! Legyen!

Másnap reggel kicsit elalszunk (nem csodálom). Anyukám mondogatta gyerekkoromban, hogy aki éjjel legény volt, az nappal is legyen az. Hát, szerintem nem pont arra gondolt, amit mi Vajkkal az éjjel csináltunk...

Reggelit készítünk a konyhában. Vajk arcát fürkészem lopva. Vajon megváltozik-e a viselkedése, a hozzáállása most, miután már megkapott (néhányszor)? Nem látok és nem érzek változást. Ugyanaz a kedves, aranyos, törődő és figyelmes fiú, mint aki tegnap volt. Lehetek ekkora mázlista?

El kellene mondanom neki az igazat. Nem élhetek hazugságban azzal, akit szeretek. Be vagyok tojva rendesen ettől, hogy kipukkad a boldogságbuborékom. Ma nem - határozom el magamat. Ma még szeretném kiélvezni minden cseppjét annak, amit ez a nap csak adhat. Önző vagyok, vagy csak egyszerűen gyáva. Nem szólok. Úgy teszek, mintha semmi titkolnivalóm nem volna, és elhalmozom minden szeretetemmel Vajkot. Kora délután erőt veszünk magunkon, hogy kikeljünk az ágyból, és elmenjünk valahova kajálni. De csak egy gyorsétteremig, nincs kedvünk most hosszú órákra távol lenni otthonról. Utána még beugrunk egy boltba, veszünk pár dolgot. Szeretnék főzni valamit Vajknak vacsorára. Nem vagyok egy konyhatündér, de azért kutyaütő sem. Szintén anyukám mondogatta, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, és igaz ugyan, hogy ismerek egy ennél rövidebb utat, de szeretném kipróbálni a másikat is.

Úgyhogy hazaérve nekilátok főzni. Vajk kuktáskodik mellettem. Egy tündér receptet veszek elő, és alakítok át fejben emberi étellé, emberi alapanyagokból (mármint az emberi világban elérhető alapanyagokra gondolok, nem kannibalizmusra). Szerintem egészen jól sikerül. Vajk megkóstolja, és szemlátomást ízlik neki. Hurrá!

Estefelé felfedezzük, hogy kicsi ugyan a sarokkád, de sok mindent lehet benne csinálni, ha igazán akarja az ember és a tündér, meg ha ilyen soványak, mint mi ketten. Kezdek nagyon szemérmetlen lenni? Bocsánat! Ne haragudjatok, kérlek, de értsétek meg, hogy egyrészt nagyon ki vagyok éhezve, másrészt imádom a pasimat! Teljesen be vagyok zsongva. Lajta biztosan nevetne rajtam. Úgy döntök, hogy gyáva leszek, és nem mondom el ma este az igazat Vajknak. Még egy kicsit álmodozni akarok. Jövő hétvégén megteszem, esküszöm!

Vasárnap este megyek haza. Másnap munka, muszáj összekészülődnöm. Iszonyú távoli még a szerda, amikor újra találkozhatunk. Vagy ott kellett volna maradnom nála? Akár tőle is mehetnék dolgozni. Állj, Petra! Még nem mondtad el neki az igazat. Utána lehet, hogy nem is akar majd többet látni. Elszontyolodom. Sírni tudnék.

Pakolászom a szobámban. Tekintetem a Vajktól kapott kis virágra téved, és tátva marad a szám. Ilyen nincs, baszki! Létezik, hogy még él, ráadásul kivirult? Új bimbók nyílnak rajta, zöldell és piroslik az élettől. Mi folyik itt? Lehet, hogy nem vagyok normális, de óvatosan megérintem egy levelét. Érzem őt. Szinte dorombol, és boldognak tűnik. Lehetséges volna, hogy belőlem táplálkozik, hogy az én érzéseim táplálják? Talán ezért pusztultak el az eddigi virágaim (még a művirágom is), mert én nem voltam boldog? Talán ez amolyan tündér-virág szimbiózis? Furcsa humorérzéke van az életnek.

Mi lesz jövő hétvégétől, ha elmondom Vajknak? Vagy ne mondjam el? Ti mit tennétek a helyemben? A válasz egyszerűnek tűnik. Valóban az? Van valami, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. A tisztesség és a becsület. Egy komoly kapcsolatot nem lehet hazugságra építeni. Akkor ingoványra épülne, ami gyorsan elnyelné. Vajk mindig becsületes volt velem. Megérdemli, hogy én is az legyek.

Döntöttem, de szükségem van egy végső megerősítésre. Hétfőn munka után karon ragadom Lajtát, és magammal cipelem a parkba. Kellemes nyárvégi idő van. Leülünk egy padra, távol mindenkitől. Nem akarom, hogy bárki is halljon. Lajta látja rajtam, milyen feszült vagyok. Felsóhajtok, azután mindent elmondok neki, ami a nyaralásom alatt és óta történt (az intim részleteket nem részletezem). Szótlanul hallgat végig, nem vág közbe, nem kérdez semmit. Befejezem. Lemerültem, mint a mobiltelefonjaitok. A barátnőm összevonja a szemöldökét. Gondolkodik. Baszki, akkor baj van!

- Szereted? - ez az egyetlen kérdés, amit feltesz.

- Igen! - vágom rá, hiszen ezen egy pillanatig sem kell gondolkodnom. Lajta tekintete megpihen rajtam.

