Fekete öltönyömet az ingemre dobtam, majd behúztam a beépített gardrób fiókját. Gondolataimat próbáltam terelni, hiszen tudatában vagyok azzal, hogy nem helyes amit teszek. Szó szerint elraboltam, hogy megleckéztessem őt. Vannak szempontok, amik szerint cselekedtem. Nem bántam meg, hogy elhozattam őt ide, de erkölcsi szempontból nem voltam büszke magamra. Furdalt a lelkiismeret, hogy olyan dologra kényszerítem, amit ő maga nem akar. Emellett nem tudtam elengedni azt, hogy meg kell leckéztetnem. Nem elégszer hangsúlyoztam, hogy tartozik nekem. Egy élettel. Mert azon az estén tönkre tette az életem és egy másik Karim Yilmazt formált belőlem. És isten a tanúm arra, hogy csak azért cselekszem így, hogy mindent vissza adjak. Mert az élet néha kényszerít olyan dolgokra is, amit ép ésszel nem követnénk el. Utolsó tetteim közé tartozik az emberrablás, de azt akartam, hogy érezze; érezze a súlyát annak, amit velem tett. Ezt nem tudtam bővebben megfogalmazni, se többszörösen átrágni.

Késő este lesétáltam a lépcsőn, hiszen éhes voltam. Vacsora idő volt, ezt nyilván a vendégem is nagyon jól tudta. Megsértődött és magába zárkózott. Egésznap nem láttam. Reggeltől kezdve a kanapén rostokolt, és némán nézett maga elé. A szerencse az, hogy engem nehéz megtörni. Engem nem érdekel más hangulata, más sorsa vagy a jövője. Mindig az van, amit elhatározok. Bár vele kapcsolatban ez a határozottság kicsit megingott.

Összehúztam a szemem, amikor megpillantottam őt. Lábát a mellkasához húzta, hátát pedig egy fehér pokróc takarta. Gyönyörű, és védtelen volt. Pont, amilyennek elképzeltem. Nem láttam még a gyenge, a nőies oldalát. Láttam a harcost, a megállíthatatlant. És most ezen az estén nem tudtam levenni róla a szemem. Pislogás nélkül ült, és az akváriumot figyelte. Az akváriumra nagyon büszke voltam. Szerettem, mert a lakás egyik legszebb eleme. A hátam mögé helyeztem a kezem, majd figyeltem, hogy ujjával letörli a könnyeit. - Most már tudom, hogy mit éreznek a halak a bezártsággal kapcsolatban - lehunyt szemmel elfordította a fejét, majd szipogva elnevette magát. Elképesztő nő volt. Gyönyörű arcú, különleges kisugárzású és pillantású. Telt ajka érintetlen, feszes bőre hibátlan. Fehér mosolya volt, bár eddig ritkán láttam. Hosszú, egészséges haja a dereka felé lógott. - Meddig szándékozik itt tartani engem? Nem jutott eszébe, hogy engem keresni fognak? - felém szegezte a kérdéseket, ezért is válaszoltam.

- Ha keresnének sem találnának rád - nyomatékosítottam.

- Vannak nyomozók! Rendőrök akik keresni fognak engem - ledobta válláról az anyagot, majd szikrázó szemekkel felállt. Amikor megállt előttem, megcsapott az illata. Az illata egyedi volt. Friss, mint a virág. Édes, mint a csokoládé. Visszafogott, mint az óceán illata. Megbabonáz, bár engem nehéz megfogni. Nem az a fajta férfi voltam.

- A rendőrök és a nyomozók is tudják, hogy ki vagyok. Nem megkeresni fognak téged, hanem nálam hagyni miután megtudjàk, hogy hol is vagy pontosan - néztem a szemébe, de a kijelentés nem tetszett neki.

- Emberrablás törvénybe ütköző! - szinte lassított felvételben láttam, hogy megragadja a legközelebbi vázát, majd egy határozott mozdulattal a földre taszítja. Kicsiket pislogtam, kevés kellett ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Nem akartam őt bántani, ezért vissza fogtam magam. Legalábbis próbáltam.

