Egyedül vagyok. Csak téblábolok a lakásban, és nem találom a helyem. Voltatok már így? Akkor tudjátok, mit érzek. Számomra eddig ismeretlen fogalomnak számított ez a fajta egyedüllét. Nem jó. És a nyomott hangulatomat részben magamnak köszönhetem. Az úgy volt, hogy Vajk szólt: munkahelyi csapatépítésre kell menniük. Három nap, két éjszaka, valami vidéki kastélyszállóban (mert meg kell adni a módját, ha már egyszer "hasít" a cég). Nem örült neki, nem szereti ezeket a csapatépítőket. És én itt követtem el a hibát: megkérdeztem, muszáj-e elmennie. Muszáj, mondta. Ez a hivatalosan nem kötelező, ám a vezetőség által melegen ajánlott program. Buta voltam, mert minálunk ismeretlen ez a szokás, és ugyan a fogalmat magát ismerem, de a működéséről nem tudok semmit. Így aztán tovább kérdeztem, próbáltam némi "női csáberőt" bevetve maradásra bírni őt.

Nem kellett volna, most már belátom. Vitatkoztunk, veszekedtünk, és végül morcosan, rossz hangulatban ment el, én meg abban a pillanatban megbántam mindent, ahogy kilépett az ajtón. Miért kellett önzőnek lennem, ostobán és gyerekesen viselkednem? Nem jókedvében teszi, amit tesz, ez néha a munkájával jár, én pedig nem tehetem kockára a megélhetését. Most szégyellem magam. Előtte is, előttetek is, önmagam előtt is.

Egyedül bóklászom az üres lakásában (a lakásunkban?), céltalanul. Már minden elképzelhető házimunkát megcsináltam. Most érzem csak igazán, mennyire hiányzik innen Vajk jelenléte, a szavai, a mosolya, ahogyan együtt és egymás mellett létezünk. Iszonyúan hiányzik, és ez az érzés hozzásegít, hogy megértsem, az eltelt rövidke idő alatt mennyire ráfüggtem a páromra. Egészséges dolog ez? Nem tudom. Nagyon erősen kötődöm azokhoz, akiket szeretek. Nem, ezen nem tudok, és nem is akarok változtatni.

Megtehetném, hogy erre a két éjszakára hazamegyek a saját lakásomba, de nem teszem, nem érzem helyénvalónak. Megérdemlem, hogy szenvedjek, és tűkön ülve várjam őt haza. Kétségbeesésemben felhívom Rózsát, Vajk barátjának, Botondnak a menyasszonyát. Róla már meséltem nektek, mennyire aranyos és rendes lány. Most is türelmesen végighallgat, és vigasztalni próbál. Meg némi önmegismerésre késztetni.

Féltékenységből nem akartam, hogy Vajk elmenjen? Nem, nem vagyok féltékeny, szinte biztos vagyok benne (már amennyire ebben biztos lehet bárki is), hogy nincsen okom rá. Önzésből? Igen, lehetséges, mert nem szívesen vagyok távol tőle. De tudom, hogy nem szabad rátelepednünk a párunkra, nem szabad megfojtani a szeretetünkkel, hagyni kell egymásnak énidőt. Az eszemmel tudom. Ez az első alkalom, hogy Vajk két éjszaka sem alszik itthon. Rózsa megértő. Elmondja, hogy neki is nehéz, amikor Botondnak kell elmennie hasonló programokra, vagy vidéki kiküldetésre. Megtanulta elfogadni és elviselni.

Ez nekem is reményt adhat. Hiszen Vajk nem itthagyott, csak dolgozni ment (vagy szükséges pofavizitre, ami egyre megy). Lassan megnyugszom. Nemsokára hazajön hozzám, én pedig tanulok a butaságomból, és máskor nem kezdek el gyerekeskedni ilyesmin. Az együttélést is tanulni kell, és biztosan lesznek még próbára tevő helyzetek a közös életünkben. De akarom ezeket, akarom őt, és vele együtt ezt az életet! Szerelmes vagyok. Megtanulok mindent, amit csak kell.

