Másra sem vágytam, csak arra, hogy egy-két finom csokoládé társaságában bekuckozzak a "szobámba" és csendben gondolkozzak az új, kevésbé jó életemen. Az utóbbit úgy értettem, hogy még mindig nem fogadtam el. Vágytam haza és hiányzott a saját ágyam. A lelkemtől és az izésemtől is messze van ez a temérdek luxus és kényelmes dolog, ami ebben a házban van. Itt minden bőr, minden fényűző és elegáns. Úgy éreztem, hogy összenyom a lakás, pedig hatalmas volt. A gardrób szekrénybe belépve elfogott a pánik. A gardrób hatalmas volt. Karim úr nem viccelt, mikor azt mondta, hogy az összes ruha itt maradt. A kétszárnyú fehér ajtó mögött két oldalra voltak felakasztva a ruhák, a helyiség végén pedig egy tükör volt. Közelebb léptem. Nem a ruhákat, hanem saját magamat néztem. Nem voltam boldog. Az arcomat fürkésztem, de nyoma sem volt a boldog nőnek, akit megismertem. Mert zárva tart. Karim Yilmaz tényleg bosszút esküdött, és tényleg a tulajdonává tesz. Elveszi a régi életem, és egy új nőt formàl belőlem. Ezt nem fogom hagyni! Nem fogom megengedni, hogy a kedve szerint játszon velem. Dacolni fogok ellene. Felveszem a harcot és kitartok addig, amíg fel nem adja.

Tényleg nem volt kedvem menni. A gardrób és a ruhák közt ácsorogva nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Hosszú pólóba nyilván nem mehetek, de nem akartam kiöltözni. - Nézzük, hogy milyen ruhákat hozatott nekem a méltóságos Karim Yilmaz! - lábujjhegyre állva a ruhák közé túrtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak szép darabok. Elképesztő ruhák lógtak egymás mellett. A kezemmel végig simítottam a selyem és szatén anyagokat. Kezem egy hófehér blúznál állt meg. Leemeltem a rúdról, majd sóhajtva magam elé helyeztem. - Ez legalább az én stílusom - a fehér blúz egyszerű volt. Nyakánál enyhén csillogott, hátul pedig hosszított fazonú volt. Úgy döntöttem, hogy keresek hozzá egy szűkszárú farmernadrágot. Miután azt is megtaláltam, gyorsan felöltöztem, a hajamat pedig a tarkómnál összefogtam. - Nincs szükségem ékszerre, vagy táskára! - határozottan sétáltam a cipők felé. Ott millió magassarkú, hosszított bakancs és félcipő fogadott engem. - Hol vannak a tornacipők? - lehajoltam, hogy jobban szemügyre tudjam venni a cipőket. Akkor rezzentem össze, amikor valaki kopogott az ajtón.

- Meddig tart még? - Karim úr türelmetlen hangja a tanúm arra, hogy több időt töltöttem itt el. Gyorsan a kezembe vettem egy fehér cipőt, majd az ajtó felé igyekeztem.

- Megyek már! - kinyitottam az ajtót, Karim pedig szembe került velem. Sejtettem, hogy a stílusunk nem fog egyezni, hiszen ő elegáns ruhát viselt, én pedig egyszerű, sportosat. Ő alaposan végig nézett rajtam. Tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Szeme csillogott, ajkát enyhe mosolyra húzta, de nem tudtam, hogy mire gondol. A fekete hajú férfi megtámaszkodott az ajtófélfánàl, kezében végig szántott az apró körszakállán, majd felvonta a szemöldökét. - Felőlem mehetünk - sóhajtva becsuktam magam mögött az ajtót, ő viszont nem mozdult. Furcsa érzés kerített hatalmába. A tekintete furcsa dologról árulkodott. Nem volt mérges. Nem zavarta, hogy nem öltöztem ki. Inkább meglepődött. - Valami gond van? - fürkésztem az arcát.

- Azt hittem, hogy valami csinos ruhát fogsz választani. És legalább temérdek ékszert - kezét zsebre helyezte, majd zavartan lesütöttem a szemem. A pillantása megbabonázott. Figyeltem őt, ő is nézett engem. Szavak nélkül kommunikálás veszélyes dolog. A szemek beszélnek, és ez sosem jó. Probáltam megszakítani, de nem tudtam. Az ő pillantása kalitkába zárt. A mély kék szempár gyönyörű volt, akárcsak a csillagos égbolt.