- A helyedben elfogadnám a sorsomat - mondtam alig hallhatóan. - Semmit nem érsz el azzal, hogy széttörsz dolgokat! - jelentettem ki, bár szemében láttam, hogy valamire készül. Tekintete végig járt az egész épületen. Keze remegett, nem volt a maga ura. Láttam, hogy készül valamire, ez pedig be is következett.

- Valóban? Akkor megnézzük, hogy meddig tudsz itt tartani egy nőt, aki csak kárt tesz az otthonában! - szinte lassított felvételben láttam, hogy egy másik vázát a kezébe vesz. Nem törődtem vele. Úgy voltam vele, hogy ha törni akarja, akkor tegye. Akkor lepődtem meg, amikor megindult az akvárium felé. Szemem elkerekedett, mert tudtam, hogy megtenné. Neki dobná a vázát, az akvárium pedig hatalmasat repedne. Láttam, hogy a magasba emeli, ezért gyorsan kellett cselekednem. Elé léptem, majd megragadtam a vázát és megtartottam. Közel voltam hozzá, talán túlságosan is. Illata az orromba szökött, tekintetével dühösen nézett. Forrt benne a düh, ezt pedig leplezni sem akarta. Mellkasa gyorsan emelkedett fel és le. Nem akartam, hogy vonzon, ezért próbáltam erős maradni.

- Azt mondtam, hogy semmit nem érsz el azzal, ha széttörsz dolgokat. Az akvárium viszont már túlzás lenne. Minden bizonnyal éhes vagy.

- Nem kérek a maga ételéből! - sziszegte, majd elvettem a vázát és vissza tettem a helyére. - Azt hitte, hogy lenyugszom és elfogadom azt, hogy elrabolt engem? - csípőre helyezett kezekkel engem figyelt, miközben a konyha felé sétáltam. A szememet forgattam. Nem akartam elhinni, hogy ennyi energia és kitartás lakik benne. Kinyitottam a hűtő ajtaját, majd összehúztam a szemem. Tele volt, ezért sem tudtam, hogy mit egyek. Mi arab férfiak szeretjük magunk elkészíteni az ételt, amit majd megeszünk. Néha finomabb, mint az az étel, amit a négy feleségünk közül az egyik csinál. Vicceltem! Nekem nincs négy feleségem! De lehetne. Ez nem vicc, az iszlám vallás engedélyezi.

Gondolataim közben felé pillantottam. Tekintetével fegyver golyót lőtt belém. Kést döfött a mellkasomba, és megfojtott. De nem érdekelt. Utáljon és gyűlölőn. Fogadja el, hogy ez az új élete.  A mély gyűlölet szavai majdnem olyan jól estek, mint valamikor azok a másféle szavak. Érdemtelen voltam bár azokra és ezekre is. Nagy, önző kegyetlenséggel kívánom, hogy gyűlöljön tovább is. Még nekem is jól esik és jó hinnem néha, hogy valaki gyűlöl.

- A gyűlölet sokkal kimerítőbb. Hiszen megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap, reggeltől estig. És ez bizony fárasztó.

- Soha a büdös életbe nem bocsátok meg magának! Ezt a mai napon vésse az eszébe! - sziszegte szikrákat szóró tekintettel.

Forrt bennem a düh. Azt hittem, hogy bármelyik percben elveszthetem a maradék eszemet is. Hosszú órák óta nem tudtam felfogni azt, hogy ez a férfi elrabolt engem. Nem akartam elfogadni. Menekülni akartam. Mert gyűlöltem. Utáltam, és rá sem tudtam nézni. A harag és a gyűlölet emberi érzelmek, amelyek nagyon nehezen kezelhetők. Olyanok, mint a tűz. Ha fellobbannak, nehéz megfékezni őket. De van mikor erőt ad. Erőt a tovább menéshez, és a győzelem felé visz. Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom. És én nem akarom elfogadni, hogy ezeket osztotta nekem a sors. Menekülni akartam. Nem érezni és elmenni a problémák elől. Menni valahova, ahol ez az ember nem talál meg engem.

