Ez alatt a két nap alatt több dolog történt az életemben, mint ami általában szokott. Leyla az életem része lett, édesanyámat pedig elvesztettem. A fekete terepjáró hátsó ülésén ülve még mindig nem akartam felfogni. Milliószor vettem kezembe a telefont, hogy anyámat fel tudjam hívni. Ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy már nem tudom, hiszen ő már nem az életem része. A felismerés és az elfogadás fáj. Azt hiszen, hogy ebben az esetben sokkal jobban, ezért sem tudtam tisztán gondolkozni. Fájt a hiánya. Nem mutattam ki, de belülről teljesen összetört engem. Leyla talán egy mentőöv volt a szürke hétköznapokban. Ő volt az egyetlen, aki terelni tudta a gondolataimat. És azt hiszem, hogy ez nagy szó. Az én életemben szinte mindennap történik valami új dolog. Mindennap szembesülök valamivel, amivel meg kell küzdenem vagy jelen esetben, át kell beszélnem. Tudtam, hogy hova tartok. Megfogadtam, hogy anyám gyilkosát megtalálom. Tőlem ezek nem ócska szavak. A lelkemnek és a szívemnek ígértem. És ezt a mai nap betartom.

Mikor leparkolt az autó, nem szálltam ki azonnal. A testőrök is így cselekedtek, hiszen hozzám vannak igazodva. Mellettük mindig biztonságban érzem magam. Előre pillantottam, majd a torkomat köszörültem. - Figyelj, Salim!

- Hallgatom Karim úr!

- Leylanak csokoládéra van szüksége - fél szemmel láttam, hogy a többiek mosolyra húzzák ajkukat, ezért zavartan folytattam. - Tárgyalás alatt menj el és szerezd be a legfinomabb csokoládékat! Ha kell, akkor kóstold meg előtte őket.

- Ahogy kéri, Karim úr - válaszolta, majd bólintva kiszálltam az autóból. Az irodaházhoz menet figyeltem az embereimet. Szigorúnak próbáltak tűnni, de láttam rajtuk, hogy a csokoládés történet óta mosolyognak. Amikor kinyitották előttem az ajtót, levettem a napszemüvegemet és így szóltam;

- Mi a helyzet, uraim? Netán maguk is kérnek desszertet? - kérdésemre rázkódó vállakkal tartották vissza a nevetésüket. - Na akkor meg fogják vissza magukat - fejemet lógatva beléptem az irodaházba, majd a lépcsőházat megtalálva a negyedik emeletig sétáltam. Ez az irodaház tökéletes dolog arra, hogy kibeszéljünk pár dolgot. Az itt elhangzottak szigorúan személyes dologról, illetve magánügyről szólnak. Évek óta beszélünk itt meg adott dolgokat és a jövőt érintő témákat. Az egyik irodába lépve szembe találtam magam egy kerek asztallal. Mindenki helyet foglalt, csak én voltam az, aki állva maradt a modern helyiségben. A hosszú ablakokat fekete lehúzható függönyök takarták, ezért biztos, hogy a szemközti épületből senki nem láthat át. Szerettem a modern irodákat, mert kicsi hűtővel és kanapéval is fel voltak szerelve. Pontosan úgy, mint ez is. Miután mindenki kényelmesen helyet foglalt, megtámaszkodtam a kerek asztal egyik szélén, hogy összeszedjem a gondolataimat. A testőrök szigorú testtartással figyeltek engem, bár tudták, hogy miről fogok beszélni. - Minden piszkos munkát úgy intézem el, hogy tisztában voltam a következményeivel. Yahiz megölése után senkit nem ért meglepetésként a fenyegetés - elhallgattam, mert anyám temetése még friss a számomra. Lehunytam a szemem, majd megigazítottam az öltönyömet. - Mint tudják, édesanyám már nem lehet köztünk - ekkor mindenki lesütötte a szemét és némán bólintottak. Az asztalra támaszkodtam, miközben az egyik testőr felállt. - Tudják, hogy igazságos ember vagyok. Isten tisztelő és nemes. Igazságosan vettem el Yahiz életét, de amit vissza kaptam, az közel sem volt emberséges - sziszegve előre pillantottam és mély levegőt vettem. - Azt említette, hogy hírei vannak felém - az egyik testőröm felé pillantottam, aki kihúzott zsebéből egy borítékot.

- Engedje meg Karim úr, hogy ezt átadjam magának. Mint tudja, megbíztam egy embert, aki követte Yahiz testvérét. Az emberem volt annyira képzett, hogy profi fényképeket készített az illetőről - összehúztam a szemem és elismerően bólintottam.

- Mehetünk vele valamire! Kérem - utasításra hozzám sétált, majd kezembe adta a sárga borítékot. Mielőtt kinyitottam volna, ő folytatta.

- Mielőtt kinyitja el kell mondanom pár dolgot - az asztalnál állva semmi jóra nem számítottam. Megtanultam, hogy az élet mindig tartogathat nekem meglepetéseket. Hozzászoktam a fordulatokhoz. Ezért tudom kezelni őket. Miután látta, hogy nyitott vagyok a dologra, sóhajtva folytatta. - Nem fog tetszeni magának, akit a borítékban látni fog. Ha megnézi, tudni fogja, hogy mi miatt.