- El kell mondanod neki, Petra - mondja komolyan. - Jó nagy kulimászt kavartál. Pont egy emberbe kellett beleesned? Annyi helyes tündérfiú van a világon! Jó, tudom, ne szólj semmit! Illetve dehogynem. Neki. Menj, és mondd el! Ne várj a hétvégéig, mert minél később teszed meg, annál becsapottabbnak fogja érezni magát. És ne feledd, hogy nem követtél el semmi rosszat, csak hibáztál. A hibákat ki lehet és ki kell javítani. Te jó lány vagy. Meg fogja érteni, ha pedig nem, akkor meg se érdemel téged.

- És mi lesz, ha nem...?

- Túl fogod élni. Tanulni fogsz belőle, és legközelebb okosabb leszel.

- Biztos?

- Mi a fene biztos az életben? Na, szedd a lábad, te bolond tündér, és beszélj vele! Még mindig itt vagy?

- Kösz, Lajta! - ölelem át, és már rohanok is.

- Egyszer majd kérni fogunk tőled valamit cserébe! - száll utánam a hangja.

Kifulladva érek az ajtó elé. Egészen eddig loholtam, és nem vagyok hozzászokva az ilyen intenzív testmozgáshoz. Becsöngetek. Azt sem tudom, itthon van-e, hiszen a szerdát beszéltük meg.

- Petra! Hogy kerülsz ide? - kerekedik el a szeme, mikor ajtót nyit. Olvasószemüveg van feltolva a fején, talán dolgozhatott éppen.

- Beszélnünk... kell - lihegem, a szúró oldalamat markolászva.

Ülünk az összecsukott ágyon, és a kezeimet tördelem. Aggódva néz rám.

- Félnem kellene valamitől?

- Én... nem mondtam el mindent magamról.

- Vőlegényed van, és az esküvőre készültök?

- Ne vicceld el! - csattanok fel.

- Oké - bólint. - Akkor te jössz!

- Vajk, én nem innen származom. Illetve innen, Pestről, csak egy másik Pestről. Amelyiket még nem láttad, nem is hallottál róla, nem ismered. Ez egy másik világ.

- Aha. És mi ebben a poén?

- A francba! Fogd már fel, hogy egy másik dimenzióból jöttem!

- Én meg a Szíriuszról...

- Az elcseszett mindenségit, Vajk! Én nem vagyok ember! Tündér vagyok. Ide nézz! - félretolom a hajam, és megmutatom neki a hegyes füleimet. A saját szemének csak hinnie kell!

Nem szól semmit. Meredten bámul rám. Megrázza a fejét, feláll, és kicsörtet a konyhába. Egy fél percen belül visszajön, kezében egy kis pohárral, és egy fehér üvegbe zárt, színtelen itallal. Felismerem, azt mondta róla, hogy ez pálinka, és én nem szeretem. Önt magának, egy hajtásra megissza, majd csúnyán fintorog. Tovább hallgat. Mondj már valamit!

- Ez igaz? - kérdezi, mintha abban reménykedne, hogy csak álmodik. Bólintok. - Mi ez az egész?

Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet? Automatikusan nyúlok az üvegért, hogy bátorságot merítsek, és jól meghúzom. Ez éget! Egyszerre köhögök és fuldoklom, nem kapok levegőt. Végem van! Gyorsan hoz egy pohár vizet, és megütögeti a hátamat. Percekig tart, mire újra lélegzethez jutok.

- Tündér vagyok - mondom újra. - Egy párhuzamos világban élek, egy másik Budapesten. A tündérek világában. Ott mindenki ilyen, mint én. Illetve hát nem ilyenek, sokkal szebbek és ügyesebbek, de hasonlítanak rám. A világunk hasonlít a tiétekre, csak nincsenek mobiltelefonjaink, számítógépünk, internetünk, televíziónk, vannak ellenben varázslataink. Nem olyanok, mint a Harry Potterben. Tündéresek. Nálunk nincsenek jók és rosszak, nincs háború. Békés faj vagyunk. Többnyire. Egymás között szoktunk veszekedni, de sohasem bántanánk mást.

- Mit kerestél itt?

- Nyaraltam. Át szoktunk járni hozzátok, mert tetszik nekünk az életetek. De csak vendégek vagyunk itt.

- Miért nem mondtad, amikor találkoztunk?

- Elhitted volna? Hiszen most sem hiszed!

- Mit akartál tőlem? Jelent... jelentett neked valamit, ami köztünk történt?

- Az életet! - vágom rá keserűen. - Te vagy az első srác hat éve, aki felfigyelt rám, és életemben az első, aki szeretett. Odahaza magányos vagyok. Senkinek sem kellek. Nyaralni jöttem ide, mert szeretem a világotokat, szeretem bejárni, fényképezni, megérinteni és megízlelni. Veled csak véletlenül találkoztam. Hiszen ott voltál, tudod! Te más voltál, mint bárki, akit ismerek. Odafigyeltél rám, tetszettem neked, tetszettél. Beléd szerettem. Ennyi.

Sírok. Szánalmas vagyok. Nem érdekel. Sok megaláztatást kibírtam már. Túl fogom élni ezt is, ahogy Lajta mondta. Erősebb leszek tőle. Vajk szótlanul bámulja az összeomlásomat. Lassan feláll. Ideül mellém. A hosszú ujjai a hajamba túrnak. Félrehajtja, hogy lássa a fülemet. Óvatosan megérinti, megtapogatja. Leengedi a kezét. Azután megmozdul. Átöleli a vállamat és magához húz.

- Azt hiszem, mesélhetnél még magadról, tündérem - mondja rekedten. - Mindent, amit tudnom kell rólad, ha már egyszer együtt járunk, Petra.