⚜️ Tizenkettedik Fejezet
Megijedtem, amikor tudatosult bennem az, hogy egy helikopter felé sétálunk. Az épület legmagasabb szintjén található ajtót kinyitották előttünk, majd előre engedtek minket. A hajamba kapott a szél, mikor kiléptünk a tetőre és szembe találtam magam a város képével. Sötét volt. Az épületek ezer színben pompáztak, az autók pedig megállás nélkül haladtak. A sötét égbolt alatt nem éreztem még ilyet; félelmet és izgalmat. Rettegtem, mert féltem a repüléstől, ezért eszemben sem volt felszállni erre a gépre. Az ajtó előtt pár méterrel megtorpantam, mire Karim vissza pillantott rám. Hajába kapott a szellő, a zakóját is rángatta. Féltette az édesanyját, ezért a tekintete is gyűlölettel teli volt. A sötét égbolt alatt minden mese szerűnek tűnt, de tudtam, hogy ez a valósàg. Fogva tart egy férfi, akinek évekkel ezelőtt az életére törtem. És mindent úgy akar megbosszulni, hogy elveszi a sajátomat. A fejemet ráztam, miközben ő csípőre helyezett kezekkel megállt előttem. Négy testőr várt arra, hogy feleszméljek és felszálljak a helikopterre. A falhoz támaszkodtam, majd összefontam magam előtt a kezem. - Eszem ágában sincs felszállni erre a gépre! - határozott, nyers és céltudatos voltam. Kijelentésem nem tetszett Karim úrnak, hiszen levette napszemüvegét, majd közelebb hajolt hozzám.
- Engem egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mit akarsz! Nem kérdésnek szántam, hanem utasításnak azt, hogy felszállsz velem a gépre!
- Nekem senki nem parancsolhat! Maga pedig főleg nem! Ezt tartsa észben - sikerült kellőképpen felbosszantanom, hiszen szája szélét rágva oldalra lépett, majd hajába túrva gondolkozni kezdett. - Értse meg, hogy engem nem fog irányítani. Engem nem fog megtörni. És haza fogok menni.
- Az autó talán jobban tetszene? - érdeklődött, mire oldalra pillantva összehúztam a szemem. Nem szoktam meg, hogy odafigyelő vagy esetleg kedves velem. Ilyenre még nem volt példa, ezért meglepetten felvontam a szemöldökömet.
- Nyilván igen. De ez sem változtat azon a dolgon, hogy nem akarok elmenni! - sziszegtem a fogaim között, de ő nem figyelt rám. Két testőrt azonnal rám küldött, akik udvariasan vissza vezettek a lépcsőház felé. Nem tudtam, hogy mi történik. Eddig a percig sem tudtam felfogni, hogy milyen életnek lettem a része. Zavarban voltam. Dühös és szívem szerint mindenkit megfojtanék. A mélygarázs parkolójában sétálva hallottam, hogy a helikopter felszállt. Összehúzott szemekkel beültem az autó hátsó ülésére, miközben Salim az anyós ülésre ülve felsóhajtott. A Mercedes elindult, én pedig tanácstanul pöffeszkedtek hátul. A kórházig tartó út alatt mindenki néma csendben utazott. Ez alatt az idő alatt a menekülésemen gondolkoztam, hiszen nem fogok sokáig maradni. Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy menekülni tudjak. - Maguk tudatában vannak azzal, hogy akaratomon kívül tart magánál? - idegesen előre hajoltam, majd felváltva pillantottam a két testőrre, akik rezzenéstelen arccal hajtottak az autópályán. A késő este gyönyörű fényekben pompázott. Az épületek és az utcai lámpák is adták a saját hangulatukat. Káprázatos volt. Talán még romantikus is. - Hallottak engem?
- Mi csak Karim úr parancsàt halljuk meg. Ezért dolgozunk neki - Salim fél testtel felém fordult, majd a szemembe nézve így szólt; - A maga helyében nem dacolnék ellene. Karim úr mindig tudja, hogy mit tesz. Mindig tudatában van a tettei következményeivel.
