Anyu a konyhában tesz-vesz. Szeret sütni-főzni, ez számára kikapcsolódás, stresszoldás, hobbi és önkifejezés is. Valamikor régen a nagyi is szerette ezt (amíg fel nem fedezte magában a meg nem értett művészt). Anyukám tőle tanult mindent, amíg fel nem fedezte a saját kreativitását. Én pedig anyukámtól tanultam, amit tanultam, amíg fel nem fedezte a kreativitásom hiányát. Na, de sebaj, amennyi a hétköznapokhoz kell, azzal elboldogulok, és nem akarok konyhafőnök lenni. Anyukám mellett kis kukta szívesen vagyok. Nosztalgikus érzéseim támadnak tőle. És közben megvalósíthatom a sötét kis tervemet (ha nem baltázom el). Felcsapok nyomozónak. Én leszek a Pannon Poirot, és ezzel kezdetét veszi a Szvetlána akció.

Tudni akarom az igazat. Írjátok a kíváncsiságom számlájára. Nem tudom, jót teszek-e vele, jó-e a múltat megbolygatni. De makacs és önfejű vagyok, és végigcsinálom. Azután majd meglátom, mihez kezdjek a sok kellemetlen tudással. Talán megírom egy regényben, fiktív karakterekkel, és bestseller lesz, én meg híres és gazdag és népszerű. Az írói tehetség hiánya csak nem jelenthet akkora akadályt!

- Anyu?! - kezdem körmönfontan, krumplihámozás közben. - Szerinted a nagyi miért mehetett el? Igazából.

- A nagyi? - kérdez vissza Anyu tipikus időhúzós hangsúllyal, de most nem próbál kitérni a kérdésem elől. - Azt hiszem, a nagyapád távozásával sokallt be. Az lehetett az utolsó csepp a pohárban.

- Az, hogy a papa megcsalta?

- Igen. Illetve nem - sóhajt Anyu. - Inkább az, hogy egy emberrel csalta meg.

- De a nagyi ma is emberekkel dolgozik.

- Igen. De ez nem volt mindig így, és nagyon sokáig nem nézte jó szemmel a tündérek és emberek közötti kapcsolatokat. Stevennel ez ugyan megváltozott, ám addig hosszú évtizedeknek kellett eltelniük. Nagyanyád végtelenül önérzetes és makacs volt világ életében.

- De a papa...

- A papa... Mondjuk úgy, hogy szabadelvűként élt. Sosem szerette a szabályokat. Ugyanúgy vonzotta az emberek világa, mint...

- Engem?

- Igen - fut át egy mosoly egy pillanat erejéig anyukám arcán. - Illetve a nagyi nővérét, Szvetlána nénit.

Helyben vagyunk! Most kell nagy ravaszul errefelé terelnem a beszélgetést.

- Miért? Ő is? - csodálkozom tágra nyíló szemekkel.

- Igen. Ebben aztán rokonlelkek voltak nagyapáddal - húzza el a száját Anyu. - A két különc.

- Akkor a nagyi ezért nem állt szóba Szvetlána nénivel? De ez olyan butaság! Azért, mert másként gondolkodnak, másként élnek, még nem kell összeveszni a testvérével.

- Mondd ezt két makacs és önfejű nőnek!

- De min veszhettek ennyire össze? Én ezt nem is értem.

- Nem tudom - vonja meg a vállát anyukám. - Nagyon régi história ez közöttük, valamikor az ötvenes években kezdődött, aztán csak egyre rosszabb lett. Elég lesz már az a krumpli, te lány!

- Jaj, bocs, nem figyeltem - mentegetőzöm.

- Veszem észre! - morgolódik.

- De attól a nagyinak még nem kellett volna Ausztráliába költöznie - ütöm tovább a vasat, amíg még meleg.

- Nagyanyád szeret végletes döntéseket hozni. Felkapta a vizet, mert a nagyapád itt maradt a közelben, és kiderült, hogy Szvetlána meg bátorította. Csúnyán összekaptak, azután összepakolt, és meg se állt a világ végéig. Na, de a kezünk is járjon, ne csak a szánk, kislányom!

Hát, ez nem sok infó. De egyelőre ennyivel kell beérnem, ha nem akarok gyanút kelteni. Jaj, nehéz ez a nyomozóélet, Miss Poirot! Szótlanul dolgozunk tovább, igyekszem Anyunak segíteni. Mondhatnám, hogy ő igazi konyhatündér, ha létezne ilyen. De ha belegondolok, léteznie kell, ha egyszer olyan finomságokat tud az asztalra varázsolni, amikor még én is hátráltatom.