- Ez az én stílusom - nehezen ejtettem ki a szavakat, hiszen zavarban voltam. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Mindig egy erős, talpra esett nő voltam. Erre jött ez a férfi és kibillentett ebből a határozottságból. Mi lesz még ezután? A torkát köszörülte, majd határozottan oldalra lépett.

- Akkor menjünk!

Az étteremig tartó út néma csendben telt. Remegő kezekkel ültem Karim úr mellett, aki néma csendben figyelte az elsuhanó tájat. Nem tudtam, hogy hova tartunk, ezért féltem. Egy idegen emberrel lakni maga a káosz. Egy idegen emberrel együtt utazni, ijesztő. És ez lenne az én életem? A kedvére teszek? Ő utasít, én pedig úgy teszek? Azt mondja, hogy elmegyünk, akkor engedelmeskedem? Ez nem én vagyok! A terepjáró hátsó ülésén ülve szorítani kezdett a gyomrom. Hirtelen jött gyomorgörcs miatt rosszul éreztem magam. Úgy éreztem, hogy oxigénre van szükségem, különben megfulladok. Oldalra pillantottam. A belvárosban sokan voltak, a kikötő volt a legzsúfoltabb. Nem érdekelt. Nem tudtam az autóban maradni. - Ki kell szállnom! Most! - Karim úr felé pillantottam, de őt nem érdekelte amit mondtam. Az autóban a sorban állva jobbra és balra kapkodtam a fejem. Az autó megállt mert pirosat kaptunk. - Sajnálom! - egy gyors mozdulattal kikapcsoltam az övet, majd kilöktem az ajtót. Karim akkor kapott észbe, amikor az autók között a kikötő felé futottam. Hallottam, hogy utánam kiabál, talán ő is kiszállt. Nem érdekelt. Levegőre volt szükségem. Nem menekülni akartam. Csak gondolkozni. Egyedül lenni. Beszívni az este friss levegőjét, a tenger illatát és a hajók régi szagát. A járda zsúfolt volt. Mindenhol árusok voltak. Az emberek lassan sétáltak. Vattacukorral és üdítőkkel a kezükben figyelték a sötét tengert és az árbocos hajókat. Voltak nagyobb és kisebb hajók is. Lassan hintáztak a víz felszínén. Egymás mellett lubickoltak, mintha semmi gondjuk nem lenne. Megtámaszkodtam a térdemen, majd kifújtam magam. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, hogy észbe kapjak. Rendet kellett tennem a fejemben. Rendet a lelkemben. A tenger szélén ácsorogva olyan volt, mintha most minden jó lenne. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy elraboltak, hogy új életre kényszerítenek.

De csak egy pillanatra...

- Elmondanád, hogy mit képzelsz magadról?! - Karim mellém állva megrántotta öltönye anyagát, majd a szemembe pillantott. - Biztos, hogy nem vagy ép elméjű!

- Ezt mondja az, aki elraboltatott? - vele szembe álltam, majd összefontam magam előtt a kezemet. Végig néztem rajta, de nem tudtam, hogy mit látok. Egy hatalommániás férfit? Így nézne ki? - Mondtam, hogy levegőre van szükségem. Nem foglalkozott vele.

Erre nem mondott semmit, csak oldalra pillantott, majd felsóhajtott. Biztos voltam abban, hogy ő nem érez bűntudatot. Biztos voltam abban, hogy nem fog bocsánatot kérni. Ez most megváltozott. Oldalra tette a kezét. - Sajnálom, hogy nyers és durva vagyok veled - arcomat fürkészte, majd kicsit közelebb lépett. - De el kell fogadnod, hogy én ilyen vagyok! Amióta az eszemet tudom, irányítok! Az egész életem ebből áll! Nem tudok figyelmes, vagy türelmes lenni! Képtelen vagyok máshoz igazodni, Leyla. Ez a helyzet.

