Napok óta Szvetlána néni története kattog a fejemben. Nem tudok tőle szabadulni, sem ébren, sem álmomban. Vajknak igaza volt, a tudás nem tesz szabaddá. Szvetlána azáltal, hogy beszélt róla nekünk, talán egy picikét felszabadult az őt évtizedeken át nyomasztó teher alól, ami most átkerült a mi vállainkra. Tudjuk-e hordozni? Elbírom-e ezt a tudást, és mihez kezdjek vele? Mert Vajknak ebben is igaza van: nem biztos, hogy szabad felbolygatni a múltat, a már egyszer behegedt sebeket, az emlékké szelídült eseményeket. Nem biztos, hogy jót tennék azzal, ha elmondanám István bácsinak, hogy az a Szvetlána, akit ő ötvenhatban megmentett, aki iránt talán az első, kamaszos szerelem érzését megtapasztalta, és akire még mindig nosztalgiával emlékszik, a közeli rokonom. Csaknem hetven év telt el közben. Talán örülnének, ha hallanának a másikról, ha tudnák, hogy él. De az is lehet, hogy olyan sebeket szakítanék fel vele, amivel szükségtelen fájdalmat okoznék mindkettejüknek.

A tudás nem mindig tesz szabaddá. Az élet feladta nekem a leckét, és már látom, hogy nincs mindig jó megoldás. Nehéz szívvel határozom el, hogy hallgatni fogok. Elég, ha mindez csak engem változtat meg. Soha nem fogom elfelejteni, és talán más tündérré leszek általa. Békeszerető faj vagyunk, nem ismerjük a vérre menő viszálykodást. Nekem most megadatott, hogy megérthessem a béke valódi értékét is. Az érzés érzékelő képességem által még intenzívebben, mintha csak a mesét hallottam volna. Van egy emberi dal, "Vigyázz a madárra" a címe, azt hiszem. Vajk magyarázta el nekem, hogy mit is jelent valójában a szövege, hogy a békéről szól, ami törékeny, tiszta és mindennél értékesebb.

Itthon vagyunk. Szvetlána a látogatásunk végére megnyugodott, egészen barátságossá és kedvessé lett. Rájöttem, hogy sokban hasonlít hozzám, vagy talán én hasonlítok sok tekintetben rá. Érdekes a világ. Mióta hazajöttünk Vajkkal, nem tudok úgy nézni a ti Budapestetekre, hogy ne lássam mögötte azt, amit Szvetlána is láthatott benne. Átalakult, modern várossá vált, aminek van múltja, történelme, cipeli a maga terheit, amiben egyesül múlt, jelen és jövendő. A Duna kékje (ami inkább piszkosszürke) az ütőerében csordogáló éltető vér.

Még valamit megerősített bennem ez a látogatás. Szeretem Vajkot, és mindenképpen hozzá akarok tartozni. Nem hagyhatom, hogy bármi is elválasszon minket egymástól. Hozzá akarok menni. Nem most, nem a jövő héten, és nem is akarom őt siettetni, azt sem tudom, hogy milyen nehézségekkel fogunk majd szembenézni, de bármivel hajlandó vagyok megküzdeni érte. Szvetlána felvázolta a buktatókat. Megértettem őket. Nem ígérkezik könnyűnek, mert bár a népem törvényei nem tiltják a vegyes kapcsolatokat, az ember-tündér házasságra nem igazán vannak felkészülve. Fogalmam sincs, honnan akasszak le egy aktív vagy nyugalmazott tündérkirálynőt. Talán egyszerűbb volna a másik út. Nem ismertek véletlenül valakit, aki jó pénzért megfelelő hamis papírokat készít?

Most bizonyára arra gondoltok, hogy lám, tündér Petra se áll olyan szilárd erkölcsi alapokon. Látjátok, ebben igazatok van! Ha valaha is azt sugalltam volna nektek, hogy a tündérek morálisan felsőbbrendűbbek, akkor ezúton is ünnepélyesen elnézést kérek érte. Alapvetően ugyanolyanok vagyunk, mint ti, ezt felelősséggel kijelenthetem (azt hiszem), mióta együtt élek eggyel közületek. Az a fura, hogy Vajk simán elmehetne tündérnek. A viselkedése, az életfelfogása alapján mindenképpen. Ő az élő és ékes bizonyítéka, hogy tündérek és emberek egy közös őstől származunk. Csak így, magunk közt be kell vallanom: nagyon büszke vagyok rá. De el ne mondjátok neki!

