Valami megváltozott a kiállítás óta, érzem. Talán én változtam meg? Nem, nem kézzelfogható dolog ez, ne higgyétek, hogy kinőttek a szárnyaim, vagy hirtelen művészetekben jártas és magabiztos tündérré lettem. Ez valami belső változás. De érdekes, nem tagadom. Arra döbbentem rá, mennyire sokszor vagyunk (vagyok) az előítéleteink rabjai, és mennyire nem látjuk meg azt, ami a szemünk előtt van. Itt van például Manon, aki nagyon szórakoztató és okos idős hölgy, vérbeli művész, és nagy lélek. Számomra eddig csak egy arc volt a pénztárgép túloldalán. De mostantól már műalkotásokat látok, ha rá gondolok, pazar látványgömböket, bennük a fantázia varázslatos képeivel. Ez maga a művészet varázsa.

Vagy akár mondhatnám a zenét is. A rádióban egyre gyakrabban hallom az Iluschka valamelyik új slágerét (tényleg a csapból is ők folynak). Még mindig nem szeretem őket, de néha azon kapom magam, hogy akaratlanul is fülelek, kihallom-e a zenéjükből a hegedűszót. A botfülemmel ez nem olyan könnyű feladat, ám amikor sikerül, újra látom a lelki szemeim előtt Kávát (illetve Kaiyát). Nem túlzott, tényleg nagyon jól játszik. És a színpadon álló Kaiya, meg a galériában megismert Káva két teljesen különböző személy, ugyanabban a testben. Káva tehetséges, nyitott, okos és szellemes, mégis csak akkor vesszük őt igazán észre, amikor Kaiyává változik. Lehetünk-e egyáltalán önmagunk képében sikeresek?

A munkában elszántan javítom a hatékonyságot (remélem, nagyon büszke rám a vezetőség). Ez a rejtélyes vezetőség olyan megfoghatatlan dolognak tűnik. Látta már őket valaki? Csak a képviselőik hangját hallom néha. Egyszer éppen egy tárgyaló előtt mentem el, aminek résnyire nyitva felejtették az ajtaját (esküszöm, nem hallgatóztam, csak a füleimet hegyeztem - mintha nem lennének így is elég hegyesek, elmehetnék velük tartalékos húsvéti nyúlnak -, mert odabentről dühös veszekedés hangjai szűrődtek ki). Romuluszt hallottam, ahogy ingerülten vitatkozik valakivel a béremelésünkről. Az a másik hang azt mondja: "Ha nem lennétek ilyen mohók, te és a dolgozóid, sokkal nyereségesebben működne a hivatal!". Romulusz válaszát már nem hallottam, de elgondolkodtatott az a mondat a mohóságról. Felmerült bennem egy kósza gondolat: talán ha nem lenne olyan mohó a vezetőség se, lehet, hogy kicsivel több juthatna mindenkinek (nemcsak az éhező vezetőknek) az egész világon?

Szóval, nyár van, javában tart a szabadságolási szezon, sokan vannak távol, helyettük is dolgozni kell valakinek. Több munka jut az ittmaradottakra. Sebaj, még néhány hét, és rajtam a sor! Élvezzétek addig a nyarat. De mikor rám kerül a sor, én is azt szeretném tenni (szerencsére nincs mobiltelefonunk, sem pedig e-mail, amivel megzavarhatnák a pihenésünket, vagy szabadság alatti munkát sózhatnának a nyakunkba). És mivel mindennek van határa, változtatok a heti rutinomon is. Hetente egyszer korábban jövök el a munkából (csak nem rontja annyira a hatékonyságot), hogy legyen időm arra is, ami igazán fontos az életben. Az életre.

Elmegyek egy könyvesboltba, vagy egy antikváriumba. Sétálok a parkban. Beülünk egy cukrászdába Lajtával (és figyelek rá, hogy ne rendeljen össze mindent, mert nem bír magával, ha édességről van szó). Csevegünk, pletykálunk és hülyéskedünk, mint két gondtalan barátnő, valamikor az egyetem alatt (tényleg, mondtam már, hogy az egyetemen találkoztunk?).

