Győzött a gyomrom akarata, ezért éjfél előtt lemerészkedtem a lépcsőn. Egy hosszított fehér póló és egy rövidnadrág volt rajtam. Úgy voltam vele, hogy nem öltözök fel, hiszen úgy is egyedül leszek a konyhában. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen az utolsó lépcsőfokról lelépve, megpillantottam őt. Azóta ő ugyan ott ült, ugyan abban a ruhában volt és ugyan azt az alkoholt itta. Szemem megtelt könnyel. Összetörtnek látni egy erős, hatalom dús férfit nem a legjobb dolog. Inkább úgy fogalmaznék, ha jobban ismerném, megölelném. Segítenék neki, hogy könnyebb legyen, hogy csak előre szabad nézni. Édesapám halála után én is a poklot éltem át. Gyerekként talán jobban fájt. A gyerekek sok mindent megjegyeznek, ezért a halál fuvallata engem is a padlóra kényszerített. Karim úr teljesen össze volt törve. Mozdulatlanul ült, a kicsi lámpa halvány fényében a poharat figyelte. Fekete ing teljesen végig volt gombolva rajta, könyökéig pedig fel volt tűrve. Csak fél szemmel figyeltem őt, de a látszata vonzott. Nem akartam ezt, haragudtam, amiért megragadt rajta a szemem. Utálnom kellene, hiszen elrabolt, elvett tőlem mindent. De emellett most gyászol. Gyenge. Sír. Gyenge férfi. Én pedig nem tudok gyűlölni egy férfit, aki sebezhetőségét jól kimutatja.

Csak néztem őt, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Sötét haját már nem tartotta össze a hajlak, ezért pár tincse a homlokába hullott. És nyoma sem volt az ellenszenves, a hatalommániás stílusának. Mély levegőt vettem, majd összefont karral a hűtő felé sétáltam. Ő nem pillantott felém, de tudta, hogy lejöttem. A hűtő előtt megálltam, kezemmel megfogtam a kilincset, de nem mertem kinyitni. Nagyot nyeltem. Bunkóság lenne megkérdezés nélkül kinyitni, igaz? Szorosan lehunytam a szemem, hevesen dobogott a szívem és liftezett a gyomrom. Miért kell még mindig itt lennie? Sokkal könnyebb lenne minden, ha nem lenne itt. Nem elég, hogy gyászol és ez miatt pocsékul érzem magam, de az egész illata, és a hangulata is terjengett a konyhában. Végül erőt vettem magamon, majd felé fordultam. - Kinyitnám a hűtőt - abban sem voltam biztos, hogy hallotta. Csak a hátàt és a tarkóját figyeltem, de biztos voltam abban, hogy nem hallott engem. Nagyot nyeltem, vártam, hogy megengedje.

- Nyisd - halk és mély választ kaptam. Korgó gyomorral kinyitottam, majd hunyorogva bedugtam a fejem. A hűtőszekrény tele volt. Friss zöldségekkel, felvágottakkal, különleges gyümölcsökkel és italokkal is. A számban összeszaladt a nyál, miközben fél szemmel felé pillantottam. Nem lenne baj, ha csinálnék magamnak vacsorát, igaz? Vajon megkérdezzem? Szó nélkül illetlenség lenne, igaz? Szorosan lehunytam a szemem, és kifújtam magam.

- Csinálnék valamit.

- Csinálj - ez a válasz gyorsabban érkezett, ezért nekem több sem kellett. Képzeletben már tudom, hogy mit fogok elkészíteni, ezért ez alapján szedtem ki a következő dolgokat; friss zöldség, felvágott, sajt, tojás és kenő margarin. Édesapám régen "edd meg szendvicset" készített nekem az iskolába. Első osztályban minden reggel azért vártam a szünetet, hogy meg tudjam enni apa híres szendvicsét. Biztos voltam abban, hogy ma este is ezt a szendvicset fogom csinálni. Miközben az asztalra pakoltam a hozzá valókat, eszembe jutott, hogy nem találom a szendvics párnát.

- Hol vannak a szendvics párnák? - megálltam előtte, ő pedig fáradt, csillogó szemekkel megdörzsölte az arcát. Tudtam, hogy nem jó az időzítés, de nem volt alkalmam ezelőtt megismerkedni a konyhával.