Mégis mindig szívesen tanítgatott a sütésre-főzésre. Azt mondta, ha felnövök, hasznomra fog válni. Mostanában látom, hogy igaza volt. Amíg csak magamról kellett gondoskodnom, addig csak összecsaptam valamit a konyhában. Mióta együtt élünk Vajkkal, szeretek pepecselni, meglepni őt valamivel, finomságokkal kényeztetni, és bűnös módon élvezem az elismerő pillantásait. Nagyon jó érzés, ha örömet szerezhetek neki.

Ám még egy utolsó kérdést fel kell tennem, mielőtt elszalasztom a lehetőséget.

- Anyu, szerinted miért nem Szvetlána néni ment el, ha annyira szerette az embereket?

- Nem tudom. Valami történhetett vele, amiről sohasem beszélt, de attól fogva bezárkózott. Vett magának egy tanyát az Alföldön, és soha többé nem ment az emberek közé. Pedig mindig párás szemmel mesélt róluk, azt mondta, a nosztalgia miatt. Nagyanyád hallgatni se bírta, ő meg mintha direkt bosszantani akarta volna. De miért érdekel ez téged ennyire?

- Hiányzik a nagyi! - sóhajtom. Még csak nem is hazudok vele. Akkorát.

Több szó nem esik köztünk erről. Karácsony van. Akármit is rejteget a múlt, azt majd az ünnepek után kell kiderítenem. Kaptam pár apró támpontot, amin talán elindulhatok. Most viszont a családomra kell koncentrálnom, mert ők a jelenem és a jövőm.

A fiúk bezzeg már a reggelt is iszogatással kezdték. Jó, nem akarok igazságtalan lenni, volt rá okuk (bár erre mindig van a férfiak körében). A tegnap kezdődött havazás az éjszaka is kitartott, és reggelre csinos kis fehér takaró borította be a tájat. Apu és Vajk ellapátolták az utcán és a ház körül (varázslattal ugyan könnyebb lenne, de hol maradna akkor a testmozgás öröme?), amihez kellett a szíverősítő. Egyikük sem veti meg az alkoholt, de ne gondoljátok, hogy mértéktelenül innának. Aput soha életemben nem láttam még csak spiccesen se, és ugyanez igaz Vajkra is. Pedig a barátaival rendszeresen a pohár fenekére néznek, a párom mégis mindig tudja, hol a határ. Így nekem se lehet ellene semmi kifogásom. Nincs is.

A vidám beszélgetés és anyukám sütije mellett csak úgy repül a nap. A fiúk már panaszkodnak, hogy el fognak hízni ennyi finomságtól. Engem ez a veszély nem fenyeget. Anyu is ügyes cselszövő ám, mert minden adandó alkalmat megragad, hogy ételt tukmáljon belém, és egy kicsit felhízlaljon. Reménytelen vállalkozás. Sosem volt foganatja. Amióta Vajkkal élek, és sokkal kiegyensúlyozottabban étkezünk, azóta sincs. Voltaképpen már nem zavar. Ettől eltekintve egészséges vagyok, és Vajknak köszönhetően kezdek megbékélni a testképemmel is. Sose leszek szép, vagy formás alakú, de ha neki tetszem így, akkor üsse kavics. Ugye, hogy milyen kicsi dolgok is elegendőek a boldogsághoz?

Azt kérdezitek, boldog vagyok-e? Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy igen. Életemben először minden a helyére került. Vajk családja nagyjából elfogadott (jó, itt azért még lesz bizonyítanivalóm, és Szvetlána titka is a fejem felett lóg), a szüleimnek pedig szemlátomást tetszik Vajk (csak azt a jelentéktelen apróságot nem sejtik, hogy valójában ember). Ha ez a két bili egyszer a nyakamba talál borulni...

Most már kvittek vagyunk Vajkkal. Ő is látta a "gyerekszobámat". Igaz, hogy nem ide születtem, nem itt nőttem fel, és én nem rejtegetek pornóújságokat az ágyam alatt (az övéit meg nem találtam meg). Itt és most úgy érzem, működhetne ez a mi kis közös családunk. Persze a karácsony és a rózsaszín köd miatt nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy mindez mivel jár. Mert ha egyszer úgy döntünk, ahogy remélem, hogy döntünk, az egy ijesztő eseménycunamit indít majd el, és ma még csak fel sem tudom mérni ennek minden hullámát. A kapcsolatunk igazi erőpróbája az lesz majd, hogy mindazok ellenére is kitartunk-e egymás mellett. És ez az, amitől titokban félek. Vajon vagyok-e olyan szerencsés, hogy az én valószínűtlen tündérmesém valóra váljon? Vajon megszán-e a Sors egy jelentéktelen kis tündért, akinek az a legnagyobb vágya, hogy egy emberrel élje le az életét?