Egy karra jártunk, csak más-más szakra, és egyikünk se tudta, tulajdonképpen mit is keresünk ott. A saját siralmas műszaki képességeimről már meséltem, beleértve, hogy - emberi kifejezéssel élve - humán beállítottságú vagyok. Lajta meg, mint kiderült, inkább pasizós beállítottságú. Mi voltunk a két szerencsétlen tündérlány a műszakis fiúk között. Sokszor rágott az ideg, hogy hogyan fogok elkészülni a beadandóimmal határidőre, mikor azt sem tudom, eszik-e vagy isszák az adott feladatot.  Nem voltam buta, hiszen amit elméletből meg lehetett tanulni, azt mind megtanultam, csak valahogy a gyakorlattal  gyűlt meg a bajom. Bezzeg, ha egy irodalmi esszét kértek volna műszaki modell helyett! De ezekben az egyetemi tanárokban nincs semmi rugalmasság és kreativitás... Kellett nekem műszaki képzést választanom! Töredelmesen bevallom: nem választottam, hanem nyertem egy tanulmányi versenyen elért helyezéssel, és hülye lettem volna kihagyni. Bár gőzöm se volt, mire vállalkoztam, és talán ez is az egyik oka a mai "mesébe illő" karrieremnek.

Lajtának persze nem voltak ilyen gondjai. Nem mintha ügyesebbnek bizonyult volna nálam. Vagy talán mégis. Ügyesen tudta kamatoztatni, hogy megvesznek érte a srácok, és minden rémes feladatot az első ragyogó mosolyára megcsinálnak helyette. De nem panaszkodhatok, hiszen nekem is mindig elintézte, hogy valaki megszánjon végül. Így azután amolyan barátnői véd- és dacszövetségben jártuk ki az iskolát, és mindketten lediplomáztunk. Ő persze jobb jegyeket kapott nálam, még külön meg is dicsérték a kreativitásáért (ami valahol jogos, csak nem egészen abban volt kreatív, amiért dicséretet kapott). Azóta is barátnők vagyunk, sőt, szinte már testvérek, ami egykeként nagy szó tőlem.

Lajta a családjával tölti a nyári szabadságot, a családja pedig külföldön, túl az óceánon. Kicsit irigylem őket érte (sose láttam az óceánt), és remélem, hogy jól fogja érezni magát. Most két-három hétig nem találkozunk. Én mindig belföldön nyaralok, jó nekem a kis hazám. Meg nincs is elég kristály a számlámon egy külföldi utazáshoz. Pedig szép lehet! De idehaza is szép, és itthon is sok felfedeznivaló vár rám.

Van egy csomó tündér wellness hotel, ahol minden földi jóval kiszolgálják a fajtánkat, amire csak vágyhatunk. Láttam fotókat a ti világotokban, így állíthatom, hogy sok a hasonlóság a ti hoteleitekkel. Nálunk is a vendégek kényelme a legfontosabb, vannak szaunáink, pezsgőfürdőink, meleg- és hidegvizes medencéink, csúszdáink, masszázs, tejben-vajban fürösztő élményfürdő. Akár egy álom.

Na, én nem ilyen helyre megyek. Hanem a ti világotokba. Nem tudom, miért vonz úgy, mint lepkét a lámpafény, de nem tudok neki ellenállni. Szeretek a történelmi épületeitek között sétálni, megcsodálni az emberi elme által alkotott csodákat. És messzire elkerülök mindent, ami wellness. Wellness, fitness, Loch Ness - számomra mind kicsit ijesztő. Tudom, buta vagyok, és kisebbrendűségi érzés gyötör. Nagyon nehezen barátkozom meg a masszázs, a pezsgőfürdő, pláne a strand gondolatával, ahol le kell vetkőzni, és fürdőruhába bújni mások előtt. Kiráz a hideg, hogy mások bikiniben lássanak.

Van egy bikinim, még Lajtától kaptam ajándékba, piros és fekete (a kedvenc színeim), és eszméletlenül gyönyörű, és annyira fáj a szívem, hogy nincs mit beleraknom. Olyan vagyok, mint a rossz rádió: nincs mit fogni rajtam. Talán kétszer volt rajtam, mikor Lajta elcipelt magával uszodába, és nem tudtam elég jó ürügyet kitalálni a távolmaradásra. Rettenetesen éreztem magam benne mellette, aki után lépten-nyomon megfordulnak a pasik, és csorog a nyáluk, mintha egy ínycsiklandozó gyümölcstorta lenne. Talán nem volt rá okom, hiszen kétlem, hogy engem észrevettek volna. De akkor se volt jó érzés. Inkább vettem magamnak egy egyrészes fürdőruhát, ha mégsem tudnám elkerülni a fürdőzést (mert pechemre a vizet meg szeretem). Abban néha bemerészkedem közétek, azt képzelve közben, hogy láthatatlan vagyok. Ez az ára, hogy élvezhessem a nyarat.