Lopva figyeltem, hogy vacsorát készít. Nem voltam kíváncsi a hétköznapi oldalára, de nem találtam más elfoglaltságot magamnak. A beépített gáztűzhelyen illatosan pirultak a zöldségek, melyet ő rutinos mozdulattal megsózott. Borsot és fűszereket is kevert bele. Időközben feltűrte az ingjét, a nyakánàl pedig kigombolta azt. Miközben feltette a tésztát főzni, hirtelen nyílt a bejárati ajtó. Annyira meglepődtem, hogy felálltam, majd végig néztem a testőrön, akit láttam már egyszer. - Szép estét Karim úr! Elnézését kérem a késői látogatás miatt, de sürgős dologról beszélnem kell magával - Karim úr látta, hogy valami tényleg nincs rendben, ezért elzárta a gázt, majd megtörölte a kezét.

- Örültem volna, ha előre szólsz, hogy jössz, Salim - nézett végig a testőrön, aki lesütötte a szemét. - Miről van szó? - minden bizonnyal titkos dologról, mert a testőr félve pillantott felém. Karim csak legyintett egyet. Ez egyenlő volt azzal, hogy kutyát sem érdeklem. Mérgesen összefontam magam előtt a kezem, majd a kanapé szélére támaszkodtam. A testőr bólintott, majd felsóhajtott.

- Emlékszik az emberre, aki magának dolgozott, titokban pedig mindenről beszámolt az édesapjának?

- Az áruló, Yahiz - bólintott határozottan. - Persze, hogy emlékszem rá. Miért kérdezed? - éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Próbáltam fejbe össze rakni a dolgokat, de csak annyit tudtam meg, hogy volt egy Yahiz nevű férfi, aki Karim úrnak dolgozott, de hátba szúrta őt. Érdekes. Nagyon érdekes.

- Yahiz halálának a híre messzire terjedt - suttogta alig hallhatóan. - Megtudtuk, hogy van egy bátyja, aki a napokban szabadult a börtönből. Tíz évvel ezelőtt női erőszak vádjával és pénz mosásért csukták le - a szívem hevesen kezdett verni, mert félni kezdtem. Ha Karim úrnak piszkos ügyei vannak, akkor nem vagyok itt biztonságban! - Szabadulása napján ő volt az első, aki hírt kapott Yahiz halálának a híréről - én rettegve, Karim úr pedig nyugodt arccal hallgatta végig azt, amit a testőr mondott neki.

- És mit csináljak ezzel? Megtudta, hogy az öccse meghalt, mert egy áruló volt! Mi itt a probléma?

- A probléma az Karim úr, hogy megemlítették neki az ön nevét. Tudja, hogy maga végzett az öccsével. Én öhm...a mi nap kaptunk egy elég nyugtalanító hangüzenetet.

- Kiderítettétek, hogy ki küldte?  - a testőr fél szemmel felém pillantott, miközben zsebéből elővett egy fekete telefont. Aggódtam. Kezdtem azt érezni, hogy itt nagy veszélyben leszek. Szinte lassított felvételben láttam, hogy megnyom egy gombot, a telefonból pedig egy akcentussal teli hang szólalt meg;

- Mélyen tisztelt Karim urasàg! Kaptam egy hírt, ami elég kellemetlenül érintett. Az embereim elmondása alapján elvette az egyetlen öcsém életét. Béke párti ember vagyok, de számomra a család sérthetetlen. Óriási nagy hibát követett el azzal, hogy megölte Yahizt! Találkozni fogunk, Karim úr! Áldás a családjára és vigyázzon a szeretteire. Nem lehet tudni, hogy melyik percben mi történik...

Amikor a hang elcsendült, Karim nagyot nyelve felém pillantott. Mielőtt bármit is mondtam volna, rezgett a telefonja. Dühösen a füléhez emelte, majd ajkàt összeszorítva fogadta a hívást. Felálltam, előre léptem, hogy a szemébe tudjak nézni. Ekkor történt, hogy a földhöz vágta a telefont, majd megindult a kijárat felé. - Anyám kórházban van! Kérem a helikoptert! És te is velem jössz! - kiabálta, mire pislogás nélkül a szám elé tettem a kezem.