Letelt az a néhány napnyi szabadság, visszamegyek dolgozni az irodába. Ideát semmi sem változott. Ugyanolyan idilli a város, a Duna kékje (minálunk tényleg kéklőn csillog a napfényben). A portánál a forgóvillába ugyanúgy beleakad a tarisznyám pántja, és ugyanolyan szégyenkező pirulással rángatom, hogy kiszabadítsam (pedig a portások ki se nevetnek érte, megszokták az évek során az itt dolgozó legbénább tündért). A páternoszter ugyanolyan tátott szájjal lesi leendő áldozatait, és én ugyanúgy nem szállok be, hanem a lépcsők felé veszem az irányt, és ugyanolyan kifulladva érek fel az emeletünkre, mert a kondim se lett jobb (úgy tűnik, a rendszeres úszás és a szex nem helyettesíti a sportolást, állapítom meg magamban sajnálkozva).

Itt is minden ugyanolyan. Ugyanúgy néz ki az iroda, irathegyek tornyosulnak az íróasztalokon. Az enyémen is, pedig csak pár napra mentem el. Nem bosszantom fel magam rajta. Amióta felfedeztem magamban a hatékonyságot, már nem frusztrál ez az egész. Mindjárt iszom egy kávét, aztán nekilátok, és ha nem akadok bele valami extrém nehéz ügybe, munkaidő végére "megeszem" ezt az aktakupacot. Többé nem csesztek ki velem! Vajk Petrája már nem az a kis szerencsétlen balfék!

Talán elhamarkodtam e kijelentésemet. Éppen csak lepakolok, mikor szólnak, hogy öt perc múlva munkaértekezlet. Na jó, akkor a pisilés elhalasztva, mert azt még kibírom, de kávé nélkül menthetetlenül be fogok aludni. Gyorsan összecsapom (mázli, hogy valaki már lefőzött egy nagy adagot, és maradt a kiöntőben egy bögrényi nekem is), de mivel forró, mint a pokol kénköves üstje, így kénytelen vagyok magammal vinni a közös tárgyalóba.

Úgy képzeljétek el a munkahelyemet, mint egész emeletnyi, nyitott, egyterű helyiséget, melyben tündérmagas iratszekrények a térelválasztók. Elszórtan akad néhány zárt tárgyalószoba, kifejezetten az értekezletek számára, amiket előzetesen foglalni kell egy vaskos foglalókönyvben (szerintem muzeális darab, a színe és a szaga alapján mindenképpen). Zárható irodáik csak a középvezetőknek, illetve a Vezetőség tagjainak vannak, akik amolyan rejtélyek övezte, misztikus lények. Senki se tudja, mit csinálnak, és mennyi kristályt tesznek zsebre ezért. Gyanítom, hogy nem keveset.

Odabent Romulusz már vár ránk. Neki is kávé van a kezében, így megnyugszom, hogy emiatt nem fognak rosszallóan nézni rám. Kifejezetten tisztelni kezdtem őt, mióta többet dolgozom a közelében. Vezető létére tényleg odaül közénk, megfogja a munkát, és csinálja becsülettel, mintha egy lenne közülünk. Jó ezt látni. Mindenkinek ilyen főnököt kívánok, ha pedig netán főnökök volnátok, remélem, olyanok vagytok, mint ő.

Romulusz nem szereti húzni az időt. Előre elnézést kér, hogy muszáj innia egy kávét, így mi néhányan, akik szintén bögrével a kezünkben érkeztünk, már nem érezzük kényelmetlenül magunkat. Azután a lényegre tér. A Vezetőség a hatékonyság további növelése érdekében új, kísérleti munkamódszert vezet be. Egyelőre pilóta projektként (nem értem, hogy jön ide a pilóta és a repülés, hacsak úgy nem, hogy aki nem alkalmazkodik, az repül). Nem mintha olyan kirugdosós lenne a munkahelyem, az idősebb kollégák szerint nyugdíjas állás a miénk. Ezt ugyan nem tudom megerősíteni, de találkoztam már olyan munkatársakkal a házban, akik tutira nyugdíjasok (egyszer, egy hosszú értekezlet végén oda is mentem egyikükhöz, hogy megnézzem, él-e még, de örök álomra szenderülés helyett simán csak bealudt szegénykém).