De félre ezekkel a gondolatokkal! Már lefoglaltam az utat. Hú, az egy kicsit munkás innen. Be kellett váltanom egy csomó kristályt forintra, átmenni hozzátok, keresni egy utazási irodát, befizetni, keseregni magamban picit a kristály-forint árfolyamon, sóhajtva beletörődni, külön fizetni a fakultatív programokért, kideríteni, hol lesz a legközelebbi Tourinform iroda, szerezni egy várostérképet, és bemagolni a szállásról a látnivalókhoz vezető útvonalakat (és a visszautat). Egész évben erre a két hétre spórolok a fizetésemből (meg a lakbérre, számlákra, könyvekre, kajára, könyvekre, egy-egy ruhára vagy cipőre, a soha fel nem használt Defenzákra, és könyvekre). Tudok ám élni, igaz?

És mindez azért, mert hülye vagyok hozzá, hogy a tündérek világában nyaraljak. Itthon se lenne olcsóbb, csak ha a saját lakásomban oldanám meg a szállást, de akkor meg mi értelme a nyaralásnak, ha minden este haza kell mennem? Marad hát az emberek világa, így van valami, ami rákényszerít, hogy kimozduljak kicsit a komfortzónámból. Mindig előre felkészülök, és különböző színekkel bejelölöm a térképemen a legfontosabb helyeket: várak, kastélyok, múzeumok, parkok és arborétumok, állatkertek, vendéglők, könyvesboltok. Egy-két tündérportál, ha valamiért hirtelen haza kéne jönnöm.

Két nappal utazás előtt elkezdek csomagolni. Törölköző, fehérneműk, ruhák mindenféle időjárásra, kényelmes túracipő, a térképem (mielőtt itthon felejteném), fésű (kevés hasznát veszem), sminkkészlet (ennek semmi hasznát sem veszem), tusfürdő, fogkrém és fogkefe (mert a tündérek is mosnak fogat), egy kis nasi, egy jó könyv. Amilyen kicsi a lakásom, annyira sok könyvem van, és legszívesebben az összes kedvencemet magammal vinném. Annyi könyvem van, hogy bőségesen osztozkodhatnak majd rajta az örököseim. Persze ahhoz egy pasi is kellene...

Mindjárt utazom! Nagyon szeretek új helyeket megismerni, felkutatni, bebarangolni. Egy külön élmény a kisvendéglők felfedezése. Szeretem a magyar konyhát (a csípős dolgok kivételével). Felőlem mondhatják rá, hogy egészségtelen, engem aztán nem érdekel, ha hízlal. Az a két-három kiló plusz még jól is jönne.

Az utazás számunkra nem túl megerőltető (cserébe nem is túl izgalmas), ha a hagyományos tündérmegoldást használjuk emberi járművek helyett. Csak keresünk két tündérportált, az indulásinál kiválasztjuk a célállomást, és perceken belül már ott is vagyunk, legalábbis Magyarországon. Poggyásszal együtt. Arra kell figyelnünk, hogy emberek ne lássanak meg érkezéskor. Az egyetlen nehézség a csomagom elcipelése a portáltól a szállásig. De szerencsésen megérkezem.

Egy kis apartmant bérelek, olyan huszonöt négyzetméteres lehet, egyetlen helyiség, ami nappali, konyha, ebédlő és hálószoba is egyben, meg egy fürdőszoba. Pont ideális. Itt akár két személy is kényelmesen elférne.

- Érezze jól magát, kisasszony! - mondja a tulajdonos, és kedvesen rám mosolyog.

- Köszönöm szépen, azon leszek.

- Járt már a városunkban?

- Még nem, de már sok szépet hallottam róla.

Kedves és udvarias társalgás, ember és tündér között.

- Tehetek még valamit önért? - kérdezi a férfi.

Végigpillantok rajta. Harmincas évei végén, legfeljebb a negyvenes évei elején járó, sportos alkatú, kellemes arcú pasi. Kifejezetten jól néz ki. "Hm, tehetne bizony!" - mondanám, ha bátrabb és rámenősebb lennék. De csak megköszönöm a kedvességét, és elköszönök tőle. Leteszi a kulcsot az asztalra, majd távozik. Magamra maradok a szállásomon. Az a helyzet, hogy mindennek ellenére nem egyéjszakás kalandra vágyom. Nem tagadom, hiányzik a "mindennapi betevő", de a hangsúly a mindennapin van. Egy srác, aki minden nap velem van, akivel együtt alszunk el és együtt ébredünk, aki hazajön hozzám, és akihez hazamehetek. Társra vágyom, nem átmeneti látszatmegoldásra. De talán rám mosolyog egy szép napon a szerencse.

Kipakolok a bőröndömből, azután összekészítem a városnézéshez szükséges holmikat a kis hátizsákomba. Beteszem az esőkabátomat (verőfényes napsütés van) és a térképemet (a biztonság kedvéért). Átöltözöm, túracipőt veszek, és készen is állok a kalandra. De előbb evés!

