Dubaj, Egyesült Arab Emírségek

Azt mondják, hogy az ember egyszer él életében. Azt hallottam, hogy akkor él igazán, amikor visszaél isten adta hatalmával és kihasználja a neve méltó, igazságos jelentését. Mindig is azt hallottam, hogy az embernek egy élete van. Nem hiszek a halál utáni létezésben, abban sem, hogy a lelkem egy másik testben születik majd ujjá, pont abban a testben, amibe küldöttek. Én csak a mának élek: visszaélek a nevem fontosságával, használom a vagyon adta hatalmat és fogadom mindazt, ami ezeknek köszönhetően az ölembe hullik. Tudjátok, hogy mit jelent ez? Dubai népessége megüti a 3,331 millió főt. A népességnek több mint a negyede ismeri a nevem, érzi a hatalmam és az esetek többségében a tenyeremből eszik. Tudjátok, hogy melyik Dubai legnagyobb épülete? A Burdzs Kalifa. Építése költsége durván meghaladja az 1,5 milliárd dollárt. Magassága több mint 828 méter. Nézzetek csak nyugodtan utána, és ne gondoljátok azt, hogy ezt az internetről olvastam, hogy befolyásosnak tűnjek. Tudjátok, hogy miért rendelkezem e fantasztikus, és szenvedélyes tudással? Tudni akarjátok, hogy a város és az emberek miért esznek a tenyeremből?

A város tizedik leggazdagabb embereként megvan a jogom arra, hogy egyetlen földi életemet kihasználva olyan dolgokat tegyek, amikről mások csak álmodni tudnak. Megvan a jogom arra, hogy luxus autóval szelem a várost, hogy tíz emeletes jachton utazzak, arra viszont nem volt meg a kibaszott jogom, hogy saját tulajdonommá tegyek egy nőt. Tudni akarjátok a háttér történetet? Akkor kanyarodjunk vissza a történet legelejére: látjátok azt a borostás, hullámos hajú csávót, aki gyűrött ingben és csillogó aranyláncban ül egy hajó bár aljában, miközben a méltóságos, politikus apja felé tart? Na igen...az lennék én, bár mentségemre szóljon, hogy még részegen is jóképű vagyok, de ilyenek az arab férfiak. Mind méltóságosak, csillogó szeműek és vonzóak vagyunk. Na és persze ott vannak a nők is, akik hogy is mondjam...

- Karim! Édes fiam! Hát nem megmondtam, hogy szedd össze magad? - édesapám hangját hallottam meg, de nem voltam elég józan ahhoz, hogy felé forduljak, ezért az alkohol színét figyelve azon gondolkoztam, hogy mit felejtettem el. - Elfelejtetted, hogy egy smink márka tulajdonosa vagy?! Te képviseled a brilliance márkát, hiszen te vagy a feltalálója! - apám kiabált és mellém ült. Részeg voltam, ezért csak homályos foltokat érzékeltem magam előtt: fehér zakó, meg vastag arany karkötő, meg egy ideges férfi szempár...ez az apám. - Elfelejtetted, hogy ma estére várod azoknak a nők jelentkezését, akik képviselni és hordani szeretnék a márkád színeit? A márkádnak egy modellje sincs, hiszen mindegyik nővel lefeküdtél, bepereltek majd kiléptek - egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét, majd két pislogás után folytatta. - Decemberben dobják piacra a smink katalógusodat, addigra pedig új modellt kell keresned, különben a vállalkozásodat lehúzhatod a vécén! Modell nélkül nem mutathatod meg a termékeidet, egyszerűen lehetetlen! És nem hagyom, hogy az én fiatal, és éretlen fiam egy este alatt tönkre tegye azt, amit tíz évig épített maga körül. Most haza mész! Vár téged egy helikopter! Le fogsz zuhanyozni, át fogsz öltözni és fogadni fogod a nőket, akik a modell meghirdetett állásra jelentkeztek! Mert szükséged van arc modellre, nekem pedig egy tehetséges fiúra! - szinte lassított felvételben láttam, hogy apám emberei megragadnak, majd a kijárat felé segítenek. Álljunk meg egy szóra! Egy szóval sem mondtam, hogy magára hagyom a piát.

- Küld utánam a piát - hátra pillantottam a vállam felett, de apám előre lökött, azzal a lendülettel pedig a hasamra is zuhantam. - Vár a helikopter? - motyogtam alig hallhatóan. - Bulizni megyünk?