Upsz, lemaradtam pár mondatról! Romulusz valami letakart tárgyat mutogat az asztal közepén. Ettől leszünk állítólag még hatékonyabbak. Ha a pilóta jól sikerül, akkor még több ilyet fogunk kapni. Most csak emeletenként egyet. Azután, mint egy szobrászművész, kecses mozdulattal lerántja a leplet az asztalon elhelyezett varázslatról.

Bambán bámulunk rá és a csodatévő tárgyra. Körülpillantok. Az arcokon körülöttem felcsillan a felismerés tökéletes hiánya. Csak nekem kattog a fejemben az "írógép" szó? Romulusz megvárja, míg mindannyian kigyönyörködjük magunkat, azután közli, hogy a technikusok gondoskodnak az eszköz üzemkészségéről és karbantartásáról, azonban a mindennapi kezeléséhez szükséges szakszemélyzetet nekünk kell biztosítanunk. Látott-e már közülünk valaki ilyet, netán tudja-e kezelni is, vagy vállalkozna-e valamelyikünk egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzésére?

Egymással versengve ül mindenki a helyén, mint virág a cserépben. Mozdulatlanul. Ha lenne a tárgyalón ablak, és azon besütne a Nap, talán szemtanúi lehetnénk a tündér fotoszintézisnek is. Ha azt mondom nektek, hogy kínos a szituáció, akkor szorozzátok be kettővel...

Látom Romulusz arcán a csalódottságot. Ő jót akar, és nyilván felsőbb utasítást teljesít, megértem azt is, hogy nem szeretne szégyenben maradni a főnökei előtt. Nem lesz ennek jó vége így, baszki! Felsóhajtok. Lassan, tétován felemelem a kezem, végig abban reménykedve, hogy valaki beelőz. Nincs olyan szerencsém, hogy más balek is horogra akadjon itt.

Romulusz tekintete felcsillan, ahogy észreveszi a lelkesnek korántsem nevezhető jelentkezésemet. Azonnal le is csap rám. Láttam már ilyen készüléket? Hát, ha a fotókon való látása annak számít, akkor végső soron igen. Tudom-e, hogyan kell használni? Most mi a csodát mondjak? Nyilván valahogy úgy, mint Vajk laptopjának billentyűzetét, amin időnként pötyögni szoktam. Ezt talán mégse kellene mondanom. Igen, makogom lányos zavarban. Ugyan nem tíz ujjal, csak legfeljebb néggyel. Eszembe jut a mondásotok, miszerint vakok közt félszemű a király. Hát, itt most én vagyok a küklopsz, ahogy a kollégáim arcára nézek.

Szóval, ugyanolyan balek maradtam. Romulusz lelkesen kéri, hogy maradjak ott egy kicsit még értekezlet után. Felőlem! Ha nem zavarja, hogy be fogok pisilni. A stresszhelyzet se segít, és utálok a figyelem középpontjában lenni. A többiek pánikszerűen szétszélednek, csak Romulusz, Flóra és én maradunk ott. Meg az írógép az asztalon. Ő semlegesen kivonja magát a társalgásból. Legszívesebben én is azt tenném.

Romulusz lelkesen magyarázza, hogy ennek a fejlesztésnek örül, hogy évek óta kérvényezi a vezetőségnél, ahonnan ezidáig mindig lepattant, de most végre kaptunk egy lehetőséget. Megnyugtat, hogy a technikusok tényleg teljes karbantartást biztosítanak, bátran szóljak, ha bármiben elakadnék vagy kifogyna a kellékanyag, és a gép a Tündértext-B írásmódra van kalibrálva, tehát a vezetőség igényeit is kielégíti. Majd megkér, hogy ha nem nagy probléma, mutassak nekik gyorsan egy rövid tesztgépelést. Szent szalamandra, cirkuszi látványosság leszek!