Kinéztem egy kisvendéglőt, most oda tartok. Átfutom az étlapot, de már tudom, mit akarok enni. Házi limonádét kérek hozzá. A pincér bort is ajánl, és kíváncsiságból rábólintok. Nem bánom meg. Nagyon finom minden, ide még visszatérek.

Ebéd után a nyakamba veszem a várost. Élőben minden sokkal szebb. Elkattintok pár fényképet. Könnyebb lenne egy digitális fényképezőgéppel, de mivel otthon nem tudnám előhívatni a fotókat, maradok a régi, filmes gépemnél. Majd az utolsó napomon beadom expressz előhívásra.

Egész délután mászkálok, nézelődöm, fagyit eszem, élvezem a szabadságot. Este megvacsorázom, azután rábukkanok egy éjjel-nappali boltra, és veszek pár dolgot. Ha nem szeretnék hó végéig önkéntes éhségsztrájkba kezdeni, muszáj spórolnom, a reggelit és a vacsorát a szálláson magamnak megcsinálnom. Nem baj. Egy rántottát vagy egy szendvicset csukott szemmel is összeütök. Most nem is vagyok olyan szétszórt, de talán csak azért nem, mert épp erről beszélek nektek. Vagy az is lehet, hogy a szabadság teszi, az, hogy kiszabadultam a mindennapi mókuskerékből. Felszabadító érzés.

Megfürdöm, azután pizsamában végigdőlök az ágyon, egy jó könyvvel a kezemben. Nézhetném a tévét is, de nincs hozzá kedvem. A sorozataitokat úgyse érteném, ha nem láttam az előző százhetvennyolc részt. A könyv számomra az igazi, amiben nem mutatják meg nekem, hogyan néz ki egy szereplő vagy helyszín, hanem magamnak kell elképzelnem, a fantáziámmal megalkotnom és életre keltenem. Szeretek fantáziálni. Olyankor szárnyalok a képzeletem szárnyán, mint az Andok szárnyas tündérei, és egész világokat teremtek a fejemben.

A könyvvel a kezemben nyomhatott el az álom. Mikor újra kinyitom a szemem, reggeli napfény csiklandozza az arcomat. Nagyot nyújtózkodom. Olyan szép a világ! Szeretek élni.

Reggelit csinálok, főzök egy kávét (még szerencse, hogy a tulaj megmutatta, hogyan kell használni ezt az elektromos kütyüt, a mieink más elven működnek), egy teát is készítek, azután kiülök az udvarra, az apartmanom bejárata elé helyezett kis kétszemélyes dohányzóasztalhoz. Órákat el tudnék itt tölteni a könyvemmel. De nem fogok, mert nem ezért vagyok itt. Gyönyörű az idő, kirándulni akarok a városban, megnézni a kastélyt, a várat, egy-két múzeumot, az erdőbe is kisétálok valamelyik nap, van itt pár érdekes tanösvény. Részletes terveket készítettem jó idő és rossz idő esetére is.

Talán a strandra is kimerészkedem. Ettől azért tartok rendesen. Ott lenni, annyi ember között, szinte meztelenül, mikor a külsőm korántsem ideális... Bár az némi megnyugvást jelent, hogy az emberek is sokan járnak ki nem éppen modelltesttel. Talán nem is vesznek majd észre.  Sajnos imádom a vizet, és ez az ára, hogy élvezhessem. Még egy dologtól tartok. Ott, már-már csupaszon nem takarja a bőrömet a ruhám. Jóformán elkerülhetetlen, hogy véletlenül hozzáérjek másokhoz. Nem nagy dolog, mondhatnátok, és igazatok is van. De mit kezdjek az érzéseikkel? Nem csak akkor érzem őket, ha a kezemmel érintek meg valakit. Az egész testemmel érzékelek.

Ezért is vagyok bajban például a szexszel (na jó, évek óta nincs mivel bajban lennem, de értitek, mire akarok kilyukadni). Szex közben mit csinál két test? Egymáshoz ér. Bumm, itt a bibi! Mert pontosan érzem a másik érzéseit. Nem csak a nyilvánvaló vágyat, meg a szenvedélyt, hanem azt is, mennyire őszinték az érzései irántam. Azt, hogy tetszem-e neki, hogy szerelmes-e belém, vagy csak egy kis időtöltés, egy élő segédeszköz vagyok a számára. Ezért is futott zátonyra az egyetemen mindkét kapcsolatom. Mert örökké nem hagyhattam figyelmen kívül az igazi érzéseiket. Emiatt is randizom nehezen. Félek az igazságtól, amivel majd szembesülnöm kellene, ha közelebb kerülnénk egymáshoz.