De karácsony van, és a szeretet ünnepén nem akarok ilyen gondolatokkal foglalkozni. Csak szeretni akarok, és semmi mást. A szeretni tudás hatalmas kincs, ezt soha ne becsüljétek alá. Megtanultam. Szeretni a szeretteinket, a barátainkat, és legalább ilyen fontos az, hogy önmagunkat is. Mindenki értékes. Ő, te, én - mind azok vagyunk, még akkor is, ha éppen nem látjuk ezt a szürke hétköznapoktól. Valójában nem karácsonykor kell megünnepelni a szeretetet, ez a pár nap csak emlékeztetőül szolgál - egész évben igyekezni kell ünnepnapokat kreálni hozzá.

A szüleim persze élnek a lehetőséggel, hogy végre kifaggathatják Vajkot. A párom pedig hasonlóan őszinte velük, mint velem szokott lenni. Tulajdonképpen szinte mindent el tud mondani úgy, hogy egy pillanatra sem lepleződik le az emberi mivolta. Vajon mit szólnának hozzá anyuék, ha elmondanám az igazat? Nem mondom el, legalábbis egyelőre biztosan nem. A gyávaságon túl van rá még egy okom. Azt szeretném, hogy önmagáért szeressék őt. Ne a külsőségekért, ne a társadalmi elvárások teljesítéséért, ne az elért vagy elérni akart sikerekért, hanem azért, aki ő a lelke mélyén, akibe beleszerettem. Nem a külsőnk, a hovatartozásunk, a hitünk számít, hanem az, amik vagyunk, és az élet, amit és ahogyan élünk.

Lassan beesteledik. Ülünk a szobában (tudjátok: nappali, konyha, kulturális helyiség és a családi tűzhely szentélye), és jól érezzük magunkat együtt, sokat nevetünk. Mint a nagyszüleink vagy a dédszüleink tették ezt annak idején. Most nem hiányzik a városi nyüzsgés. Most közvetlenül a szívünk kapcsolódik össze egy láthatatlan közösségi hálózattá.

Későre jár. Elköszönünk, hogy aludni térjünk. A hálószobánk magányában készülődünk Vajkkal. Megfürödtünk. Ő már a pizsamaként használt pólójában és boxerében, én meg még a törölközőmbe csavarva próbálok valamit kezdeni a nedves hajammal. Sehogy se áll, olyan, mint egy kis szénaboglya. Na jó, jöjjön egy gyors szárítóbűbáj! Ezzel megvolnék. Megfordulok, hogy a törölközőt a pizsamámra cseréljem, de a szándékom némi akadályba ütközik. Pontosabban a páromba.

Vajk gyengéden beletúr a hajamba, perverz módon élvezi, ahogy a fehér tincseim az ujjai köré tekerednek. Bevallom, én is. Beleborzongok. Libabőrös vagyok, és ő pontosan tudja, mennyire és hol. Látom rajta a gondolatai hatását. Haha, úgy kell neked! Szenvedj csak, még vagy egy percig... Hát, ez nem volt egy perc. Bánja kánya, ha egyszer akarom őt. Most. És mindörökké. Elengedem a törölköző sarkát, és hagyom, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A kezeimre ezúttal máshol van szükségem, és nem fogom vissza őket. Miért tenném? Vajk is ugyanezt csinálja velem. Varázslatos ám az érintés hatalma, nálam jobban aligha tudja ezt más. Karácsony van, és én most kibontom az ajándékomat (lássuk, mi van a csomagolás alatt - habár pontosan tudom, csak nem tudok betelni vele). Körülölel minket a szeretet ünnepe, és minden egyes érzékemmel érzem, hogy szerelmes vagyok.

Nem tudom, mikor aludhattunk el az éjjel, de jó érzés felébredni. Itt teljes biztonságban érzem magam, Vajkhoz bújva, ahogy egymáshoz simul a testünk. Békét érzek. Harmóniát. Lajta ugyan egy másik szót használt erre, miközben csúfondárosan vigyorgott rám. Igen, Lajta, igazad van, az az út, ami a kis harmóniámhoz vezet. De mondd csak, barátném, voltál már valaha úgy együtt valakivel, hogy tökéletesen átéltétek közben egymás érzéseit? Nekem elhiheted, ennél nincs csodálatosabb élmény a világon.