- Nekem nincs ilyen - biztos voltam abban, hogy mosolyra húzza az ajkát, de ez a mozdulat hamar eltűnt. - Nem tudom, hogy mi az, hogy szendvics párna.

- Komolyan mondja? - hangomon hallani lehetett, hogy bátortalan vagyok, de ez nem számított. Szeretném, hogy tudja azt, hogy együtt érzek vele és sajnálom a történteket. Akkor is, ha nem vagyunk...jóban. Ő bólintott. - A szendvics párna egy olyan étel, ami közé finomságokat teszünk. Olyat mint például friss uborka vagy sonka! - mosolyogtam, ő pedig le sem vette rólam a szemét. - Szóval akkor van olyan, ami közé ezeket tudom tenni? - mutattam az asztalon található zöldségekre és sajtra. Ő ismételten megtörölte az arcát, lehúzta a maradék alkoholt, majd felállt. Megfagyott a levegő, ugyanis alig állt a lábán. A szemem elé tettem a kezem, hiszen nem akartam végig nézni azt, hogy elesik. - Biztos benne, hogy tud járni?

- Maradj itt - feltette a kezét, miközben figyeltem azt, hogy a lépcső alatt található raktár felé sétál. Eszembe jutott, hogy ha valami történik vele, akkor én leszek a felelős. Gyorsan utána futottam, majd tisztes távolságot tartva megálltam mellette. - Nyomd fel a villanyt - parancsát követve felkapcsoltam a villanyt, ő pedig megtámasztotta magát a fal felületén, majd benyitott a kicsi élelmiszer raktárba. Azon kívül, hogy minden polc tele volt finomsággal, nem tudtam figyelmenkivül hagyni azt, hogy tényleg nem áll a lábán.

- Nem lenne biztonságosabb, ha inkább én keresnék valamit? Sajnálom, de túl sokat ivott! - alig tudtam befejezni, hiszen megfordult, majd a kezembe adott egy zacskó magvas zsemlét. A friss zsemléket fürkészve elmosolyodtam.

- Megfelel?

- Igen! - válaszoltam, majd megfordultam és kiléptem a helyiségből. Ő követte minden mozdulatomat. Lekapcsolta a villanyt, de mielőtt a helyére sétált volna, a fejét masszírozva megállt. Szemét lehunyta, a halántéka piros volt. Nem nézett ki túl jól, ezért közelebb léptem hozzá. - Baj van?

- Szétszakad a fejem.

- Ez természetes. Megivott egy üveg alkoholt. Valahol van gyógyszere? - letettem a zacskót, majd kivettem a szekrényből egy poharat. Miután megtöltöttem vízzel, Karim úr a székre ült.

- Nem kell nekem segítened. Ha szükségem van rá, akkor beveszek egyet - ekkor történt, hogy mellé álltam, megtámasztottam magam a pulton, és mélyen a szemébe pillantottam. Tekintete vörös volt, szeme alatt pedig karikás a bőre. Sajnáltam. Az ellenem tett cselekedete ellenére sajnáltam és azt kívántam, hogy neki jobb legyen. Nem akartam közel kerülni hozzá. Tudtam, hogy ő veszélyes. Kiszámíthatatlan és nem ismerem. Semmi közöm nincs hozzá, de tudom, hogy milyen a gyász. Felemészt, teljesen megöl. Elvesz belőlünk mindent, ami miatt élni akarunk. A legrosszabb viszont az, ha magába zárkózik az ember. Amikor nem beszél. Amikor semmit nem ad ki magából. Karim úr ugyan ezt csinálja. Falat emelt maga köré.

Nagyot sóhajtottam, közel voltam hozzá. Eddig a pillanatig féltem tőle. Félelmet keltett bennem, de mostmár nem félek. Mert tudom, hogy ő is sebezhető. - Gyerek voltam, mikor meghalt az édesapám. Sokan azt gondolják, hogy ami gyerekkorban történt, arra felnőttként már nem fogunk emlékezni. Rájöttem arra, hogy ez nem így van - suttogtam, miközben ő csendben figyelt.