A nappal eltelik. Dolgozom, bevásárolok, hazajövök. Az este rossz. Nincs kihez szólnom, és felhívhatnám ugyan megint Rózsát, de nem akarom zavarni őket a nyomorommal. Felnőtt nő vagyok, meg kell tudnom birkózni a problémáimmal. Birkózom hát. Egész este. Nem segít a szabadfogású önsajnálatomban, hogy bármerre is nézek, mindenről ő jut az eszembe. Fekszem a közös ágyunkban, magamhoz ölelem a pizsamáját, ami őrzi az illatát, és a közösen átélt csodálatos pillanatainkra gondolok. Hát, az emlékek se könnyítik meg a dolgomat. Persze Sóska barátunknak erre is lenne egy "bölcs" aranyköpése, például: "Petra, tudod, hogy a távolság nem más, mint a sebesség szorozva az idővel!". Tudom, baszki! Csak remélem, gyorsabban fog telni az idő, hogy eltüntesse végül a távolságot.

Megzizzen a mobilom. Nem tudom, miért tettem magam mellé (talán a remény, amiből utoljára lesz hal, vagy valami ilyesmit szoktatok mondani, amit nem egészen értek), hiszen Vajk mondta, hogy az estéik is be lesznek táblázva, és nem igazán fog tudni telefonálni. Más meg nem érdekel rajta kívül. A kíváncsiság mégis győz, és rápillantok a kijelzőre. Nagyot dobban a szívem. Ő küldött üzenetet! "Hiányzol. Szeretlek" - ennyit ír mindössze. Nekem ez a két szó a világot jelenti. Visszaírom, hogy szeretem, és küldök mellé egy szívecskét is. Könny szökik a szemembe. Nem haragszik rám. Nyilván nem is felejtette el, ami történt, és nem is akarom, hogy elfelejtse. Nekem se szabad elfelednem, és meg kell majd beszélnünk, miután hazajön. Nem egy világból származunk, meg kell tanulnunk egymás szokásait. Vajk kezdettől fogva mindent megtesz, hogy elsajátítsa a tündérek életmódját. Én sem tehetek ennél kevesebbet az emberek szokásait illetően.

Könnyebb szívvel alszom el, és csak kétszer ébredek fel az éjszaka. Vajk nincs mellettem (hogy' is lehetne itt?), így magamhoz húzom a pizsamája mellett a párnáját is. Legalább az illúzióját érezni akarom a jelenlétének. Nagyon szánalmas vagyok, ugye? Nyugodtan megmondhatjátok, ennél vacakabbul már úgysem érezhetem magam. Reggel nincs szükségem se ébresztőbűbájra, se a vekkerre, hogy időben keljek. Ki is kapcsolom mindkettőt.

Elmegyek dolgozni, mint minden munkanapon. Zombiüzemmódban közlekedem, az utcán és az irodában is. Talán az aznapi teljesítményemen is észrevehető, bár még így is a leghatékonyabbak közé tartozom. Ma beszélgetni sincs kedvem. Morcos vagyok. Magamra haragszom. Pánikszerűen hagyom el a helyem a munkaidő végén. A páternoszter tátott szájjal nevet rajtam. Látni se akarom, oda se nézek, csak nekiiramodom a lépcsőknek. Tavaly nyár óta javult egy kicsit a kondim, már nem fulladok ki megmászva az emeleteket. A kijárati forgóvillába se akad bele a tarisznyám pántja. Hülye véletlen. Meg se nézem a parkot, amit annyira szeretek. A legközelebbi portál felé veszem az irányt. Hazamegyek.

Otthon csak a négy fal és a csend vár rám. Leroskadok az ágyunk szélére. Nyüszítve sírok. Szánalmas vagyok. Egy drámakirálynő, ahogy a srácok mondanák. Nem érdekel. Most nem lát senki. Csak ti. Ne mondjátok el senkinek, kérlek!

A következő nap hasonlóan telik. Az este és az éjszaka vacak. Megint üzenetet váltunk Vajkkal, jelezve, hogy gondolunk egymásra. Ez a nap fénypontja (avagy "fémpontya", ahogy Sóska szokta mondani). Egyben jó lecke nekem, hogy végleg tudatosuljon bennem: ez a fiú az életem. Pont. Felkiáltójel. Ha voltatok már igazán szerelmesek (netán most is azok vagytok), pontosan értitek, mi megy bennem végbe. Voltaképpen az is lehet, hogy mindez igazából csak számomra újdonság. Életemben először. Megélem, olyan intenzitással, mint még soha semmit, ami nagy szó az én érzés-érzékelő képességem mellett.

