Nem Karim akarata miatt, hanem a saját döntésem miatt sétáltam le késő este a büfébe. Szívem és lelkem is úgy érezte, hogy egy kis magányra van szüksége. Nem Karim úr miatt, hanem saját önmagam miatt döntöttem így. Az eltelt nap aláírta nekem azt, hogy az életben bármi megtörténhet. Léphetünk ismeretlen utakra úgy, hogy közben nem is tudunk róla. Egy apró döntés, egy kicsi szó miatt megváltozhat az egész életünk. És későn jöhetünk rá arra, hogy akik végig mellettünk voltak, azok hazugok és nem mondanak igazat. Fájt a fejem és folytak a könnyeim. Lelkem reszketet, és gyengének éreztem magam. A húgom járt a fejemben. Egymás után játszódott le a fejemben a jelenet, amikor Karim úr a lábam elé dobta azokat a képeket. Abban a pillanatban kiszakadt a szívem. Nem akartam engedni a valóságnak, nem akartam, hogy fájjon. Tiltakoztam ellene. Azt gondoltam, hogy az én húgom nem tenne ilyet. Azt gondoltam, hogy Makhmut nem lehet szabadlábon, hiszen börtönben van. Ezek szerint minden hazugság lenne? A húgom megjátszotta magát, anyám pedig titokban azzal a gazemberrel találkozgat? Egy hazugság áldozata lennék? Könnyes szemmel lesütöttem a szemem, kezemet pedig a mellkasomra simítottam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Elraboltak, ami ellen nem tudok tenni. Közben megtudtam, hogy az életem, amit éltem, hazugság. Undorodtam ettől az érzéstől. A legrosszabb pedig az, hogy ez ellen nem tudtam mit tenni.

Sírva felkaptam a fejem, hiszen valaki megállt mellettem. Salim összefonta maga előtt a karját, majd az érintetlen forró tea felé szegezte tekintetét. Felvontam a szemöldökömet, ő is ezt tette. A bögre felé pillantottam, ő szintén így tett. Miután egymásra pillantottunk, ő bólintott. - Igen. Meg fog engem ölni - majdnem nevettem, hiszen ez a kijelentés drasztikusan hangzott. Hátra dőltem a széken, hátra söpörtem a hajam, miközben szipogtam.

- Maga járt már úgy, hogy egy nap alatt utálta meg a családot, amiben felnőtt? - felpillantottam a magas testőrre, miközben felsóhajtott. - Volt már magával olyan, hogy egy nap alatt zúdult a nyakába minden szar?

Ekkor elnevette magát.

- Karim úr az én családom - válaszolta egyszerűen.

- Mióta ismeri őt? - automatikusan a folyosó vége felé pillantottam, hiszen tudtam, hogy most nincs a közelben. Számtalan dolog van, amit nem tudok erről a Karim úrrol. Mondhatni azt is, hogy semmit nem tudok róla. Talán ez most egy jó alkalom lehet arra, hogy kicsit megismerjem. A testőr kicsit felém fordult, majd válaszolt nekem.

- Egészen kisgyerek korom óta.

- Gondolom gyerekként is ennyire szörnyű és elviselhetetlen volt - szememet forgattam, mire Salim kicsit közelebb hajolt hozzám.

- Ne tévessze meg a látszat! Karim úr egy nagyon különleges, nem mindennapi ember. Törekszik szigorú megjelenést mutatni, de igazából teljesen más ember. Ő is tud kedves lenni!

- Kedves?! - csaptam össze a tenyerem. - Furcsa, mert én még nem láttam őt kedvesnek - ekkor a bögre tea felé pillantott.

- Ez kedvesség - mutatott a kamilla tea felé. A szemöldökömet felvonva megcsóváltam a fejem.

- Nem. Ez irányítás mánia. Annak a tudatában van, hogy engem is irányíthat, mint mindenki mást maga körül. Ne vegye zokon! - tettem fel a kezem.

- Lényegtelen! Karim úr nagyon jó és tisztességes ember. Isten tisztelő, akárcsak jómagam - helyezte mellkasára a kezét. - Viszont vannak dolgok, amiket meg kell tennie. Akkor is, ha az adott dolog...rossz - oldalra pillantott, mert láttam rajta, hogy aggódik valami miatt. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Karim nincs a közelben, alig hallhatóan folytattam.

- Aggódik a mostani helyzet miatt? - láttam rajta, hogy kicsit örül annak, hogy megkérdeztem. Minden bizonnyal nem beszélhet erről mindenkinek, ezért kicsit felszabadulhat mellettem.

- Aggódom - a folyosó felé pillantott, mintha Karim úr ott állna. Összehúzta a szemét, majd az üres folyosót fürkészve felsóhajtott. - Karim gyakran hoz meggondolatlan döntéseket. Ez a dolog csak azért történt meg, mert volt egy új embere, aki hátba szúrta. Jól jegyezze meg, hogy Karim úr egy dolgot nem bocsát meg senkinek!

- Mégpedig? - figyeltem.

- Azt, ha elárulják vagy a szemébe hazudnak - válaszolta. - Ha valaki vissza él a bizalmával, akkor azt nagyon keményen megbosszulja. Ilyenkor legbölcsebb dolog a háttérbe vonulni es engedni, hogy kézbe vegye az irányítást - sóhajtotta, majd megrántotta a vállát. - A mostani eset miatt viszont kimondottan tartok. Nem ismerjük a fickót, aki fenyegeti Karim úrat. Semmit nem tudunk róla, ezért nincs kiindulási pontunk.

