Az emberek érdekes lények. Már évek óta figyellek titeket. Még egyetem alatt kezdődött. Persze gyerekkorunk óta tudjuk, hogy itt éltek mellettünk, és a világaink szomszédosak. Tanulunk kicsit a történelmetekről, főképpen azt, ami a mi történelmünket is befolyásolta. Amit minden tündérnek meg kell tanulnia, az a biztonságos átkelés, mozgás és elvegyülés az emberek világában. A "hogyan váljunk láthatatlanná a számukra akkor is, amikor látnak minket" leckéje, hiszen az emberek nem tudnak a létezésünkről. Bár a meséitekben mindmáig szerepelünk, de azokat valóban meséknek hiszitek. Jó részük persze az is. Kifacsart, emberi elme által értelmezett, eltorzított kép. Régen, amikor még közelebbi kapcsolatban éltetek a természettel, a meséitek is közelebb álltak a valósághoz. A modernizációval ez megváltozott. Mi is megváltoztunk, mert láttuk, hogy a fejlődés jó és hasznos dolog, ha ésszel és felelősségtudattal fejlődünk.

Minket is érdekel az emberi világ. Ezért is járkálunk át hozzátok. Nem mindenki, de elég sokan, főleg a fiatalok és a középkorú tündérek. Tanulunk is tőletek, jót és kevésbé jót egyaránt. Remélem, nem vesszük át a káros szokásaitokat. Azzal a tündérek világa nagy bajba kerülne. Nem szeretném, ha elveszítenénk önmagunkat.

Viszont valamiféle együttműködés a jövőben jó volna. Egy bolygó gyermekei vagyunk, e bolygó léte mindannyiunk közös érdeke és felelőssége. A Föld számára nem fontos, hogy emberek vagy tündérek vagyunk, csak az számít, hogyan bánunk vele. Tisztelettel kellene bánnunk vele is, egymással is, és önmagunkkal is, különben egyikünknek sem lesz otthonunk, és akkor mi sem leszünk. Valójában sokkal több az, ami összeköt, annál, ami elválaszt.

Ezen merengek, miközben az emberi Budapesten sétálgatok. Fagylaltot eszem. Szeretem a fagylaltot, a csokoládét, a málnát, a zöldalmát. Azt olvastam egyszer egy antikvár könyvben, hogy a csokoládét régebben afrodiziákumnak tartották. Ezt nem tudom megítélni, számomra a csokoládé egy íz, bár kétségtelenül nagyon kellemes íz.

Sokan vannak az utcán. Egyesek sietnek, mások botorkálnak, vagy kéz a kézben andalognak. Az emberi egyetemeken még tart a vizsgaidőszak, így délutánonként és esténként tele a város fiatalokkal. Ahol fiatalság van, élet is van. Szeretem nézni ezt a nyüzsgő forgatagot. Mindig is lenyűgözött, ne kérdezzétek az okát. Jó érzés figyelni a szerelmeseket. Látni az összekulcsolódó ujjaikat, az egymáshoz érő vállakat, az öleléseket, az összevillanó mosolyokat, a csókot, az életörömet, a boldogságot. Milyen érzés lenne megérinteni őket? Milyen lenne érezni az érzéseiket, velük együtt átélni, amit közben ők átélnek?

És vajon milyen lenne személyesen átélni és megtapasztalni? Ez a kérdés foglalkoztat, miközben őket nézem. Nem tudom. El sem tudom képzelni. Sohasem voltam szerelmes. Volt két rövidtávú kapcsolatom a tündérek között. Egyetemista koromban akadt két srác, akik számára nem voltam érdektelen vagy visszataszító, a csúnyaságom ellenére. Egy rövid ideig. Azalatt élt még bennem a remény, hogy egy kétbalkezes tündért is szerethet valaki. Amíg csak rám nem untak. Hát, így nem találkoztam soha a szerelemmel, és így nem lettem soha szakavatott szakértője.

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogyan jutok el a Boráros térre? - szólít meg egy középkorú hölgy. Vidéki lehet, kicsit elveszve a fővárosban. Hasonlít rám, csak én magamban vesztem el.