Eljön az utolsó nap. Sietek haza, két megrakott szatyorral a kezemben. Alig bírom cipelni. Átöltözöm, azután robogok a konyhába. Vajk egyik kedvencét főzöm, emberi ételt. Így érzem helyesnek. Én bántottam meg őt, nekem kell kiengesztelnem, és engesztelő ajándékul szánom neki ezt a vacsorát. Nem arról van szó, mintha nőként meg kellene alázkodnom, egyszerűen én hibáztam most, nekem kell bocsánatot kérnem érte. Fordított esetben biztosan ő is megtenné, ugye?

Esteledik. Kulcs zörög a zárban, azután belép Ő. Leteszi a táskáját és a cipőjét. Hagyom, hogy kezet mosson. Utána kicsit esetlenül állok vele szemben. Fáradt a tekintete. Talán az utazástól, talán a háromnapos fejtágítástól, talán mindkettőtől. Nézzük egymást. Halványan elmosolyodik. Nem akarok gondolkodni! A karjába vetem magam, szorosan átölelem, magamba szívom az ismerős illatát, és megcsókolom. Visszacsókol. A hajamat cirógatja. Az ismerős érzés. A csoda. Nyugi, Petra, előbb vacsoráztasd meg!

Kézen fogva magammal húzom a konyhába, ahol már szépen megterítettem az asztalt. A közös kis virágunk ott áll a közepén, mint cserepes családtag. Érezhette ő is, hogy magam alatt vagyok, mert az utóbbi napokban nem énekelt, de most új életre lobban. Velem együtt. Csendben eszünk. Vajk talán mesélni szeretne a vele történtekről, csak hozzám hasonlóan ő se tudja, hogyan kezdjen hozzá. Kicsit zavarban vagyok.

- Vajk, ne hara...

- Nem haragszom, Petra, ne kérj bocsánatot! - fogja meg gyengéden a kezem. - Mindketten bután viselkedtünk. Én is sajnálom, hogy türelmetlen voltam.

- Én is sajnálom, hogy önző voltam.

- Fátylat rá. Köszönöm a vacsorát! Nagyon finom.

- Örülök, hogy itthon vagy. Rossz volt nélküled - suttogom.

- Nekem is hiányoztál - mosolyog rám.

Csak nézünk egymás szemébe, majd egyszerre mozdulunk, azután... Úgyis sejtitek, mi történik, úgy sejtem. Igen, békülős szex következik. Vagy viszontlátós. Mindegy is. Nem tudunk betelni egymással. Pedig csak két éjszakát töltöttünk távol, ami így is egy örökkévalóságnak tűnt. Most nem akarom őt elengedni, érezni akarom a testét a testemhez simulni, a vágyát, a gyengédségét, a közös gyönyört. Érzem, hogy neki is ez kell, együtt érezzük egymás lüktetését az érzés-átvivő képességem által. Összekapcsolódunk, minden értelemben, testileg és lelkileg. A lehető legkülönlegesebb érzés, mintha minden megkétszereződne, amit csak érzünk. A csúcspont olyan, akár egy robbanás, egy intenzív és észvesztő csoda. Pörögve zuhanok bele, és rántom magammal őt is, egészen a csillagokig.

Alig pihegek. Csendben fekszünk, átölelve egymást. Szinte szikrázik a bőröm, ahol hozzám ér, amerre csak a teste járt az enyémen. Az ő mellkasa is szaporán emelkedik, mintha most sprintelt volna végig egy futóversenyt. Bizonyos értelemben ez nem is áll távol az igazságtól. Hónapok óta megosztjuk egymással az érintés semmihez se hasonlítható csodáját, de ma este talán szintet léptünk. Ilyet még sohasem éreztem, és az holtbiztos, hogy ő sem.

- Petra... - suttogja a fülembe, de nem tudja folytatni.