A reggel igazi vidéki magyar reggel. Itt, távol a várostól, félig-meddig falusias környezetben könnyű megfeledkezni minden másról. Értem én, hogy anyuék miért szeretnek itt élni. Anyu egyébként nem kérdez tőlem semmit a kapcsolatomról. Nem kérdezi, hogyan érzem magam. Szerintem az arcomra van írva minden. Egy pillanatra megfogja a kezem, miközben reggelit készítünk. Ritka gesztus ez tőle. Mióta kiderült a képességem, nagyon vigyáz, hogy ne gyalogoljon bele a személyes terembe az érzéseivel. Nem akarja, hogy kéretlen ingereknek legyek kitéve, ha már egyszer nem tudom szabályozni, mikor és mit érezzek meg másokból. Anyu mindig vigyázott rám.

Most megérint, azt akarja, hogy tudjam, mit érez. Ez nekem többet mond ezer szónál. Elmond mindent. Megkaptuk az áldását. Örül, hogy végre boldognak lát. Hagyom, hogy a kezünkön át a boldogságom egy szikrája átszivárogjon belé. Ne csak lássa és higgye, hanem tudja is. Anyu megrezzen egy pillanatra. Nagyon intenzív élmény lehet ez annak, aki nem ezzel a készséggel született. Rám mosolyog, mikor végre megérti és megérzi. Ugye, hogy egy érintés mennyivel többet adhat a szavaknál?

Szeretem a szüleimet. Jó érzés ezt magamban kimondani. Nálunk sose voltak nagy jelenetek, családi drámák, nem volt tinédzserkori lázadás a részemről. Támogattak, akármit is akartam csinálni. Jó, a képességem miatt visszahúzódó gyerek voltam. Megijedtem mások érzéseitől, amiket képtelen voltam kizárni magamból, és azok bennem vert visszhangjaitól. Amikor megkaptam a kígyóbőr kesztyűmet, az az érzés elmondhatatlan volt... Sírtam a megkönnyebbüléstől. Végre nem kellett mindent és mindenkit éreznem, csak ha én akartam érezni! Nem tolakodtak többé a fejembe kéretlenül más tündérek, állatok és növények érzései, csak én lehettem ott, végre egyedül. Lehet, hogy enélkül idővel megbolondultam volna.

Higgyétek el, az érzések nem játékok. Túl erősek, sokfélék és intenzívek, különösen azok egy még kialakulatlan személyiségű, fejlődésben lévő gyereknek. Egy érett és józan felnőtt talán tudná kezelni őket (bár ez sem biztos), de egy gyerek biztosan nem. A "kesztyűs korszakom" kezdetétől fogva viszont normálisan élhettem. Hálás is vagyok érte anyukáméknak. Talán a gyengeségem miatt nem akartak korlátozni, akkor se, amikor a műszaki egyetemet választottam, holott szerintem tudták, hogy vért fogok ott izzadni. A boldogságom mindig fontosabb volt számukra, mint az, hogy az ő álmaikat váltsam valóra. Ha egyszer lesznek gyerekeim, ezt szeretném szülőként továbbadni nekik.

Mire észbe kapok, már ebédelünk is. Gyorsan elszaladt az idő, hamarosan indulnunk kell haza. Holnap munkanap. Vajk mázlista, nekik már nem kell bemenniük dolgozni idén - bezzeg a tündéreknél ilyen nem létezik. Én kelhetek reggel, míg ő nyugodtan lustálkodhat. Sajnálni nem sajnálom tőle. Az én drágám megdolgozik azokért a hó elején csilingelő forintokért, többet is, mint én a kristályaimért. Ha erre gondolok, némi bűntudatom támad. Annyi értelmetlen dolgot csinálunk munka címén. A bürokráciát mesteri szinten gyakoroljuk.

Összepakolunk, elköszönünk anyuéktól, anyukám búcsúzóul mindkettőnket átölel. Jó érzés számomra, hogy szemlátomást elfogadták a páromat. És azt is tudom, hogy Anyu észrevette a kígyóbőr kesztyűm hiányát, látta, hogy gyakran Vajkhoz érek (vagy ő ér hozzám, és eszemben sincs elhúzódni tőle), és biztosan összerakta magának a képet. Hiszen évekig még hozzá és Apuhoz is csak alig voltam képes hozzáérni, most pedig ezzel a fiúval lépten-nyomon keresem a testi kontaktust. Azt hiszem, ennél látványosabban semmi sem mutathatná meg az érzéseimet, a közöttünk húzódó bizalmat, az összetartozást.

Ropog a hó a talpunk alatt, ahogy a portál felé tartunk. Megállunk, nagy levegőt veszek. Most kellene beprogramoznom az úticélt hazafelé. De nem teszem.