Segít befűzni a papírt, ahogy valamilyen ötperces gyorstalpalón megtanították neki, hárman szerencsétlenkedünk az írógép körül, Flóra odahúz nekem egy széket, aztán rajtam a sor. Mit gépeljek? Pillanatnyi tanácstalanság után Romulusz diktálni kezd egy képzeletbeli levelet. Lassan, tagoltan, tekintettel léve az ügyetlenkedésemre. A kattogás betölti a tárgyalót, időnként csilingeléssel a sor végén. Visszatoljuk a kocsit, tekerünk egy kicsit a papíremelő tekerentyűn (gőzöm sincs, mi a neve), majd folytatódik a show tovább. Néha összeakad két betűkar, azokat kínos óvatossággal szétválasztom. Más, mint Vajk laptopján, az sokkal puhább, itt erővel kell leütni a billentyűket. Romulusz kitekeri a papírt, megszemléli a közös művünket. Nincs is benne olyan sok elütés, ahhoz képest, hogy most csinálom először ilyen masinán. Magamban hálát adok Vajkért és az ő informatikusi oktatgatásáért.

Romulusz elégedetten és megkönnyebbülten mutatja a lapot Flórának. Megdicsér, hogy milyen ügyes vagyok, milyen konzisztensen használom a gépet. Mától azonnali hatállyal levesz a kézi szövegmásolásról, és az összes nagyon fontos irat, meg a vezetőségi jelentések gépelésével bíz meg. Tartanak egy ötnapos tanfolyamot, amire beiskoláz, de biztosan könnyen megtanulom, hiszen már most is úgy gépelek, mintha évek óta ezt csinálnám. Nem ábrándítom ki, hogy ez valóban így van, még ha azok az évek csak hónapokban mérhetők is. Majd odahaza megnézek a YouTube-on néhány videót, hogyan kell ezt a masinát kezelni, hogy ne kelljen mindenért karbantartót hívnom. Csak nem lehet annyira bonyolult, hiszen ti is évtizedeken át használtátok, mielőtt a komputereitek felváltották volna. Romulusz még mindig a konzisztenciáról magyaráz lelkesen. Nem bánom, főnök, csak kérem, engedjen már ki végre vécére, mert nem hoztam magammal inkonzisztencia betétet, és nem szeretném vízjellel se ellátni a papírját!

Hamarosan szabadulok, bizonyos belső szerveim nagy megkönnyebbülésére. Nem tudom, jót tettem-e ezzel a jelentkezésemmel. A jelek szerint több munkám lesz, nem feltétlenül a megszokott ügyintézői feladatok, és talán jobban bele fogok látni az irodánk működésébe (nem tudom, hogy akarok-e), esetleg arra is rájövök, mit és miért is csinálunk mi itt tulajdonképpen. Fel vagyok én erre készülve? A kollégáim úgy néznek rám, mintha valami szuperhős lennék. Vagy csak kaptak egy újabb adalékot a különcségemről szóló pletykáikhoz.

Lajta ma nem vár rám, így munka után hazafelé indulok. Hazaugrom a postámért, majd benézek Manon boltjába. Bevásárolok, közben elcsevegünk a ma történtekről. Két nagy szatyorral érek a Vajkkal közös lakásunkba. Mondhatnám, hogy igazi házitündér lettem. Igazából élvezem ezt. Hosszú évek után nem vagyok többé egyedül.

Vajk még dolgozik, így átöltözöm, fogom a tabletemet és bevackolom magam a konyhába. Videókat és leírásokat keresek a neten az írógép használatáról, a szalagcseréről, mindenféle apró karbantartásáról. Nem lehet annyira bonyolult, elvégre ez nem portálprogramozás. Ha Vajk veszi a fáradságot, hogy megtanulja a mi műszaki megoldásainkat, én is megtehetem, hogy elsajátítom azt, ami még nem haladja meg a képességeimet.

A csoda vigye ezt a sokféle masinátokat! Mechanikus és elektromos is van, meg táskaírógép, és persze mind más valamiben! Szerencsére a főbb dolgok közösek bennük. Azt hiszem, talán elboldogulhatok a bentivel. Nektek is ilyen nehéz hozzászoknotok a műszaki újdonságokhoz, a változásokhoz? Vagy az emberek könnyebben alkalmazkodnak? Vajkot elnézve hajlok az utóbbira.