- Valóban?! - remegő kezekkel kinyitottam a borítékot, miközben az aljára nyúltam. A testőröm embere jó munkát végzett, mert több fénykép is lapult a boríték alatt. A szívem hevesebben vert, a kezem remegett. Most találkozni fogok anyám gyilkosának az arcával. Most látni fogom a férfit, aki végzett vele. Nagyot nyeltem, sóhajtva összehúztam a szemem, majd az asztalra dobtam a képeket. Különösebb dolgot nem vettem észre, csak akkor, amikor szétterítettem őket. Mosoly ült ki az arcomra, legszívesebben nevettem volna. Felemeltem az egyik képet, a düh pedig felül kerekedett rajtam. - Igaza van - sziszegtem gyilkos tekintettel. - Nem vagyok boldog - jegyeztem meg, majd a földre löktem a fényképeket.

- Sajnálom Karim úr - sütötte le a szemét. A fényképeken egyetlen ember szerepelt. Egy ember.

- Makhmut végzett az anyámmal? - sziszegtem. - Leyla nevelőapja ölte meg az anyámat?! - teli erőből az asztalra ütöttem, az emberek pedig összerezzentek. Megfagyott a levegő. Mindenki némán pislogott maga elé. Egy emberem volt, aki felszólalt.

- Leyla nevelőapját egy hete engedték ki a börtönből. Erőszak vádjával és pénzmosásért csukták le. Több mint tíz évig ült a sitten - pillantott a szemembe. - Mint kiderült, az ő öccse volt a szemét Yahiz, aki elárulta magát. Makhmut pedig frissen szabadulva bosszút esküdött.

- Leyla nevelőapja... - tenyerembe temettem az arcomat, hogy össze tudjam szedni magam. Erre kicsit sem volt szükségem. - Ez egy újabb probléma amit a nyakamba vehetek - kezemmel az asztalra támaszkodtam, majd előre pillantottam. Mindenki szigorú testtartással figyelt engem. Türelmesen vártak. De mire vártak? Arra, hogy döntsek? De miről döntsek? Ez a helyzet jelen pillanatban kicsit sem egyszerű. Leyla nevelőapja most más ügy. Nem a rohadék miatt, hanem a lány miatt. A tarkómra helyeztem a kezem, és komolyan gondolkodni kezdtem. Leyla kötődik hozzá? Szereti ezt a férfit? Apját látja benne? - Sokkal könnyebb lenne, ha nem Leyla lenne a nevelt lánya - a fényképeket fürkészve mélyet sóhajtottam, azonban magamra sem ismertem. Normál körülmények között nem haboznék, hanem egy nap alatt végeznék vele. Holnapot már nem élné meg. Viszont ő az a férfi, aki Leylat felnevelte. És ez egy kicsit bonyolult.

- Várjuk a parancsot, Karim úr - szólalt meg az egyik emberem. - Kezében a döntés és a lapok. Tudjuk, hogy ki ez az ember, és azt is tudjuk, hogy él - felém lépett, majd egy fekete telefonon keresztül megmutatta a férfi tartózkodási helyét. - Dubaj egyik csöves negyede. Itt szegény, munkás emberek élnek. Családok, családok hátán. Zsúfolt környék, de eltudjuk intézni észrevétlenül is - valamiért nem tetszettek a szavak, melyeket kimondott az ajkán. Úgy éreztem, hogy ezzel Leyla otthonát sérti meg, bár magam sem tudom, hogy mi történik. Meg szánok egy gyilkost csak azért, mert Leyla nevelőapja?

- Egyébként van egy vérszerinti lánya. A neve Hazan - Salim belépett az ajtón, majd felmutatta a kezében tartott szatyrokat. Láttam, hogy a szàja széle csokis volt, ezért felvontam a szemöldökömet. Ő oldalra pillantott, majd zavartan letörölte az ajkàt. - Hazan lenne...Leyla húga.

- Féltestvérek - bólintottam alig láthatóan, majd meghoztam a döntést. Sóhajtva megráztam a fejem, és az asztalra csaptam. - Egyenlőre azt akarom, hogy figyeljétek ezt az embert! Minden lépéséről tudni akarok; mikor hagyja el a házat, hova tart, és mikor megy haza. Azt akarom, hogy fizessetek egy szomszéd fiúnak aki részletesen beszámol nektek Makhmut jelen életéről. A többit később eldöntöm. Információ nélkül ne álljatok elém! Világos?

- Igen, Karim úr - mondták egyszerre.

Zavartan pillantottam Karim úr felé, aki becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudom, hogy hol volt, de gondterheltnek tűnt. Gondolatai messze járhattak, hiszen egyszer sem pillantott felém. Tudta, hogy a kanapén ülök, mert egyenesen hozzám sétált, majd egy szatyrot helyezett mellém. Csillogó szemekkel megfogtam, majd meglepve vettem szemügyre a finom csokoládékat, melyek a szatyorban voltak. - Köszönöm! De nem kellett volna ennyit hoznia - fülem mögé tűrtem az egyik tincsemet, de ő csak gyilkos pillantással megajándékozott, majd a lépcső felé sétált. Azt terveztem, hogy el is kezdem enni az egyiket, viszont meglepődtem, amikor vissza fordult, és így szólt;

- Fél óra múlva készülj el! Elmegyünk egy étterembe. Szeretnélek jobban megismerni. És nem fogadok el visszautasítást - válaszolni sem tudtam, hiszen megfogta magàt, majd felsétált a lépcsőn. Pislogás nélkül figyeltem utána, miközben próbáltam eldönteni, hogy ez parancs volt, vagy egy "Karim féle" randira hívás?

- De hát este kilenc óra van... - pillantottam a sötét égbolt felé.

- Kicsit sem érdekel! - jött a mély válasz.

- Azt mindjárt gondoltam - fontam magam előtt össze a kezem.

- Fél óra! - kiabálta, majd becsapta az egyik ajtót.