- De nekem erre nincsen szükségem! - a szél a blúzomba kapott, ezért libabőr keletkezett a kezemen. Ott voltunk egy gyönyörű kikötő szélén. Romantikus hely volt. Minden ki volt világítva, kutyák és gyerekek futottak a közelünkben. Szólt a zene, az emberek boldogak voltak. Csak mi nem illettünk ide. Nem ő. És nem én. - Nekem nincs szükségem a maga modortalan, nyers stílusára! - emeltem fel a hangom. - Én egy nő vagyok. És elvárom, hogy tisztelettel bánjanak velem.

- Te beszélsz nekem tiszteletről? - szemöldöke felszaladt. Azt hiszem, hogy most tényleg olyat mondtam amit nem kellett volna. Karim hajába kapott a szél. El is felejtettem, hogy a homlokába hulló tincsei miatt teljesen más külsője van. - Emlékszel, hogy találkoztunk? - nézett végig rajtam. - Dolgoztam. A munkámat végeztem. Te voltál az, aki az életemre tőrt. Hol volt akkor a tisztelet?! - közelebb lépett, én pedig hátrálni kezdtem. Időközben észre sem vettem, hogy a tengernek háttal álltam. Nagyot nyeltem, de az ő szeme szikrákat szórt. Harag. Fenségesség. És vadság. Ez a három dolog jellemezte ezt a férfit. - Megvágtad az arcomat! - mutatott a hegre. - Megvágtad úgy, hogy ellened semmit sem követtem el. Hol volt akkor a tisztelet?! - egy lépéssel közelebb lépett, én pedig hátra. Cipőm sarka már nem a betonon volt, hanem a tenger felett lógott. Tudtam, hogy ha közelebb jön, akkor a tengerbe zuhanok. A szél fújt. Ettől a lelkem is reszketett. A hangja megijesztett és megfagyasztott. - És most utoljára mondom el neked - kezét fenyegetően feltette, ezért könnyes szemmel szipogni kezdtem. - Az én szavam az első. Mindent úgy teszel, ahogy én mondom. Megtanulod, hogy mi a tisztelet. Megtanulsz mellettem élni és szófogadó leszel - végig néztem rajta, de nem tudtam, hogy mire gondoljak. Szívem szerint a tengerbe ugrottam volna. Ezt kellene tennem? Akkor talán megszabadulnék tőle? Hátra pillantottam. Nem mély, de abban sem voltam biztos, hogy túlélem. De akkor talán megszabadulnék tőle.

- Rossz nőt választott maga mellé. Nagyon rosszat.

- Hidd el, hogy nem félek betörni azt, aki dacol ellenem.

Nagyot nyeltem. Elfordítottam a fejem, majd bólintottam. Összefont karral indultam meg előre. Nem akartam a közelében lenni. Nem akartam azt, hogy a közelemben legyen. Magányt akartam. Nyugodságot. Csendet. Karim Yilmaz pedig tűnjön el az életemből. Hülyeség és meggondolatlan volt, amikor oldalra léptem. Játszottam a fantáziámmal, és követtem a járda szélét. Amikor Karim felém pillantott, megcsóválta a fejét. - Közel van a széle. Gyere el onnan! - parancsàt természetesen nem teljesítettem.

- Nyugodjon meg, Karim úr! Nem fogok bele... - arra viszont nem számítottam, hogy a járda széle itt véget ér. Hatalmas egyensúly vesztés ért, amikor lábam alól eltűnt a talaj, én pedig oldalra zuhantam. Mire észbe kaptam, a tenger hullámai ellepték az egész testemet. Szörnyű volt. Gondolatban békésnek és egyszerűnek tűnt. Ez azonban más volt. A sötét tenger ellepett, én pedig nyeltem a vizet. Azt hittem, hogy itt a vég. Biztos voltam abban, hogy a sötétség majd megöl. Az egész életem lepergett előttem. A húgom és az anyám volt az utolsó, akikre gondoltam. Már nem kapálóztam, nem akartam a felszínre térni. Számoltam a másodperceket, a tüdőm zsúfolt lett. Az oxigén egyre csak fogyott. Remegni kezdem. Szemem lecsukódott. Biztos voltam abban, hogy apa már vár a túloldalt.

Az utolsó emlékem mégis az volt, hogy valaki beugrik hozzàm a tengerbe.