Nem is kell. Érzem őt, és ebben a pillanatban ő is érez engem. Engedem, hogy a bőrömön át átáramoljanak belé az érzéseim, elkeveredve az övéivel. Amiket szavakkal csak körülírni lehet. Most átélheti őket velem együtt, a maguk teljes valóságában. Nem tudom, sejtitek-e már, mi a képességem másik arca, az árnyoldala, ami akár veszélyessé is teheti.

Úgy van! Nemcsak megérezni tudom mások érzéseit, akiket megérintek, hanem ez egy kétirányú folyamat. Befolyásolni is tudnám őket. Az általam átadni kívánt érzésekkel eltelíteni. Bármilyen érzéssel, jóval vagy rosszal. A kígyóbőr kesztyűm nem csupán engem véd meg a kéretlen érzések áradatától, hanem másokat is - tőlem. Ez a korántsem ártatlan készség akár fegyverként is használható volna. Soha nem használtam úgy, szándékosan biztosan nem, amióta rájöttem erre. Nem akarom rosszra használni ezt az akármit, amit nem kértem, amivel én is nehezen birkózom meg születésemtől fogva. Vajknak köszönhetően végre találtam egy olyan helyet, ahol a lehető legjobbra használhatom.

- Milyen volt ott? - kérdezem tőle, és közben az arcát simogatom.

- Négycsillagos - vonja meg a vállát. - A cég kitett magáért, és tulajdonképpen élvezni is lehetne, ha te is ott lettél volna. Kényelmesek a szobák, jó a konyha, van wellness-részleg. Nem olcsó hely. Mondhatnám, hogy mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Mondhatnám persze azt is, hogy egy rakás pénzt elszórtunk olyasmire, ami tök felesleges, és az árát értelmesebben is el lehetett volna költeni. Hasznosabban. De ez ritkán szempont mifelénk.

- Nem tudom. A tündéreknél sincs jótékonykodás, bár nálunk igazából szegénység sincs.

- De teljes egyenlőség se - öleli át a meztelen vállamat Vajk (amibe beleborzongok a gyönyörűségtől), és támasztja meg az állát a fejem búbján. - Nálatok is vannak "még gazdagabbak", meg "éhező vezetők", ahogy mondani szoktad, Petra. Talán egy fokkal egészségesebb a társadalmatok a miénknél, és megálltatok egy szinten, ahol mi képtelenek vagyunk megállni. Ti nem akartok uralkodni, függőségbe taszítani másokat. Mi igen. Mert a függőség fenntartása hatalom.

- Én is függővé váltam tőled - kotyogom közbe.

- Ez nem ugyanaz, és annyira nem is örülök neki.

- Miért nem?

- Mert azt szeretném, hogy megállj a saját lábadon, és soha ne hidd el azt, hogy neked másvalaki árnyékának kell lenned, Petra. A boldogságod és a boldogulásod tőled függ, nem pedig tőlem, vagy bárki mástól. Ha a részese lehetek, az így tökéletes. Szeretnék az lenni, örökké. De a lényeg az, hogy egyenlők vagyunk, egyenlő vágyakkal és álmokkal.

- Neked mi az álmod? - suttogom.

- Most azt kellene mondanom, hogy te? - emeli meg picit az államat, hogy egymás szemébe nézhessünk. Mosolyog. - Ennyire költői nem vagyok. Mi az álmom? Egy tisztességes megélhetést biztosító élet, értelmes munka, család. És te. Amióta komolyra fordult ez közöttünk, veled képzelem el, veled szeretném átélni a jövőt, tündérem. A válaszom tehát: az álmom nem Te vagy, hanem a közös életünk Veled. Nem tudom, mennyire tudtam ezt értelmesen elmondani.

- Értem - bólogatok.

Azt hiszem, tényleg értem. És nincs semmi bajom azzal, amit Vajk mond. Ez az a józan, realista, mégis varázslatos fiú, akibe beleszerettem.

- És mi a te álmod? - kérdezi kíváncsian.

