Átölelt a heavy metal, láncok csörögtek az oldalán. Hűvös volt és szégyenteljes, el kellett volna hagynom, hiszen  sosem szeretett, csak megérte neki mellettem. A fegyverei mellett tartotta az imakönyveket, és minden este egy szál rózsával tért haza, hogy aztán a hófehér lepedőre marcangolhassa a szirmokat. Fegyvert fogott rám, majd fájdalmasan szép szavakkal illetett. Azt akarta, hogy úgy hulljak darabjaimra a karjai között, mint azok a szirmok. Hiába féltem mellette, ő tartott biztonságban és jóval őszintébb volt,  mint a legtöbb férfi. Talán még nekem is megérte. Hétvégente az isteni naplementébe vitt motorozni, és rózsafüzért akasztott a nyakamba. Megparancsolta, hogy imádkozzak érte.  Gyorsan vezetett, hirtelen vette be a kanyarokat, én pedig engedelmesen összefontam az ujjaim a kereszt körül. Mindennap reméltem, hogy újrakezdhetjük és elmenekülhetünk egy sokkal jobb helyre, de tudtam, hogy csak játszik. Az életével, a hitével, és velem, de ahogy vörösbormámorba ringatta magát, valahogy mégis féltem, hogy elhagy. Azt mondta, én magam vagyok neki az Ígéret földje, a Mennyország. De én csak a hite voltam, nem a szerelme. Ő csak a fegyvereket és a rózsákat szerette.