- Tiéd a pálya! - intek Vajknak.

Felcsillan a szeme, mint gyereknek az emeletes játékboltban. Hozzá se kell érnem, hogy érezzem az izgatottságát. A vezérlőpanelhez lép. Nem tétovázik egy pillanatot sem. Hogy a fenébe tanulhatta ezt meg pusztán a könyvekből? Magabiztosan állítgat a panelen.

- Hová menjünk? Hozzád vagy hozzám? - kérdezi.

- Menjünk hozzám hozzánk - felelem csendesen. - Első kísérletre egyszerűbb két tündérföldi portál között utazni, mert...

- Nem kell koordináta-konverziót végezni - fejezi be helyettem a mondatot bólintva.

Erre mit mondjak? Tökéletesen pontos. Az elmélet. Mindjárt meglátjuk, hogy a gyakorlatban is ennyire ügyes-e.

- Kész, beállítottam - jelenti. - Ellenőrizd, kérlek.

Megteszem. Gyakorlott portálhasználóként az én felelősségem a biztonságunk. Minden paraméter helyes. Nem fogunk Timbuktuban kikötni. Vajk átment a vizsgán. Szereznem kell neki új szakkönyveket, mert tényleg szeretném, hogy minél jobban megtanulja ezt, ha már egyszer ennyire érdekli. Ki tudja, egy napon talán még a hasznára lesz, ha valóban hozzáértő portáltechnikussá válik.

- Oké, indíts! - adom meg neki a zöld utat élete első saját programozású utazásához.

Percekkel később Budapestre érkezünk. Az én Budapestemre, probléma nélkül.

- Nagyon ügyes vagy! - dicsérem meg. - Büszke vagyok rád.

Kap tőlem egy futó csókot is motiváció gyanánt. Megérdemli, az első sikeres portálprogramozása jutalmául. Lehet, hogy hatékonyabb lenne a műszaki egyetemi képzés is, ha ilyesmi volna a motiváció, hülye érdemjegyek helyett? Bezzeg én csak egy hármast kaptam elsőre...

Itthon nincs hó. A telet és a fehér karácsonyt Tündérzsadányban hagytuk. Hazaballagunk. Nem sietünk. Ma még ünnep van. Összekulcsoljuk az ujjainkat. Többé nem érdekel, hogy látja-e valaki. Az sem érdekel, ha az egész utca rólam fog pletykálkodni. Mit mondhatnának? Azt, hogy szerelmes vagyok? Így van, az vagyok, akárcsak milliárdnyi más lény is ezen a bolygón.

Egy ismerőst pillantok meg az utcán. Fogalmam sincs, merre járhat és miért, hogy jön vagy megy éppen. Talán csak élvezi a sétát a szabadban. Manon az, a kedvenc kisboltomból. Egyre közelebb érünk, elmosolyodik, ahogy felismer. Kedves a mosolya.

- Áldott ünnepeket! - köszön ránk.

- Áldott ünnepeket! - feleljük kórusban.

Azután mindannyian megyünk a magunk dolgára. Manon nem faggat, nem bámul meg minket, számára talán teljesen természetes, hogy együtt lát bennünket. Hiszen egyszer futólag említettem neki, hogy összeköltöztünk a barátommal. Ő pedig talán annak tekinti ezt, ami: az élet természetes velejárójának.

Idehaza még kiélvezzük az ünnep maradék óráit. Anyu csomagolt vacsorát, meg egy csomó sütit nekünk. Estefelé összekészítem a holmimat holnapra, hogy ne reggel kelljen kapkodnom. Elmosolyodom. Ez Vajk jótékony hatása rám. Amit a szüleim huszonnyolc év alatt nem tudtak elérni nálam, azt a párom pár hónap alatt megcsinálta. Ugye, hogy csodákra képes a szerelem?

Már a zuhany alatt állok, mikor eszembe jut, milyen feladat vár rám. El kell mennem a könyvtárba, valószínűleg többször is, talán levéltári anyagokat is ki kell kérnem. Mindent meg kell tudnom az ötvenes évek és a családunk történetéről, amit csak lehet. Az a legrosszabb az egészben, hogy Vajknak sem mondhatom el, hiszen az ő nagypapája is érintett. Utálok titkolózni, főleg előtte. Vagy el kéne mondanom neki? Mit szólna hozzá? Lebeszélne vagy támogatna? Mit kellene tennem? Most kezdek rájönni, hogy mire is vállalkoztam.

- Azt hiszem, bajban vagy, Miss Poirot! - suttogom magam elé a fürdőszoba vízcsobogós csendjébe.