De az is lehetséges, hogy a tündérek pont azért bírják ezt kevésbé, mert túlságosan kényelmes és ingerszegény életet élünk. Nincs semmi, ami a változásra ösztönözzön minket, belekényelmesedtünk az idillünkbe. Ez pedig tudományos szempontból totális csőd, evolúciós zsákutca. Hiszen aki nem fejlődik, az előbb-utóbb nem lesz már képes alkalmazkodni, és eltűnik a történelem színpadáról. Vajon ez vár a fajtámra is? János vitéz és Iluska tündérországa csak egy mese lesz a távoli jövő generációi számára? Elszomorodom a gondolatra.

Szerencsére Vajk végez a munkával és csatlakozik hozzám. Jót derülünk az írógépes kalandon, és mutat nekem egy olyan videót, amin a fickó írógéppel játszik el különböző zenéket. Érdekes. Ez is azt mutatja, hogy mindent lehet másféle nézőpontból csinálni. Még a munka is lehet szórakoztató.

- Csak arra figyelj, hogy ne kapkodj! - figyelmeztet a párom. - Inkább lassabban gépelj, de pontosan! Ezt annak idején nálunk a gépírók külön iskolában tanulták, rengeteg gyakorlással. Neked helyzeti előnyöd van a többiekkel szemben a laptop után, de az írógép azért más, több erő kell hozzá.

- Észrevettem! - morgok. Hamarosan kiderül, mire leszek képes a gyakorlatban.

És felvirrad a nagy nap reggele! Kis lépés ez egy tündérnek, de hatalmas ugrás a tündérek írásbeliségének. Vagy valami ilyesmi. Tudom, számotokra ez nem tűnhet soknak, ám azoknak, akik mindeddig csupán a kézírást és a könyvnyomtatást ismerték...

Ahogy az asztalomhoz érek, szívesen felhívnám én is Houstont, hogy van egy kis problémám. Először is: eltűntek róla az előző napi dossziék. Másodszor: a helyükön egy tegnap megismert készülék terpeszkedik. Harmadszor... Ezt majd még kitalálom.

Az asztal sarkán néhány vékony dosszié hever. Óvatosan belelapozok. Romulusz kézzel írt jegyzetei. Levéltervezetek. Alapvetően szép a kézírása, nem kell bogarászni, mint az emberi háziorvosokét. Mellettük egy cédulán részletes instrukciók, hogy mit és hogyan csináljak velük. A beígért tanfolyam csak jövő hétfőn kezdődik, de engem már ma a mély vízbe dobnak. Még egy cetli hever a többi tetején. Ez Romulusz bátorító üzenete. Ne izguljak, nem kell sietni, az se baj, ha elsőre elrontom, nyugodtan írjam újra. Nem csodát vár tőlem rögtön. A műszak végén pedig keressem meg, mutassam meg neki, amit csináltam, és szóljak, ha valamilyen kérdésem vagy javaslatom lenne. Oké, akkor lássuk! Ma biztosan túlórázom.

Időbe telik megszokni a gépet, a kemény billentyűket, és el is rontom időnként. Kevés dühítőbb dolog van, mint újraírni az egészet, amikor már majdnem készen vagy. Nagyon oda kell figyelni, és ez eléggé fárasztó. A nap végére kezdek belejönni. Mikor a munkaidő végét jelző kürtszó felcsendül, gondosan letakarom az írógépet, fogom a paksamétákat, meg a tarisznyámat, és a főnököm keresésére indulok. Azt tudom, hogy egy emelettel felettünk dolgozik, de sose jártam még ott.

Felcaplatok a lépcsőn. Ugyanolyan ez az emelet is, mint a miénk. Ugyanazok az ódivatú bútorok, ugyanaz az ízléstelen tapéta a falakon. Még az íróasztalok elrendezése is hasonló. Mintha az egész épületet ugyanaz a mérsékelten tehetségtelen belsőépítész rémálmodta volna tervrajzra. Szokás azt mondani, hogy a munkahely a második otthonunk. Szerencsére az én otthonom szebb ennél. Mindkettő.

Idefent van már néhány kisebb vezetői iroda is. Az egyik közülük a főnökömé. A nyitott ajtó mellett diszkrét kis táblán virít a neve (Tündértext-B írással). Bátortalanul bekopogok. Bátorító mosollyal invitál be. A kezébe nyomom a dossziékat. Azonnal tanulmányozni kezdi a gépelt oldalakat, én pedig ugyanezt teszem az irodájával közben.