- Lássuk csak! - csücsörítek töprengve, csak a játék kedvéért. - Gyerekkoromban szerettem volna költő lenni, egy rakás verset írtam az asztalfióknak, mire rájöttem, hogy kevés hozzá a tehetségem. Szerettem volna énekesnő lenni, de nincs hangom, és egy katasztrófa lennék a színpadon. Szerettem volna sikeres, diplomás nő lenni, mint Róna, de a saját szakmámból is csak az elmélethez értek, amiben meg jó lennék, az nem kell senkinek, így kötöttem ki a mostani munkahelyemen. Majdnem egy csődtömeg vagyok. És mégis van egy álmom. Nem akarom megváltani a világot, csak élni benne, valami nyomot hagyni magam után, hogy itt voltam, léteztem. Csak éppen fogalmam sincs, hogy mivel. Nem tudom, viszem-e valaha is valamire, csak azt tudom, hogy veled szeretném megosztani ezt az életet. Látod, nekem se Te vagy az álmom, hanem Mi, együtt.

Vajk is ért engem, érzem.

- Úgy látszik, egymás életének sztárjai vagyunk - dünnyögi. - Te vagy az én kicsi tündérsztárom.

- Te meg az én emberbőrbe bújt IT-s sztárom - viszonzom a bókot.

- Sztárom a párom? - kérdezi incselkedő hangsúllyal. Közelebb húz magához, és pontosan érzem, mit fogunk most csinálni alvás helyett. Én benne vagyok! Holnap szombat, ráérünk lustálkodni. Vajk a fülemhez hajol, és érzékien belesuttogja a szavakat, melyek értelmét alig-alig fogom fel ebben a pillanatban. - Talán van egy ötletem a számodra, tündérem, csak egy picit még hadd gondolkodjak rajta...

Felőlem. De most ne gondolkodj, csak szeress! Vajk megteszi. Értem, nekem, velem. Boldog vagyok. Ő is az a karjaimban, érzem. Ez az egyetlen holtbiztos pont a világon. Az álmom. Te és én.

Eltelik néhány nap, az életünk visszatér a rendes kerékvágásba. Már kibeszéltük Vajkkal a csapatépítést, a kollégáit, a vezetőség hülyeségeit, megnéztük a fotókat. Tényleg szép helyen voltak, valahol a Mátrában. Akár mi ketten is eltölthetnénk ott egy hosszú hétvégét, csak ne lenne ilyen mocskosul drága. Bár ez relatív. Két-három éjszakát ki tudnánk fizetni, cserébe nagyokat kirándulhatnánk az erdőben, meg élvezhetnénk a hotel kínálta kényelmet. Az alagsorban van medence, szauna, jacuzzi, meg mindenféle. Kicsit kényelmetlenül érezném magam mások előtt fürdőruhában, bár ez sokat javult tavaly nyár óta. Azóta sokat járunk uszodába, és a párom büszke és gyönyörködő tekintete az én testképemre is jótékony hatással van. Nem látom magam szépnek, azt azért nem, de kezdem elfogadni olyannak, amilyen vagyok. És a legfontosabb az, hogy van valaki, akinek így tetszem: a kezelhetetlen, hófehér hajammal, a reménytelenül sovány alakommal, az egész jelentéktelen kis lényemmel. Végre kezdem elengedni az ideges görcsöt a gyomromból, meglátni a külsőmben azokat a vonásokat, amiket Vajk dicsérni szokott. Furcsa, ismeretlen, ám hihetetlenül jó érzés.

Telnek a napok, mire Vajk óvatosan újból előhozza a témát. Emlékszem-e arra, amit akkor éjjel mondott? Persze, baszki, pont arra fogok emlékezni, amit szeretkezés közben a fülembe suttogtál, mikor én éppen totál mással voltam elfoglalva! Kérdezz az orgazmusainkról, arra rohadtul emlékszem!

- Gondolkodtam valamin - folytatja zavartalanul, és egy icipicikét mintha zavarban lenne. - Illetve gondolkodom már rajta egy ideje.

- Micsodán? - kérdezem teljesen értetlenül.