Becuccolok a konyhába, elmosogatok, átöltözöm, fogom a holmimat, és irány a város. Szépen, sorban, terv szerint megnézek mindent, fényképezek, felfedezek pár újabb kisvendéglőt, jókat eszem, és jól érzem magam. Ezt így ki lehetne bírni akármeddig. Csak a képzeletem játszik velem, de olyan érzés, mintha a rendszeres és jó kajától, meg a nyugalomtól kezdenék egy picit kikerekedni. Az a két-három kiló nagyon is jó lenne. Most nagyon jól érzem itt magam, a saját bőrömben is.

Ki gondolná, hogy a fényképezés lesz a vesztem? Imádom megörökíteni a pillanatot, a megannyi szépséget, amit látok. A gépemmel nem lehet szelfizni, de nem is hiányzik. Nem magamról akarok emlékeket (én tudom, hogy ott voltam), hanem mindarról, amit menet közben látok. Felcaplattam a várba, és most itt állok, leizzadva, de büszkén. Csodálatos panoráma tárul a szemeim elé. Ide-oda mászkálok, néha botladozom a régi köveken, de ez a látvány mindent megér. Tűz a nap, a másik oldal felé kell kerülnöm, hogy fotózhassak. A szememhez emelem a gépet. Most! Ez a tökéletes pillanat.

- Vigyázz! - kiáltja egy távoli hang.

Érzem, ahogy a lábam beleakad egy kőbe, és a gépem keresőjén át lassított felvételen látom, hogy menthetetlenül zuhanni kezdek a kövezett járda felé. Aú, ez fájni fog!

Nem érek földet. Illetve valami puhára érkezem, és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Valami tart engem, és valami nyomja az oldalamat. Kábán megrázom a fejem, és magamhoz térek. Egy fiú, olyan korombeli lehet, fogja a karomat. Az utolsó pillanatban kaphatott el, mielőtt jól összetörtem volna magam. Én meg a lendülettől magammal rántottam, mindketten elestünk, és most félig rajta fekszem. Hű, de kínos!

- Jól vagy? - kérdezi, és aggódva kémleli az arcomat. Jó vicc, hiszen jóformán én taroltam le őt.

- Bocsánat! Nem sérültél meg? - kérdezek vissza.

- Csak a büszkeségem - mondja egy apró mosollyal. - Azt hittem, képes vagyok elkapni egy bajba jutott lányt. Többet kellene gyúrnom, mert ez szánalmas volt tőlem.

- Sokat gyúrsz? - kérdezem tétován, és a képzeletemben zsemlék és cipók képe jelenik meg a pékségben, ám tartok tőle, hogy félreérthettem valamit.

- Nem eleget, úgy látszik. Pedig legutóbb, amikor lent jártam a teremben, még az egyetemen... Mondjuk simán kiröhögtek. Nem vagyok egy sportos alkat.

Valóban nem az, ötlik a szemembe, ahogy a pillantásom reá siklik. Baszki, még mindig rajta fekszem! Elpirulok, megpróbálok talpra kecmeregni. Felsegít, miközben ő is feltápászkodik. Kicsit csalódottnak tűnik. Mivel bánthattam meg?

- Ne haragudj, hogy letaroltalak! - kérek újra bocsánatot.

- Ne haragudj, hogy nem tudtalak ügyesebben elkapni! A géped is jól van?

Gyorsan ellenőrzöm a fényképezőgépemet. Szerencsére nem esett baja. Egyikünknek sem.

- Köszönöm! - sóhajtok fel hálásan.

- Nekem, vagy istennek? - kérdezi mosolyogva.

- Kicsit mindkettőtöknek - bólintok.

- Gyönyörű a látvány! - mutat körbe széles mozdulattal a tájon, a váron, és én is belelógok ebbe a mozdulatba (arrébb kellene állnom).

- Az! - értek egyet. - Mesésen szép.

- Tiszta időben kilométerekre el lehet látni.

- Jártál már itt máskor is?

- Igen. Vissza-visszajárok. Részben a látványért, részben meg azért, mert isteni fagyit lehet kapni a hegy lábánál. Volna kedved megkóstolni várostrom után?

Köpni-nyelni nem tudok. Most udvarias akar lenni, vagy nyomul rám? Bár egyáltalán nem tűnik nyomulósnak. Egyszerű farmert és galléros pólót visel, vékony testalkatú, megkockáztatom, hogy csak hajszálnyival kevésbé jelentéktelen nálam. Barátságos barna szemekkel hunyorog rám, mert persze megint rossz helyen állok, és a szemébe tűz a nap.

- Veled tarthatok? - folytatja, miután én megkukultam. - Szeretném elfeledtetni ezt a csúnya bakit, hogy még rendesen elkapni sem tudtalak. Bocsánat, még be sem mutatkoztam. Vajk.