Kicsi. Hivatalos. Komoly. Néhány fénykép az asztalán a családjáról, hogy kissé otthonosabbá tegye. Nem tudom, mire számítottam. Talán azt hittem, egy vezetőnek ennél szebb, kényelmesebb, nagyobb iroda dukál. Állítólag vannak olyanok is, a hetedik és a nyolcadik emeleten, a Vezetőség tagjainak. Vajon járt-e már odafent közülünk valaki, vagy más földi halandó? Oda talán már oxigénpalack kell, mint a Mount Everestre, vagy űrhajós szkafander.

De Romulusz csak középvezető. Egy a sok közül, egy közepesen jelentéktelen hivatalnok. Halkan megköszörüli a torkát, hogy rá figyeljek. Baszki, nem most kellene a jeti természetes élőhelyén töprengenem!

- Szép munka, Petra! - mondja dicsérő hangon.

- Köszönöm!

- Hányszor kellett újraírnia?

- Hát...

- Őszintén!

- Hétszer? - Nem tudom, miért kérdő hangsúllyal mondom ezt az egyszerű kijelentést.

- Ügyes munka! A többi részlegen még ott tartanak, hogy keresik a betűket - feleli cinkos, elégedett mosollyal. - Biztos minden nappal egyre könnyebb lesz. Köszönöm az alaposságát! Van esetleg javaslata vagy kívánsága?

- Hibajavító festék? Hogy ne kelljen mindig újraírni...

- Hm, utánanézek - jegyzi fel magának egy cetlire, akkurátus kézírással. - Köszönöm, Petra. Menjen haza nyugodtan!

Elköszönök, és elindulok lefelé a lépcsőn. Lehet, hogy ezentúl gyakrabban kell majd ide járnom. Nagyszerű, egy emelettel többet kutyagolhatok!
Vajon fizetésemelés is jár az extra erőfeszítésért? Ez azt jelenti, hogy feljebb léptem egy tyúklépésnyit a ranglétrán, ha nem jönne be a fényképész karrierem? Majd meglátjuk, mennyit ér a tündérek világában ez az emberek között teljesen idejétmúlt tevékenység, ami ideát valóságos varázslatnak tűnik.

Furcsa ez a szituáció, amikor azért kapok munkahelyi elismerést, mert megtalálom a magyar ábécé betűit egy hétköznapi billentyűzeten. Hát még ha tudnák, hogy ma este egy ember számítógépén fogom gyakorolni a gyorsabb és pontosabb gépelést! Azért a kisördög újra megkísért, és azt suttogja a fülembe cinikus hangon, hogy több értelme lesz-e a munkánknak pusztán attól, ha ezentúl gépírással adminisztráljuk a nagy semmit... Nem volna-e egy csöppet hatékonyabb, ha kivételesen valami értelmes feladattal töltenénk a munkaidőt?

Néha úgy elküldeném a pokolba ezt a kisördögöt! De sajnos van igazság abban, amit mond. A gépesítés csak azokat a problémákat segít megoldani, amiknek eleve volt valamennyi értelmük. Hát, a jelek szerint léptem egyet előre a tündérek "munkahelyi táplálékláncában" (immár hívhatnám magam akár Plankton Petrának is). Igaz ugyan, hogy a műszaki diplomámmal még mindig nem lettem portáltechnikus, ám ígéretes irodatechnika-igazgató műszaki menedzser immáron igen. Mázli, hogy az enyéim nem igazán tudják, mit is jelentett valójában az emberek világában gépírónőnek lenni. Nos, egyáltalán nem bánnám, ha ez az áldásos tudatlanságuk így is maradna.

Kell a kristály a megélhetéshez, meg ha egyszer meg akarom szerezni azokat a hamis papírokat a házasságkötésünkhöz Vajkkal. És azért a fotózást se hagyom abba. Elvégre ki tudja, mi hozza meg a várva várt nagy áttörést az életemben... Szerencsére nem minden gépesíthető, nem mindenben tudja kiváltani a két kezünk munkáját egy gép. Ugye így van?