- Gyerekként szenvedtem az apukám hiánya miatt. Bezárkóztam és azt hiszem, hogy senkivel nem beszéltem. Napokon és heteken keresztül sírtam. Sokszor az angyalkákhoz beszéltem, hogy még egyszer hozzák le őt hozzám. Mert hiányzott. De aztán rájöttem arra, hogy sokkal könnyebb lett volna elfogadni a halálát akkor, ha nem fordulok be. Mert sokkal könnyebb gyógyulni, ha van ön mellett valaki, aki megért és...segít - pislogás nélkül figyeltem ezt a nőt, de a késői fényben teljesen elvesztem. Az alkohol hibája, de lehet a fájdalom bűnöse is. Ebben a pillanatban jobban tudnák hasonlítani őt egy angyalra, aki csak miattam van e pokoli földön. Mellettem állt. Éjfekete haja csillogva hullott az arca mellé. Tekintete megállás nélkül fénylett, tényleg olyan volt, mintha egy ártatlan lélek nézett volna vissza rám. Ez megérintett. Nem akartam gyenge lenni, de ez a nő ebben a pillanatban megérintett. A fejem kusza volt, a szívem pedig vérzett. És tudtam, hogy ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb.

- Egy nap alatt mindent elvesztettem - néztem a szemébe, miközben a pultra fektettem a kezemet. - Azt hiszed, hogy egy ilyen beszéd után megnyílok? - megállás nélkül fürkésztem az arcát, cserébe ő is így tette. Sötét volt, csak a kicsi lámpa halvány fénye világította meg az arcunkat. Az étel készítés a percek alatt valamiért semminek tűnt. Mert ebben a percben nem létezett más, csak a tekintet. - Azt hiszed, hogy közel engedlek magamhoz? Azt hiszed, hogy kihasználhatod ezt a helyzetemet?

- Eszemben sincs kihasználni - válaszolta halkan, és a szemöldökét ráncolta. - A segítségemet ajánlottam volna, de ahogy látom nincs rá szüksége - egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Olyanok voltunk, mint két közeledő űrhajó. Lebegtünk a sötét horizontban, miközben egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz.

- Igazad van. Én senkitől nem fogadok el segítséget.

- Akkor ez a helyzete nem lesz jobb!

- Miért akarod, hogy nekem jobb legyen? - kicsúszott a számon, de való igaz, hogy nem voltam jól. Fájt a fejem, hányingerem volt és megölt a gyász. Megölt, de ez nem egyenlő azzal, hogy betört. Mert én semmilyen fájdalom előtt nem hajtok fejet. Erre nem válaszolt, csak kizökkent és eltávolodott egy kicsit. Arca kipirult, szeme csillogott. Könnyű lenne fizikailag közeledni hozzá. Igazából nem is érdekelni. Na de a lelki közeledés sokkal veszélyesebb. Az az egyetlen egy dolog, aminek soha nem engedtem. Testileg, fizikailag közeledni valaki felé nem nagy szó. De ennek ellentéte a lelki kötődés. Mikor az én lelkem megtalálja a párát. Megtalálja, majd úgy közeledik felé, hogy én azt észre sem veszem. Na ez veszélyes.

- Nem tudom megfogalmazni - suttogta mélyen a szemembe nézve. Fel kellett mennem. Tudtam, hogy ha most nem megyek fel, akkor erősebben érezni fogom azt, amit nem akarok. Megszakítottam a szemkontaktust, majd felálltam. Bólintottam, és az emelet felé igyekeztem. Nehéz volt lépcsőzni, de megoldottam. A sötét szobából a sajátom felé igyekeztem. Félre húztam az ajtómat, majd beléptem rajta. Ledobtam az ingemet, megtámasztottam magam az ágy szélén, de ekkor váratlan dolog történt. Leyla telefonja rezgett a kerek asztalomon. Az "anya" szó jelent meg a sötét képernyőn.

Rosszabb napjaimon van úgy, hogy alattomos vagyok. Gyakran gonosz vagyok és olyat teszek, amit nem lett volna szabad. Mikor megláttam, hogy az anyja telefonál, kezembe vettem a telefont. Hosszú másodpercekig figyeltem a képernyőt, majd fogadtam a hívást. Volt a kezemben egy lap, amit kiosztottam. Mert általam mindenki azt kapja, amit megérdemel. Mielőtt az anyja beleszólt volna, megelőztem. - A lánya meghalt. Fogadja részvétemet - mielőtt bármit is mondott volna, kinyomtam a hívást, a telefont pedig széttörtem. Ez a nő nem fogja keresni őt többé. Ezt garantálni tudom.