- Itt le tetszik menni a lépcsőn, és a kettes villamossal arrafelé - mosolygok rá. Furcsa érzés, hogy egy idegen tőlem kér útbaigazítást, aki idegenebb vagyok itt, mint amilyen idegen ő valaha is lehet.

Haza kellene mennem. De szeretem Budapestet. A ti Budapesteteket. Szeretem nézni a Dunát, a budai oldalt körülölelő hegyeket, a folyón átívelő kecses hidakat, az elegáns szépségű régi házakat, és a ronda újakat, a Vásárcsarnokot a Fővám téren, a Duna túlpartján a Műszaki Egyetem régi és az ELTE új épületét, a Várat a történelmi épületeivel, a Margitszigetet, azt a temérdek csodát, amit talán észre sem veszünk a szürke hétköznapokon. Az életünk színpadát, melyen ti főszereplők vagytok, én meg időszakos vendégfellépő. Az én Budapestem is gyönyörű. Talán, ha a kettőt egyesíthetnénk, egy mindannyiunk számára élhetőbb várost kapnánk eredményül.

Megkeresem a portált. Átlépek a saját világomba. Jóbarátként köszöntöm a fákat és a virágokat. Jó újra itthon. Szeretek a parkban sétálni. Ha lehúzom a kesztyűmet, és megérintem a fák törzsét, béke és harmónia tölt el, ami belőlük árad, és velük együtt érzem, amit ők éreznek.

Ismerős alakot pillantok meg a park közepén. Két tündér, egy férfi és egy nő játszik ott egy kisgyerekkel. Még ilyen távolságból is érezni lehet a szeretet erejét, ami összefűzi őket. Felismerem a férfit. Balambér Romulusz az, a mi szigorú főosztályvezetőnk. Most nem olyan, mint az irodában. Most felszabadult, és nevet, és boldog a felesége és a kisfia mellett. Most él igazán. Akkor élünk igazán, ha szeretnek és szeretünk. Minden más csak álom, délibáb.

Elmegyek Lajtához. Szombat van, ilyenkor általában sokáig alszik, hogy kipihenje az előző esti buli fáradalmait. Ki tudja, merre járhatott tegnap. Engem is hív néha, sosem adva fel a reményt, hogy egyszer-egyszer kötélnek állok. Néha elmegyek vele, hogy jól érezzem magam. Ő legalábbis ezt hiszi. Bárhol tudok úgy tenni, mintha jól érezném magam, a rendes srácok pedig ritkán teremnek az ilyen bulikban. Na, nem mintha máshol beléjük botlanék.

Lajta szenvedő arccal nyit ajtót. Hú, nagy buli lehetett az éjjel, ha ennyire másnapos. Köntösben van, és fejfájósan támolyog vissza az ágyába.

- Nektár vagy ambrózia? - kérdezem tőle, miközben főzök neki egy gyógyteát (utálja, de erre van most szüksége).

- Ebben a sorrendben - dünnyögi.

- Helyes fiú?

- Biztosan - rántja meg a vállát. - Éjjel annak tűnt. Reggel meg eltűnt, mire felébredtem.

Beviszem neki egy bögrében a gőzölgő teáját. Fintorog, de azért elfogadja, tudja, hogy segít. Le kellene ülnöm mellé az ágyra, de elég egy pillantást vetnem a gyűrött ágyneműre, hogy eszembe jusson, mik történhettek benne az éjjel, és egyből nem tűnik jó ötletnek érintkeznem vele. Inkább csak megsimogatom Lajta haját. Nem szól semmit, mikor a kesztyűm hozzáér. Talán nem is érzi, hogy rajtam van. Mondtam már, olyan, mintha a második bőröm lenne.

- Eljössz velem a napfordulós ünnepségre? - kérdezem.

Ő csak bólint. Jó buli lesz. Nem csupán a boszorkányok (akik csak a mesékben, meg a hivatalunk vezetőségében léteznek) ünneplik a nyári és a téli napfordulót, hanem a tündérek is.  Ilyenkor feldíszítjük a parkokat, lampionok lógnak a fákról, és tündérfények világítanak az éjszakában. A kijelölt helyeken tábortüzeket rakunk, és körültáncoljuk őket, ünnepelve az életet és a természet erejét. Varázslatos, ahogy az éjszaka megtelik varázslattal.