- Petra - nyújtom automatikusan a kezem.

Megfogja, kicsit megszorítja, ahogy illik. Fogalmam sincs, mire gondolhat közben. A kesztyűm megvéd attól, hogy megtudjam, mit érezhet most. Ő ezt persze nem érezheti, a finom kígyóbőr a ti világotokban szinte eggyé válik a bőrömmel. Kérdőn néz rám. Ja, hiszen kérdezett valamit! Nem tudom miért, de nem mondok nemet. Nem bánom meg.

Vajk kísérget a várban, mint egy hűséges kutyus. De jóval többet beszél annál. Szórakoztató, élvezem a társaságát. Csapongó, ám rengeteg történelmi, földrajzi és mindenféle tényt ismer, és oszt meg velem a várról és környékéről. Ami azonban furcsa és szokatlan: rávesz, hogy társalogjunk. Nem ő beszél szünet nélkül, hanem kíváncsi a mondandómra, megnevettet, és ő is nevet a vicces mondataimon, mikor végre el tudom magam engedni mellette. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ennyit. Egyáltalán nem tolakodó, és annyira gondosan ügyel rám közben, nehogy újra megbotoljak a kövekben. Őszintének tűnik.

Fáradtan, de élményekkel telve ereszkedünk le a hátsó úton. A hegy tövében egy cukrászda áll, színes napernyők vannak felfüggesztve az udvaron. Meghív egy nagy kehely fagylaltra, fájdalomdíj gyanánt. Gőzöm sincs, hogy miért, nem fáj semmim. Komótosan kanalazzuk a fagyinkat, és megszáll valamiféle béke.

- Idevalósi vagy? - kérdezem.

- Nem, pesti. Te honnan jöttél?

- Én is Pestről - mondom. A részleteket nem kell tudnia.

- Vakáció?

- Kell egy kis kikapcsolódás, hogy jobban menjen utána a munka.

- Nehéz?

- Irodai. Aktakukac vagyok. És te?

- Informatikus - mosolyodik el bocsánatkérően. - Azt hiszem, tipikus IT-s srác vagyok. Minden sztereotípia igaz rám, nem?

Fogalmam sincs. Nem tudom, milyen egy informatikus. Ha olyan, mint Vajk, akkor nem értem, hol van a probléma.

- További tervek mára? - kérdezi, miközben kikanalazzuk az utolsó csepp fagyit is.

- Városnézés volt tervben, de kicsit elfáradtam. Talán leülök egy parkban, és holnapra halasztom az újabb túrát.

- Miket szeretnél még megnézni?

Megmutatom neki a térképemet. Bólogat, mond mindegyikről valami új információt. Ő már járt itt három évvel ezelőtt is, van némi helyismerete.

- Petra! - néz rám, és mintha zavarban lenne.

- Igen, Vajk? - nézek rá kíváncsian.

- Nagyon ciki lenne, ha megkérdezném, hogy... nem zavarna-e, ha elkísérnélek? De ha nincs hozzá kedved, nem baj, nem akarlak zavarni a pihenésedben! Csak egy kósza ötlet volt.

Töprengek. Mit mondjak, mit csináljak most? Aranyosan bizonytalanul néz rám. Nem tűnik úgy, mintha hátsó szándékai volnának, mármint a nyilvánvalón túl, hogy velem szeretne lenni. Vajon miért? Csak egyféleképpen deríthetem ki. És nem is zavar, inkább feldob a társasága. Meg meg is mentett. Nagy levegőt veszek.

- Találkozunk holnap reggel kilenckor a főtéren, a Kossuth szobornál?

- Ott leszek! - mondja megkönnyebbülten.

Nem hiszek a szerelemben első látásra. Ez nem is az. Csak kölcsönös szimpátia, közös szórakozás. Másnap nagyon igyekszem, hogy ne késsek el. Emiatt nincs időm elmosogatni, se kávét inni. Csak két és fél percet kések. Atomórát lehetne hozzám igazítani! Vajk a szobor mellett vár, elmosolyodik, amikor meglát.

- Bocs, nem tudtam, hogy akarnál-e kávézni, de nekem enélkül nem indul be a nap - nyújt felém bizonytalanul egy, a másik kezében tartottal egyforma poharat.

Életmentő vagy!

- Köszönöm! - nyögöm ki sután. Tök bunkó vagyok, hiszen már belekortyoltam.

Azután megkezdődik a nap, és csak a fejem kapkodnám, ha eszembe jutna. De csak sodródom az árral, és jól érzem magam. Beszélgetünk, közben szétröhögjük az agyunkat. Vajk megmutat egy csomó kis zugot, amik nem is szerepeltek a térképemen. Nem bánom meg. Beülünk valahová ebédelni, és ragaszkodom hozzá, hogy a saját részemet én fizetem. Nem az udvarlóm, és akkor sem várhatnám el tőle, hogy ennyit költsön rám. Van saját pénzem.