- Pontosan úgy, mint most? - sziszegve utaltam arra, hogy bosszú hadjáratot indított ellene egy ember, akinek megölte az öccsét. A két testőr félve pillantott egymásra. Innen tudtam, hogy a helyzet komolysága magas. - Veszélyben vagyok Karim mellett!
- Nem! - jelentették ki. - Biztonságosabb helyen nem is lehetne!
- Ezt mégis hogy értik? - nem válaszoltak, mert időközben megérkeztünk a kórház hátsó bejáratához. Láttam, hogy a fekete helikopter a kórház leszállópályáján landol, ezért nagyot nyeltem. A testőrök kiszálltak az autóból, engem pedig a hátsó bejárathoz vezettek. Minden lépésem közben az járt a fejemben, hogy miért kelek én én ide? Miért van szüksége rám? Ennyire ragsszkodik a bosszúhoz, amit rajtam akar beteljesíteni? Ennyire megbántottam őt azon az estén? Tudtam, hogy a tetteimnek következményei lesznek. Arra viszont nem számítottam, hogy megtalál. Egyszerű életet éltem. Nem volt gondtalan, de biztonságban voltam. Bár most màr nem tudom, hogy amiben éltem, az valódi e. A húgom és az anyám talán nem is olyan ártatlanok. Talán igazak voltak a képek, amit Karim úr mutatott nekem.
- Leülni! És maradjon itt - a legfelső emeletre érve leültettek egy székre, miközben mindenki oldalra pillantott. Követtem a mozdulatot, ekkor láttam meg őt, ahogy négy emberrel a háta mögött belöki maga előtt az ajtót. Karim úr érkezése nagy port kavart. Mindenki őt figyelte. Mozdulata határozott, kisugárzása egyedi volt. Sok emberben félelmet keltett. Azért mert a vak is észre venné azt, hogy veszélyes.
- Zárjátok le az emeletet! Tudtom nélkül senki nem teheti be ide a lábát. Ha illetéktelen mégis belépne, lőjétek le! - szinte lassított felvételben láttam, hogy elhalad mellettem, majd szemüvegét levéve belép egy orvosi szobába. Pislogás nélkül meredtem előre. Az emberei követték az utasítását, lezártàk az egész folyosót. Az járt a fejemben, hogy mégis, hogy tehet ilyet? Aztán rájöttem arra, hogy minap mesélt nekem a rendőrökről. Szó volt a nyomozókról is, akik nem lépnek a dolgai közepébe. Inkább háttérbe szorulnak, ezért Karim bármit megtehet. Ilyen lenne a hatalom? Ez lenne a pénz és a vagyon?
Próbáltam visszafogni magam, de nem voltam ura önmagamnak. Összeomlottam, amint megpillantottam anyámat a lélegeztető gépen. Megszokott bársonyos bőre fakult volt, és itt ott sárgás elszíneződések voltak. Bőre nem volt egészséges, haja is fénytelen volt. Gyenge keze a teste mellett pihent, miközben szájába vezető cső tartotta őt életben. A letisztult, modern szobában csípőre helyezett kezekkel sétáltam, a gondolataim kuszák voltak ahhoz, hogy megálljak. Az anyám élet veszélyben van! Én pedig nem tudok tenni ellene semmit sem! - A kurva életbe! Ezt elbasztam! Salim! - a fehér ajtó felé pillantottam, miközben az egyik emberek belépett az ajtón. Kezét maga elé tette, majd lesütötte a szemét.
- Miben tudok segíteni?
- Tudni akarom, hogy ki volt annyira bátor, hogy ezt tegye az anyámmal! Keressétek meg, majd hozzátok el hozzám! Ha nem fog sikerülni, istenre mondom, hogy megöllek - mélyen a szemébe pillantottam, ő pedig szaporán bólogatni kezdett. Mély levegőt vettem, leültem anya mellé, miközben próbáltam a könnyeimet visszafojtani.