Azt kérdezitek, milyen a tündérek varázslata? Nem egészen olyan, mint amit a mesékből, vagy a Harry Potterből megismertetek (igen, olvastam). A tündérvarázs harmonikus, és harmóniára törekszik a világmindenséggel. Segít a mindennapokban. De a legfontosabb: a varázslat nem mindenható. Csupán egy eszköz, amit meg kell tanulni használni, és jól használni. Nem vagyunk egyformák. Ti is más-más készségekben jeleskedtek. Így van ez velünk is. És köztünk is vannak hozzám hasonlóan ügyetlenek. Rajtunk egy másik varázslat segíthet megbirkózni ezzel: a tolerancia.

Kezdem úgy érezni, hogy kezdtek amolyan mindentudó okostojásnak gondolni engem. De ez csak "könyvek és okoskodás", ahogyan Hermione mondaná. Rengeteg semmire se használható elméletet megtanultam, nulla gyakorlati tapasztalattal párosítva e haszontalan tudást. Látni és megélni valamit nem ugyanaz. Ti éltek, én amolyan csendes megfigyelő vagyok. Ti éltek helyettem is, én meg csak kukkolom az élet sápadt visszfényét, ami nem túl szerencsés kombináció (főleg nem nekem). Viszont profi vagyok az önsajnálatban. Ez van, kinek a pap, kinek a paplan.

A nyári napforduló ünnepe jó alkalom lesz a kikapcsolódásra. Olyankor minden tündér egyenlő. Szép ruhába öltözünk, kifestjük magunkat, így tisztelegve az ősök szelleme előtt. Lajtának van egy gyönyörű, narancssárga ruhája, úgy néz ki benne, mint aki a naplementébe öltözött. Remélem, abban jön majd. Egész éjjel énekelünk és táncolunk, férfiak és nők, együtt, egymásba kapaszkodva, azután...

Mit gondoltok, mi történik azután? Tegye fel a kezét, aki vad és szenvedélyes orgiára tippelt! Bátran. Mindenki magából indul ki, kedveseim?

Igazából hazamegyünk, mindenki a családjával, a szeretteivel. Nem mondom, hogy otthon nem történhetnek izgalmas és szexi dolgok, de az már más lapra tartozik, nem része a hivatalos ünnepnek. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen az életet ünnepeljük. És mi szeretünk élni.

Már csak pár nap van hátra. Egyre izgatottabban készülődünk a napfordulóra, ami a munkamorálon is meglátszik. A főnőkeinkén is, talán emiatt elnézőbbek most ők is. Nesze neked nagyobb hatékonyság! Nem csoda, ez amolyan szerény ünnepnek számít nálunk, mint Amerikában július negyedike. Lajta elcipel magával ruhát venni. Igyekszem jó képet vágni hozzá. Akkor is, amikor kiderül, hogy nekem is választani akar egy ruhát. Lehetetlen küldetés, de hagyom magam bepalizni. Így egész délután nézelődünk, próbálgatunk. Már leszakad a derekam, fáj a lábam, és a pokolba kívánom az összes ünnepséget, a divattal együtt. Inkább jól be kéne rúgni az össznépi össztánc helyett, és részegen vonyítani a Holdra, vagy rókára vadászni a fürdőszobában.

Lajta kinéz nekem egy ruhát. Szerinte ez a Ruha. Szerintem is. De nem nekem, hanem neki. Kézzel-lábbal magyarázom, hogy sem a méretünk, sem az ízlésünk nem egyezik, ám kérlelhetetlen. Duzzogva belebújok, hogy leszereljem. Igazam volt, pocsékul áll rajtam. Neki jó lenne, ezt még azért én is látom, akármennyire hülye vagyok is az öltözködéshez. Lajtának könnyű, neki van dereka, csípője, értékelhető méretű mellei. Három hathatós érv a véleményem mellett.

Végül a barátnőm is belátja a nyilvánvalót. Ám ez sem tántorítja el a küldetésétől: ünnepi díszbe kell öltöztetnie Petrát. Két újabb üzlettel, és részemről egy lábon kihordott idegösszeroppanással később végül siker koronázza a kitartását. Talál nekem valamit, amiben nem nézek ki nevetségesen (vagy nevetségesebben, mint egyébként). Zöld színű, halvány lila mintázattal. Halvány lila gőzöm sincs, honnan tűnik olyan ismerősnek ez a színkombináció...