- Nos, az nem újdonság, hogy nem vagy egy műszaki zseni - mosolyodik el bocsánatkérően. - Azokban a dolgokban viszont, amiket mi "humán" ismereteknek hívunk, nagyon is ügyes vagy. És még valami. Újra a kezembe akadtak a fényképeid, amiket a megismerkedésünkkor készítettél. Meg újabbak és régebbiek. Nem tudom, hogy tanultad-e valaha, vagy magadtól sajátítottad el, és annyira nem is igazán értek hozzá, de... Szerintem nagyon ügyesen fotózol. Nagyon jó érzékkel ismered fel és kapod el a pillanatot. Nem gondoltál még rá, hogy indulnod kellene valamilyen pályázaton a képeiddel?

- Ugyan már! Hiszen én csak kattintgatok... - ellenkezem.

- Ki tudja? - ingatja a fejét Vajk. - Egy próbát megér. Azzal nem vesztesz semmit, ha beküldesz pár fotót ide-oda. Fényképezni úgyis szeretsz.

- Nem is tudom - motyogom magam elé. Ilyesmire soha nem is gondoltam.

- Esetleg megmutathatnád egyiket-másikat Manonnak. Ő képzőművész, jobb szeme van hozzá, mint nekem. Meg tudná mondani, lát-e bennük fantáziát, esetleg ismer olyan tündéreket, akik ilyesmivel foglalkoznak.

Tanácstalanul ülök. Tépelődöm. Ez lehetetlenség. A pasim mégis bogarat tett a fülembe. Kicsi korom óta szeretek fotózni. De hogy ez bármiféle művészet lenne... Nem, ennyire nem vagyok jó. De mi van, ha mégis? Ha meg sem próbálom ezt sem, akkor egy újabb esélyt szalasztok el, és ugyan valószínűleg nem lesz belőle semmi, de egész életemben bánni fogom, hogy megint gyáva voltam. Félek, persze, hogy félek, hiszen nem vagyok én különleges, csak egy kétbalkezes kis tündér. Ám a kisördög már befészkelte magát a fejembe.

Mi van, ha mégis van bennem valami? Jó, még ha úgy is lenne, biztos nem ebből fogok megélni. De Manon és a többiek is amatőr művészek, munka mellett alkotnak, az alkotás és a művészet öröméért. Erre talán én is képes lehetnék, ha bárki is látna bennem fantáziát. Imádok fotózni, és azt csinálhatnám, amit igazán szeretek. Erre a munkám mellett is lenne időm,  legfeljebb a szabadidőnkből kellene rá áldozni.

Vajk látja rajtam a zavaromat, a bennem dúló vihart, amit kavart, ehhez hozzá se kell érnem, hogy érezzem. Kezd megnyugodni, látja, hogy nem harapom le a fejét az ötletéért. Óvatosan lehajol, és felvesz egy dobozt a földről. Felém nyújtja.

- Bíztam benne, hogy nem fogod leharapni a fejem - mondja aranyosan esetlenül, mégis határozottan. - Ezért bátorkodtam ezt megvenni neked. Kéz alól van, az egyik kollégámtól. Egy használt tükörreflexes fényképezőgép. Jó állapotban. Hogy legyen mivel próbára tenned magad.

- Köszönöm... - motyogom, miközben átveszem, kicsomagolom és megcsodálom a gépet.

Tényleg nem a legújabb modell, de a maga idejében elég jónak számított. Mit csináljak vele? Persze, tudom, hogy mire való. És nem lehetek örökké gyáva és kishitű, főleg nem Vajk mellett, aki hisz bennem, mióta csak ismer. Muszáj megpróbálnom, hogy ne kelljen megbánnom később. Ha kopogtat egy lehetőség az ajtómon, akkor nem elűznöm kell seprűvel, vagy úgy tennem, mintha otthon se lennék. Ajtót kell nyitnom neki. Mert tényleg van egy álmom, és ettől a fiútól kaptam egy esélyt, hozzá hitet és támogatást, hogy valóra váltsam. Legalábbis megkíséreljem. Bármi lesz is, ő mellettem fog állni, és ha valami szerencsés véletlen folytán sikerrel járnék, vele szeretném azt megosztani, akárcsak az életemet. Azzal, akit szeretek, és akinek a végre lassanként megszülető önbecsülésemet köszönhetem.

Legyen hát! Függönyt fel, kezdődjék a show! Lássuk, hogy tündér Petra tud-e varázslat nélkül varázsolni, és alkotni valami maradandó csodát!

Félek. De gyáva többé nem leszek.