Vajk nem tesz egyetlen tolakodó mozdulatot vagy gesztust sem. Nem próbál lenyűgözni, vagy lopva hozzám érni, mintha véletlen lenne. Talán ő is csak társaságra vágyott. Miért pont az enyémre? Nem tudom, és nem is törődöm most ezzel. Jó vele együtt felfedezni a várost. Jegyet veszünk a kastélyba, bejárjuk pincétől a padlásig az összes kiállítást. Csinál pár fotót rólam a gépemmel. Furcsa élmény lesz majd, hogy kivételesen én is szerepelni fogok néhány fényképen. Megkérdezi, hogy csinálhatna-e kettőnkről egy szelfit a mobiljával. Miért is ne? Délután, egy bolt önkiszolgáló kioszkjában ki is nyomtatja nekem. Emlékszik rá, hogy nincs mobilom. Kicsit furcsállja, de gyorsan tudomásul veszi.

Következő nap délelőtt az erdőbe megyünk. Bejárjuk a tanösvényeket, ezúttal halkan trappolunk, nehogy megzavarjuk a természet nyugalmát. Párszor felsegít a domboldalon, ekkor ér hozzám a vár óta először. Megfogja a kezem, nehogy elessek. Figyelmes és kedves. Biztos, hogy létezik, és nem csupán képzelem? Hatalmas a kísértés, hogy lehúzzam a kesztyűmet, és megnézzem, mit érezhet. Ellenállok a kísértésnek. Nem tudom, hogy akarom-e tudni.

Vajk nem egy szépfiú. Nincsenek dagadó izmai, nem is túl magas, nincs klasszikusan férfias kisugárzása. De nem is olyan, mint amit az informatikusokról mesélt. Okos, vicces, szórakoztató, szerény. Nem csak a monitor előtt érzi jól magát, hanem egy városi sétán, vagy az erdőben is. Nem néz ki jól, a szó szoros értelmében, de összességében tetszik. Nagyon is. Ez valami új és váratlan.

Talán ennek is köszönhető, hogy csapdába sétálok, és óvatlanul igent mondok valamire, amitől pedig rettegek. Főleg vele. Mi a frászt keresek én a strandon egy sráccal?! Mibe takarózzak be, és hova bújjak el? Jaj, szent szalamandra, nem lesz ennek jó vége!

Vajk is előkerül az öltözőből. Egy törölköző van átvetve a vállán, egy nagy pléd pedig a kezében, amit a fűre terít kettőnknek. Hát, nem egy izomkolosszus, és szinte ugyanolyan fehér a bőre, mint az enyém. Baszki, baszki, baszki! Ha bemegyünk a vízbe, le kell vennem a strandruhámat. Nincs menekvés! Úgy bújok ki belőle, mintha a máglyára készülnék. Stran d'Arc.

Ott állok előtte, szinte pucéran, egy szál egyrészes fürdőruhában, vacog a fogam, de nem a hőmérséklettől. Vajk nem bámul meg. Egyetlen pillantással felmér, mint a fényképezőgép objektívje, mosoly bujkál a szemeiben, és a kezét nyújtja felém.

- Gyere, Petra!

És ennyi. Percekkel később a vízben ökörködünk, fröcsköljük egymást, mint mások is körülöttünk, és átmenetileg megfeledkezem róla, hogy szégyellem magam. Játszunk, mint a gyerekek. Vajk elkap, és magával ránt a vízbe, de óvatosan, nehogy bajom essen. Nevetek, és bosszút forralok. Megállj csak! Múlnak a percek, és akkor döbbenek rá, hogy Vajk hozzám ért. De még hányszor! A karomhoz, a vállamhoz, a derekamhoz, a lábamhoz, a vizes és csupasz bőrömhöz. Hogyhogy eddig nem vettem észre?! Érzem őt, döbbenek rá. Zavarba ejtő, amit érzek.  Tetszem neki. Nem csak úgy, felületesen, hanem nagyon. Szinte sugárzik belőle. Nem a külsőm tetszik neki (ami olyan, amilyen), hanem én. Így egyben. Mi a fene történik velem? Bizsereg a gyomrom. Basszus! Minél tovább vagyok vele, annál inkább fennáll a veszélye, hogy kezdek beleszeretni. Túl gyors a tempó! Nem érdekel. Élni akarok!