Az árcédula láttán lever a víz, mint ifjú arát a nászéjszaka gondolata. Erre rámegy egy csomó spórolt pénzem. Mire kikristályosodna bennem egy épkézláb kifogás, már szegényebb is lettem jónéhány kristállyal. Az ünnep után lehet, hogy önkéntes éhségsztrájkba kezdek a felelőtlen költekezésem ellen. Ki gondolta volna, hogy annyi év után a pénztárnál kerülök a legközelebb a költészethez? Évek óta spórolok, hogy életemben először elutazhassak nyaralni egy szigetre, de ha így folytatom, nem jutok messzebb a Csepel-szigetnél.

"Most már mindegy" - gondolom. A ruha egyébként tetszik. Olyan, mintha megvolna a maga titkos, csak nekem szóló varázslata, valami, ami a szemnek láthatatlan. Nem érzem benne hülyén magam, olyan természetesnek tűnik. Üsse kő! Hátha ebben fogok hódítani az ünnep alkalmából.

Most pedig itt vagyunk a nyári napforduló ünnepén, önfeledten táncolunk a tábortüzek körül, a fákról színes díszek és lampionok lógnak, a hangulat emelkedett, mindenki nevet, mindenki ugyanannak az örömnek és örök köteléknek a részese, ami a természethez fűz minket. Követjük őseink útját és szokásait, továbbvisszük a hagyományokat, és egy lélekké válunk ebben a közös feloldódásban. Kipirult az arcom, csillog a szemem, jól érzem magam a bőrömben. Lajta csinált valamit a lehetetlen frizurámmal, amitől hófehér koronaként csillog a tűz fényében. Talán nem vagyok csinos, de végre nem érzem reménytelenül csúnyának magam.

Egy tekintetet érzek a tarkómon. Megfordulok, és szembetalálom magam egy jóképű idegennel. Korombeli fiatal férfitündér (plusz-mínusz száz év, mondanám, ha ironikus kedvemben volnék, de most az ünnep ünnepélyes hatása alá kerültem). Engem néz, és megnyerő mosoly játszik az arcán. Áll valaki a hátam mögött? Hátrapillantok, de senki sincs mögöttem. Nocsak!

Szép férfi, sportosan elegánsan öltözött. Légtündérnek tippelem. Ők legendásan kecsesek, izgalmasak, előnyös külsejűek, és állítólag bitang jó szeretők. A lepedőakrobatika az egyik legendás erősségük. Kétszer mondtam, hogy legendás? Bizonyára azért, mert annyira legendásak. Ez a fickó engem néz. Elindul felém. Most vagy a férfivécét keresi, vagy ide fog jönni hozzám. Megáll előttem (tehát nem kell pisilnie), rám mosolyog, a szemembe néz.

- Szabad egy táncra? - kérdezi kellemes bariton hangon. Mondom, hogy légtündér!

- Igen - bólintok, és kinyújtott kezébe teszem a kezem.

Észreveszi a kesztyűmet. Egy pillanatra enyhén felvonja az egyik szemöldökét, de nem teszi szóvá. Lassan a füves térség közepe felé vezet, ahol már sok pár táncol egymáshoz simulva. Ebből oltári balhé lesz, ha megtaposom a lábát. Mit is tanultunk iskolában a táncról? Szivárványszínű az írisze. Apropó, emlékeztek rá, hogy említettem, az emberek nem tudják, mi valójában a szivárvány? Persze, légköri jelenség és fénytörés (köszi, műszaki egyetem!), de több is annál. A légtündérek feszítik az égre, és a szépségén túl praktikus oka is van. Energiát nyerünk belőle, mint a viharból és a villámlásból is.

Megfogja a derekamat, finoman és udvariasan, és lassan táncolni kezdünk. Hé, ez nem is olyan ördöngösség! Még számolnom se kell. Olyan lehet, mint a biciklizés. Mondjuk, kevés tündér biciklizik, ez nálunk extrém sportnak számít.

