Figyel a szem, hallgat a száj, az idő megy, az óra megáll.

Dobban szív, mosolyog a lélek, kisüt a Nap, végre élek!

Mosolygó arc, éltető szó, olyan nekem, mint télnek a hó.

Én vagyok a hó, hisz’ tudod.. jéghideg, de te vagy a Nap, mi ha rá süt melenget.

Én vagyok a virág, te a tavaszi zápor, nyáron a homok, mit víz mos a parton.

Most újra tudok mosolyogni, látod, miattad. Nem hittem volna, hogy jelenléted rám újra kihat.

Felemelsz újra, mint kincset a folyóvíz, s közben olyan vagy, mint ételnek az íz.

Ha visszakaplak, el nem engedlek újra, de úgy érzem az lenne a legnagyobb csoda.

Tarts meg, húzz fel, most gyere vissza, menni fog tudom, engedd, hogy bízzak.

Kezdjük újra, hisz nem fejeztük be, legyünk újra én meg te.
Tökéletes rendszer, halhatatlan penge, mit mások utálkozva néznek, s csak annyit mondanak: “ Nézd, Ők élnek!”

Itt az idő, eljött a pillanat, hogy újra megszépítsd mindennapomat, várok, és maradok, hiszen most itt vagy, így kell lennie, ez van megírva.

Ha történetünk folytatódik, még egy fejezet…de én hiszek benne, hogy ez egy új kezdet.