Az egyik büfé mellett kötünk ki. Vajk meghív egy lángosra. Hát, ilyet se ettem még tündérföldén, az biztos. De ízlik. Bizonyára tele van csupa rossz kalóriával, meg mindenféle egészségtelen és hizlaló dologgal. Szóval, ez aligha árthat nekem. Gondolkodtam, hogy belebújjak-e a strandruhámba, de nem akarom összezsírozni a lángossal (amit elborzasztó mennyiségű olajban sütnek ki, csak úgy mondom). Magam köré tekerhetném a törölközőmet is. Tanácstalanul nézem körülöttünk az embereket, főleg a nőket. Mindenki egy szál fürdőruhában flangál. Úgyhogy én is így maradok. Most nem érdekel, hogy megláthatnak, mert akivel itt vagyok, igazából lát engem, és én nem nagyon látok mást rajta kívül. Most nem akarok elrejtőzni előle. Rabul ejtett az a barna szempár. Hadd lásson hát, hadd dönthesse el, hogy ez a csomagolás, ami otthont ad a lelkemnek, érdekes-e a számára annyira, hogy megérje foglalkoznia velem.

Hevesebben ver a szívem, mert azt érzem felém áradni belőle, hogy talán egy határozott igen a válasz. Egymás mellett fekszünk a pléden, picit süttetjük magunkat a napon, és összeér a karunk. Nem akarom elhúzni. Villamosság cikázik a bőröm alatt. Az előbb bekentük egymást naptejjel, és ennyi érintés már túl sok nekem, mégsem akarom abbahagyni. Megőrjít, még többet akarok belőle, lesz ami lesz. Nagy pácban vagy, Petra.

A napok úgy peregnek, mint egy álomban. Este van, Vajk hazakísér a szállásomra. Nem akaródzik elköszönni.

- Lassan mennem kell - mondja tétován.

- Késő van - bólintok. "Ne! El ne menj!" - kiabálom ott legbelül.

- Holnap reggel?

- Gyere értem.

- Jó - bólint. Egy pillanatra megrándul a szája sarka. - Petra! Kérdezhetek valamit?

- Hm?

- Ezt vehetem igennek?

- Ühüm.

- Nem akaszkodom nagyon rád? Nem zavar, hogy teljesen lefoglalom minden szabadidődet?

Mi van? Most miért kérdez ilyet? Hát nem érzi, hogy...?

- Jó veled.

Tessék, csak ennyit bírok kinyögni. Mekkora egy hülye vagyok! Vajk közelebb lép hozzám, lassan felemeli a kezét, óvatosan megérinti a hajamat. Becsúsztatja az ujjait a hófehér tincsek közé, a hajszálaim lazán köréjük tekerednek. Végigsimít a tarkómon, amibe beleborzongok a gyönyörűségtől, egyre feljebb kalandozik, megérinti a fülemet. Ne! Csak ezt ne! Ne tégy tönkre mindent! Az áruló fülem, amit képtelen vagyok rendesen átváltoztatni!

- Te egy tündér vagy, Petra! - leheli egészen közelről.

- Mi?! Én nem...

Nem hagyja, hogy befejezzem. Az ajka az ajkamhoz ér. Megcsókol. Gyengéden. Visszacsókolom. Nem akarom befejezni. Nem akarom, hogy befejezze. Megáll az idő.

- Holnap reggel itt vagyok érted - suttogja később, azután átölel, és hazamegy a szállására. Meg sem próbál bejönni hozzám. Most akkor mi van?

Reggel választ kapok a kérdésemre. Eljön értem. Együtt töltjük a napot. Kétszer csókol meg, de attól majd' felrobban a szívem. Baszki, beleszerettem! Mi lesz most?

Lepereg az utolsó együtt töltött napunk is. Vajknak korábban jár le a foglalása, egy nappal előttem utazik haza. Az utolsó közös esténken az apartmanom előtt ülünk az udvaron (szerencsére a szúnyogok békén hagynak, valahogy nem bírják a tündéreket). Fogjuk egymás kezét (igaz, ő csak a kesztyűmet, de ezt nem érezheti). A legszívesebben levenném, hogy szabadon hozzáérhessek bárhol. Mindenhol.

- Ha otthon leszünk, Pesten... - mondja, miközben az ujjai geometriai mintákat rajzolnak a kezemre. - Volna kedved ott is találkozni velem, Petra? Randizni. Azt hiszem, szeretlek.

- Igen, Vajk! - mondom csendesen, nehogy megtörjem a pillanat varázsát.

Megcsókol. Mennyei érzés. Van köztünk egy lényeges különbség, Vajk. Én pontosan tudom, hogy szeretsz. Én is téged. Nem akarom, hogy ez az este véget érjen. Hogyan fogjuk ezt az egészet megoldani odahaza, két külön világ gyermekeiként?