A gép ezt dobta, a sors összehozta.

Mikor úgy éreztem nincs remény,

Te újra közeledtél.

Két mosoly, egy érzés,

Gyors, szapora szívverés.

Lágy érintés, kósza símogatás,

Illatod lett a drogom, nem vitás.

Rövidnek tűnő percek,

Végtelen szeretet, szemed úgy csillogott,

Mintha kívánná enyémet.

Két karod, melybe beleillek én,

Úgy érzem, mintha én lennék a világ közepén.

Érzem a kínt, ennél többet akarunk,

Például egymást, csak félünk, s habozunk.

Te lettél az, akit “mindennél jobban”,

Nem akarok mást.

A lelkem te töltöd be, mostmár senki más.