- Kómában van, igaz? - suttogta Salim. - Mesterséges kómában tartják őt - lépett mellém, majd a vállamra helyezte a kezét. - Fel fog épülni.
- Én nem mondok ilyet, mert nem vagyok benne biztos - sziszegtem alig hallhatóan, de váratlanul rezgett a telefonom. Magamba voltam roskadva. Szívem kegyetlenül fájt. Fájt, az anyámat így látni. Ő volt az egyetlen ember, aki önmagamért szeret. A rezgő telefont a kezembe vettem, viszont összehúztam az ajkam, amikor privát szám jelent meg rajta. Rosszat sejtettem. A telefon és anya közt kapkodtam a fejem. Felsóhajtottam, majd fogadtam a hívást. Maradék erőmet összekaparva hallgattam, hogy beszólnak a telefonba.
- Kérdezze meg! - a jól ismert férfi hang nem lepett meg. Igazából számítottam a hívásra. Tudtam, hogy jelentkezni fog. Elindítottam valamit, amire ő a maga módján válaszol. Felálltam, az ablak elé sétáltam, majd bólogatni kezdtem.
- Miért?
- Mert megölte az öcsémet. Megölte, miközben ő az életéért esedezet. Nem törődött az életével, azzal sem, hogy családja van. Most fordult a kocka Karim úr! Most én vagyok az, aki felveszi a főszerepet. Én vagyok az, aki kézben tartja az anyja életének sorsát. Most én fogok dönteni arról, hogy él vagy...megdöglik.
- Ide figyelj! - kiabáltam. - Nem tudom, hogy ki vagy, de megtalállak. És ha megtaláltalak, kurvára meg foglak ölni!
- Ezek csak ócska szavak, Karim úr! A kérdésére válaszolva pedig legyen annyi elég, hogy én vagyok a megölt testvér bosszúszomjas bátyja! - egy kis hatásszünet után folytatta. - Még jelentkezem. Maradjon az anyja mellett. Ki tudja, hogy mikor éli élete utolsó perceit.
- Ezt nem hiszem el! A kurva életbe! Ilyen nem történhet meg! - könnyes szemmel hallgattam, hogy Karim úr kikel magából. Nem féltem, inkább a fájdalmát éreztem át. Szörnyű lehet életveszélyben tudni azt, akit szeretsz. Főleg, ha ez a személy a saját édesanyja. Sóhajtva felálltam, majd ujjaimat tördelve benyitottam az ajtón. Nem tudtam, hogy mit teszek, vagy mit akarok tenni. Annyit tudtam, hogy most fáj neki. Fáj, mert szereti az édesanyját. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megpillantottam őt az ágy mellett térdelni. Homlokát az anyja kezére hajtotta, fél szemmel láttam, hogy suttog valamit. Fél mosolyra húztam az ajkam, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy közelebb menjek hozzá. Nagyot sóhajtottam, és összefontam magam előtt a kezem. - Jobbulást kívánok! - suttogtam alig hallhatóan. Ő nem nézett fel, csak így válaszolt;
- Most menj ki! - suttogta alig hallhatóan. - Menj ki, kérlek! Igyál egy teát!
- Szerintem inkább magának lenne szüksége teára - ekkor történt, hogy a szemembe pillantott, majd letörölte a tekintetét. - Nem? - suttogtam. Szemében forrt a tűz. Ez a mély kék szempár óriási fájdalmakat élt át. És én csak álltam és figyeltem őt.
- Szólj Salimnak, hogy kísérjen el téged a büfébe. Ott igyál egy teát.
- Miért parancsolja rám azt, hogy igyak egy teát?
- Mert a stressz árt a szépségnek - kezével kitessékelt, majd teljes erővel rám csapta az ajtót. Salim hátra tett kezekkel megállt előttem, majd mosolyogva a folyosó vége felé pillantott.
- Nem kérek teát - sziszegtem.
- Ha nem adok önnek teát, engem is kinyír!
- Akkor sem kérek! Nem kérek! - leültem, majd összefontam magam előtt a kezem. - Tény len nem - fejeztem be.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top