Az emberek kíváncsiak, és mindent tudni akarnak. Néha túl sokat. Ha valaki megkérdez engem, hogy mi a hobbim, már csípőből rávágom, hogy az írás. Általában ilyenkor még több kérdést tesznek fel, már-már kellemetlen, kötekedő kérdéseket. Mit írsz? Kiről írsz? Mindig van miről? Nem unod meg? Egy tizenhat éves lány miért ír, mit tud az életről? Hogyan írsz? Ez jó dolog? Elolvashatom?
Nos, valahogy így, ezek a kérdések váltakoznak, csak eltérő sorrendben. Hiába válaszolok rájuk, a többséget hidegen hagyja, mert úgy gondolják nem voltam elég konkrét. Pedig én mindig őszintén válaszolok.
Hogy őszinte legyek, nem mindig van miről írnom, de azt hiszem ez teljesen normális. Vagy ha van is, azt nem mindig teszem közzé. A regényeimben ugyan minden kitalált, abban is megtalálható az életem valamelyik darabja, eldugva. Akár egy tárgy, egy mondat, egy tény az életemből. Ott van az, csak kicsit kiszínezve. A regényírásról annyira nem nehéz beszélnem, hiszen az egész egy fiktív mű, a karakterek is kitaláltak, szóval arra nyugodt szívvel mondhatom, hogy a gondolataim szüleménye. A versírás egy teljesen más dolog. Erről mesélnék egy kicsit, hátha tisztul a kép. Már, amennyire tisztulhat.
Lehet, hogy nem fog bonyolultnak hangzani, pedig a fejemben elég nagy kavarc az egész. Nincs semmiféle rendszerem, hogy akkor én most ideírok egy alliterációt, szineztéziát, vagy metaforát. Ez nem erről szól, hogy formailag tökéletes legyen. Legalábbis nálam. Szóval nem figyelek ilyenekre, csak megírom a versszakokat. Aztán, bármennyire is próbálok verses jegyzetfüzetet vezetni, soha nem jön össze. Nálam nincs olyan, hogy különböző helyeken jutnak eszembe sorok, általában ha van egy inspiráció, egy friss élményem, a verset megírom, egybe az egészet, telefonba rögzítve. Nem írok minden nap, csak ha van miért. Nehéz olyat alkotni, amire büszke vagyok, és maradandó is. Mert maradandót, egy eszmei értéket szeretnék írni. A másik ok pedig az, hogy a versek nagyon bensőségesek, egyéniek, és csak arról írok, amiket átéltem. Boldog verset ritkán írok, általában több ihletést hoznak a szomorú, kétségbeesett konfliktusok és történések. Nagyon érző ember vagyok, túl könnyen leszek depressziós, túl sokat vagyok naív, és nagyon makacs a természetem. Szeretek szeretni, bár a kötődéssel akadnak gondjaim, túl hűséges vagyok, ha lehet így mondani. Úgy értem ragaszkodó. Mindenfélét írok...van, hogy megijedek magamtól, van, hogy utálom, amit írtam. Ha történik valami egy nap, nem tudok rögtön írni róla. Általában kell egy nap, amíg a lelkem dolgozza fel a dolgokat, és másnap estére tudok belőle alkotni, addigra tisztul ki a kép, kicsit lenyugszom. Általában előtte őrlődöm, és ha később nem írom le, teljesen be tudok kattanni. Talán ez olyan, amit mindenképp le kell vezetnem, mert megőrülök.
Érdekes láncreakció, mert a versírásnál mindenre emlékezned kell. Hogy milyen idő volt, milyen volt a hangulat, milyen volt az illata, amikor a nyakába borultál, vagy megcsókoltad. Feltépi a sebeket, de utána jobb lesz. Ezért írok, mert elcseszett dolgok vannak a fejemben, így a rosszból valami jót hozhatok ki. Egy fiatal testben lehetek idős lélek, aki másképp, felnőtt gondolkodásúként is mást lát a dolgok mögé, és máshogy néz a világra. Azt mondják furcsa vagyok, de valaki azt mondta, ez azt jelenti különleges. És én ilyen vagyok. Szeretek kilógni a sorból. Az írásaimmal főleg.
És még valami. Éjszaka írok. Ilyenkor valóban csak én vagyok és a gondolatok. Mondhatnám úgy is, hogy a sötét miatt könnyebben koncentrálok, az agyam aktívabb. A regényírás megy világosban is, de versekhez  határozottan a sötétet szeretem.
Tulajdonképpen nem mondom magam tehetségesnek, inkább egy olyan személynek, aki az állítólagos tehetségét próbálja negmutatni, de mivel írásról beszélünk, nagyon nehezen lehet érvényesülni. Miért használok álnevet? Igazából azért, mert nem szeretném, ha az írásaim után mondjuk a fényképek alapjáb ismernének meg, vagy mondanának rólam véleményt.
Azt hiszem ennyi lenne, ami publikus. Rólam és az írásról.