Micsoda átlagos, reménytelenül reményteli napnak indult. Fájt a fejem, fájt az élet...a semmi, és a minden egyszerre. A hiánya úgy tántongott bennem, mint üres templomok egyedül visszhangzó harangja, lelkem úgy éhezett pillantására, mint száraz puszta frissítő zivatarra.

Csak kullogtam a folyosón a szürkeségben. Szürke időben, szürke, már-már fajdalmasan egyforma és tömeg emberek között. Emelt fővel mentem el a rövidszoknyás, kivágott ruházatú festettszőkék koszorújában, tekintetemmel szinte kiégettem az övükét, ahogy határozottan, büszkén vonultam a folyosón sötétbarna, szinte fekete hajammal, mely csinos kontrasztot alkotott mélyvörös rúzsommal, és egyedi ruháimmal. Olyan jéghegy voltam...olyan hideg. Persze ez volt a cél, engem nem lehet elgyengíteni. Senkit sem vagyok hajlandó közel engedni magamhoz. Nem vagyok érzéketlen, inkább azt mondanám, vigyázok magamra. Úgy gondoltam; "Talán ha nem sírok, nem is érzek többé". Mégis, mikor a teremajtó kivágódott előttem, és megpillantottam, a térdem megremegett, a gyomromban pedig millió érzék járt táncot. Húsos ajkait szóra nyitotta, hangja felmelegítette egész testem, forró, barna szeme megérintette a lelkem, mosolya pedig megsímogatott, akár a lágy kora nyári napsugár. Olyan szép volt, olyan hihetetlen. Az egyetlen, aki képes erre. A jéghegy hirtelen mosolygó lánnyá változott, ki szinte sírt a boldogságtól, kacagott a véletlentől, remegett a jelenlététől, és még fájdalmat is érzett a szeretettől, és látta a pislákoló remény tüzét a szerelemtől. Az a hideg, kemény és semmit nem érző lélek egyszerre érzett mindent. Újra értelmet nyert a küzdés, mást sem akartam csak bizonyítani, ragyogni, megcsókolni, érezni. Mert ameddig azt mondják magamnak, én úgy vélem neki köszönhetem azokat, amiket elértem, hisz a legjobbat hozta ki belőlem. Egyetlen szava, akár a gyógyszer, úgy hatott rám, a bizsergést éreztem, tudtam, hogy nekem örül, a szürkeséget úgy színezte ki számomra, mint kisgyerek, ki a festéket pazarolja.
Ha léteznek még csodák, ez az egy közölük. Ez az édes függés, ami hozzá köt, egyszerre rak össze, majd szed szét. És én mindennek ellenére élvezem. Mert nem tudok betelni vele, ő az életem.