Táncolunk, és felenged a szokásos ideges görcs a gyomromban. Élvezem az életet.

- Először vagy itt? - kérdezi a férfi azon a bársonyos hangján.

- Nem. Minden évben kijövünk.

- Akkor miért nem láttalak még eddig?

- Ki tudja? Eddig talán díszletnek öltöztem - felelem, kicsit a szokásos önmagamat idézve.

Felnevet. Szép a nevetése. Mi a manó, csak nem szórakoztatónak talál? Stand-up comedy karriert kellene építenem?

- Mi a neved?

- Petra. És a tiéd?

- Aerox.

Tessék, mondtam én, hogy légtündér! Új muzsika kezdődik, és mi tovább folytatjuk ezt az egészen táncnak nevezhető izgalmas tevékenységet. Vajon tényleg olyan jók az ágyban? Na, nem mintha olyan lány lennék. De a francba! Öt vagy hat éve nem voltam senkivel! Hiányzik, hogy a macska rúgja meg! Hátha ma este... Rohadt sok bontatlan Defenzám van.

- Kérdezhetek valamit? - kérdezi kedves mosollyal. Mi a csodáért kér engedélyt, ha anélkül is megteszi?

- Ühüm! - dünnyögöm értelmesen, és a torkomban dobog a szívem.

Annyira melegem van, és olyan izgalmas ez a pillanat! Az az egy kérdés tolakszik csak a fejembe, hogy ha ilyen jól néz ki, mi a manót akarhat pont tőlem? Kit érdekel?

- Petra - ejti ki lassan, ízlelgetve a nevemet. - Megkérhetlek valamire? Megtennél a kedvemért valamit?

- Megbeszélhetjük - suttogom reménykedve.

- Petra - folytatja, és rám mosolyog. - Megtennéd, hogy... bemutatnál a barátnődnek? Annak, aki ott táncol középen. Meseszép.

Aha. Hát most szívesen bemutatnék neki, ha nem Lajta lenne az. Nincsenek csodák. Csak buta nagylányok, akik hisznek még a csodában.

- Meglátom, mit tehetek, Aerox - mondom neki, elrejtve a csalódásomat. - Bocsi, de levehetném egy kicsit a kesztyűmet? A ruhámhoz tartozik, de teljesen beleizzad a kezem. Azután arrafelé táncolhatunk, ahol a barátnőm táncol.

Bólint, mire lehúzom a kígyóbőr kesztyűmet. Jobb híján bedugom a dekoltázsomba. Nem számít. Nem ez számít. Az számít, hogy a kezemben vagy, apuskám! Te még nem tudod, kivel van dolgod. Honnan is tudhatnád? A tündérek között nincsenek érzés-érzők. Csak én. Sohasem hallottam hozzám hasonlóról. Táncolunk, és közben megérintem őt. Teljesen természetes mozdulat. Kivéve, hogy érezlek téged, Aerox. Lássuk az érzéseidet, amit a szíved mélyén rejtegetsz! Lássuk, milyen érzéseid vannak Lajta láttán. Lássuk, hogy teljesítsem-e a kérésedet, vagy inkább óvjam meg tőled a barátnőmet!

Csalódás. Nincsenek rosszindulatú érzései. Csak őszinte érdeklődés és színtiszta vágy. Pont Lajta esete. Egy hétköznapi légtündér srác. Nem akar többet, mint egy kellemes éjszakát, esetleg még egy párat. Most mi a fenét csináljak? Nem téríthetem el, nem zavarhatom össze az érzéseit. Nincs hozzá jogom, ha nincsenek rossz szándékai. Rá kell bíznom Lajtára, meg a sorsra a döntést.

Odaérünk. Bemutatom őket egymásnak. Aerox a kezét nyújtja, kezet csókol Lajtának. Csessze meg! Táncolnak. Lajta nevet. Aerox nevet. Jól érzik magukat együtt. Igazak az érzéseik. Nem lesz ebből tartós kapcsolat, csak rövidke, de boldog és kielégítő románc.

Nyelem a keserű epét. Pedig nem történt semmi szokatlan, nem csaptak be, csak én csaptam be magam. Nem lettem varázsütésre tündérkirálynő. Maradtam az a csendes megfigyelő, aki mindig is vagyok.