Nagy a zaj, de minden elhalkul,
Csak a szíved hallatszik, ahogy dobog szakadatlanul.
Pulzus az égben, füledben érzed minden dobbanást, megszűnteti a külvilág zaját, majd jöhet a robbanás...

Szorongás, már mindenki nevet, szólnak, de nem hallod a neved.
Sírnál, de nem teheted, hiszen ennyi ember előtt olyat nem lehet.

Kicsi a hely...füledt és párás. A levegő a gyógyír, de abból nincs sok már.
Nehéz, és forró. Nem elég.
Nyiss ablakot, kérlek! Egy kicsit menj arrébb!

A táj sebesen fut, elrohan mellettem egy pillanatra, egy perc, és elmúlik a szédülés...csak rajta!
Ijedten megkapaszkodsz bármilyen tárgyba, mintha elsüllyedne veled a világ, így állva.

Lever a víz, már hideg a kezed.
Mintha  részeg lennél, már olyan kusza az eszed.
Remeg minden, kezed-lábad.
Nem fogsz elájulni! Már nincs sok hátra!
Nyakra hűs kezed, rágód a szájba, s máris hátradőlhetsz halkan, zilálva.

Mindenki lát, de senki nem hall.
Csendes szörny ez, belülről mar.
Gondolj valami szépre! Nyugalom, és béke.
Légzésed elcsendesül, halk, és mélyebb.
Elmúlt, túl vagy rajta. Hogy mikor jön a következő? Csak a jó ég tudhatja.

De ne aggódj, elnövöd egyszer ezt is. Nem tart örökké, elmúlik, mint minden. Ez is.