- Félti Karim úr épségét?

- Hogyne félteném! Ő...mintha az öcsém lenne. Munka viszony van köztünk, de egy család vagyunk.

Válaszolni akartam, viszont akkor kaptam fel a fejem, amikor két ember fut felénk. A fekete öltönyt viselő testőrök aggódó arckifejezéssel álltak meg Salim mellett, aki oldalra biccentette a fejét. Figyelmesen hallgatta amit a két testőr neki mond, majd szája elé teszi a kezét és nehezen kifújja magát. Felém pillantott, majd megcsóválta a fejét. - Mi történt?

Salim úr árnyékában sétáltam a folyosón, ahol Karim úr anyukája fekszik. Nem tudtam, hogy mi történt, csak akkor, amikor a folyosóra értem. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Karim kilép az ajtón, az öltönyét pedig a padlóra vágja. Végig néztem, hogy a falnak támasztja hátát, utána pedig a padlóra ül. Lábát felhúzta, fejét a falnak hajtotta. Üveges tekintettel figyeltem, hogy tenyerébe temeti az arcát, körülötte pedig orvosok sétálnak. A szám elé tettem a kezem, fájó mellkassal figyeltem, hogy ez a férfi szenved. Mert ebben a pillanatban veszítette el az anyukáját. Rezzenéstelen arccal figyeltem, hogy sír, fejét rázza. Minden olyan volt, mintha egy képernyőről látnám viszont. A szívem bele sajdult, a lelkem pedig együtt érzett.

Mert a gyász felemészti az embert. Belefájdul a szívünk, a lelkünk és minden, ami emberré tesz minket. A temetés két hét múlva, egy esős napon volt. Én nem voltam jelen, de a hatalmas lakásban is éreztem a gyász hatalmát. Egésznap a kanapén ültem, semmit nem csináltam. Az eltelt napok eseményein gondolkoztam, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Egy ismeretlen életnek lettem a főszereplője. Egy idegen férfi fogságába kerültem. Ez a férfi gyászol. Ma elbúcsúzott az édesanyjától. És csak isten tudja, hogy a mai nap milyen érzéseket váltott ki belőle.

Tudtam, hogy jönni fog, mégis összerezzentem, amikor fordult a kulcs a zárban. Kicsiket pislogva figyeltem, hogy belép az ajtón. Tetőtől talpig feketében volt, megtisztelte az édesanyja temetését. Fekete szemüveget viselt, amit érkezésekor levett magáról. A pultra dobta, majd lehúzta fekete öltönyét. Azonnal a bárpult felé sétált, ott lehajolt, majd kivett egy üveg alkoholt. Kupakját lecsavarta és egy pohárba öntötte a tartalmát. - Menj fel a szobába. Egyedül szeretnék lenni - szívem hevesebben dobogott, a hangja erőtlen és gyenge volt. A férfi, aki hatalomtól híres, aki elrabolt, a mai nap gyenge és sebezhető. De valamiért mégsem mozdultam. Nagyot nyeltem.

- Részvétem - ennyit mertem mondani. Háttal állt nekem, belekortyolt az italba, de ekkor váratlan dolog történt. Megijedtem, amikor a tenyerében található üvegpohár szétrobbant, és szilánkokban a pultra esik. A szám elé kaptam a kezem, ő pedig a poharat figyelve csak így szólt;

- Azt mondtam, hogy egyedül szeretnék lenni - kezét megrázta, majd egy konyharuha segítségével betekerte a tenyerét. Nem mondtam semmit, csak összefontam a karomat, és felsétáltam a lépcsőn. Megálltam az üvegfal előtt, figyeltem a város zaját és az embereket. Innen fentről minden máskép néz ki. Itt olyan, mintha a felhők közt járnék, mintha itt nem esne bántódásom. Az eltelt percek és órák hatalmas magányt hoztak a fejemre. Féltem lemenni, de a testem ételért és vízért könyörgött. Este hét órakor adtam fel minden félelmemet. A hasak korgott, a fejem pedig fájt a folyadék hiány miatt. - Le kell mennem! Nem bírom tovább. Ma még nem ettem - hasamra csúsztattam a kezem, majd megfogtam a korlát szélét. - De most gyászol - sziszegtem a fogaim között. - Nem lenne bölcs döntés lemennem - hátrálni kezdtem, gyorsan meggondoltam magam. Biztos voltam, hogy elég rosszul érzi magát, hogy egyedül szeretne lenni. Leültem az ágy szélére és úgy döntöttem, hogy majd az éjszaka közepén lemegyek enni valamit. Befeküdtem az ágyba, majd az ablak felé pillantottam. A sötét város káprázatos volt. Magas és annál is magasabb épületek fényei világítottak be a szobába. Káprázatos volt. Mintha az épületek lennének az egyetlen dolgok, amik fényt hoznak az életembe. Két pislogás között lehunytam a szemem, de nem gondoltam volna, hogy Karim úr kék tekintete jut az eszembe. Olyan volt mint egy szép emlék, amely bevéste magát a tudatalattimba. Gyönyörű tengerkék szeme és sűrű fekete szempillái szinte csillogtak a késő esti órákban. Az arcvonása, a mimikája és a kisugárzása is beleégett az emlékezetembe. Miért gondolok rá? Miért jut az eszembe? Ha lehunyom a szemem, miért őt látom magam előtt?