- Ó uram, nézzed meg az én vallásos fiam! Kegyelmez neki, magasságos uram!

Az életben mindig meg kellett küzdenem. Egy apró hal voltam, egy óriási óceánban. Küzdöttem a túlélésért, azért, hogy legyen otthonom, ételem és nem utolsó sorban egy normális munkám. Feladtam a titkárnői állást, mikor az undorító főnököm fogdosni próbált. Az volt az első és az utolsó, hogy ilyen megnyilvánulást eltűrtem. Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy a férfiak undorítóak, hogy minden férfi egyforma és ugyanazt akarják. Itt a férfiaké a hatalom. Szeretik mutogatni vagyonaikat, luxus szórakozóhelyekre járnak és csak tárgyként tekintenek a nőkre. Az életem nem akkor változott meg, amikor felmondtam és munka nélkül maradtam. Az én unalmas, hétköznapi életem akkor vett óriási fordulatot, amikor bele keveredtem egy olyan dologba, amibe egyáltalán nem akartam. És ez lett az én végzetem, és egyben a halálos ítéletem is.

Dubai két részre osztható, de igazából ezt soha senki nem tartja szem előtt. Dubai szíve azoké az embereké, akiknek pénztárcája és zsebe elég vastag ahhoz, hogy saját luxus hajójuk és magas felhőkarcoló otthonuk legyen. És van egy olyan része is, amiről senki nem beszél. Itt tömeg közlekedve járunk, kedves és odaadó piacra járunk és próbálunk megélni abból, amit a magasságos úr a kezünkbe adott. Az otthonunk kicsi, egyszerű bútoraink vannak és nem járunk elit helyekre. Édesanyámmal és a húgommal élek, hiszen apánk a születésem előtt elhunyt. Az isten nyugosztalja! Ahogy az imént mondtam, egyszerű életet élünk, viszont ez nem jelenti azt, hogy mindenünk megvan. Nagyobb esős napokon a plafon beázik, télen nem működik a fűtés berendezés, a kenyér pedig a legfontosabb fő ételünk. És ahogy az lenni szokott, mindig van valami, ami a fejünkre hullik. A mai nap sem kezdődött zökkenőmentesen, hiszen a harmadik sikertelen állásinterjú után haza érve nem találtam otthon a húgomat. Egy szobában lakunk, ezért elképzelni nem tudom, hogy haza érkezésemkor ne találkoznék vele. Édesanyám az asztalnál imádkozott, egy békés gyertya lángja kísérte szavait az úr felé, miközben én a húgomat kerestem. Miután anya végzett a napi imádkozással, tea főzés közben megtámasztottam magam a konyhapult szélén. - Hol van a húgom? - karomat keresztbe fontam, hiszen éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Anya mogyoróbarna, szinte fekete tekintete kerülte a pillantásom, ezért amikor szobája felé tartott, megragadtam a könyökét. A meggondolatlan mozdulatomnak köszönhetően zsebéből olyan magazin lapok hulltak ki, amire egyáltalán nem számítottam. A padló felé hajoltam, kezemmel a színes, smink katalógus lapjai felé nyúltam, de az anyám megállított.

- Ugyan lányom! Átment tanulni a...barátnőjéhez - szinte ijedt tekintettel pillantott az asztalon található ócska, márkátlan smink készlet felé. Rossz előérzetem támadt. Az asztal mellé álltam, kezembe vettem a hajkefét, és a többi olyan dolgot, amit soha nem használtam, mert természetes szépség vagyok. A szívem hevesebben kezdett el verni, a kezem remegett, hiszen lassan, de összeállt egy nagyon rossz kép a fejemben. - Tanulni ment.

- Ne hazudj nekem! - emeltem fel a hangomat, majd egy erős mozdulattal a földre taszítottam a smink készletet. Ahogy az ecset, úgy az üvegpohár is apró darabokra tőrt a foltos, régi padlón. - A húgom hetek óta egy olyan smink bemutatóról beszél, amire a kora miatt nem mehet el! Az én húgom még csak tizenhét éves! - éreztem, hogy jelentkezett, és azt is sejtettem, hogy elment az említett sminkbemutatóra. - Te magad is jól tudod, hogy tizennyolc éven aluliak nem jelentkezhetnek! Szóval válaszolj! Hol van a húgom!? - vallásos családban nőttünk fel. Az arab vallás tiszta, a szívünk pedig mindig követi az úr akaratát. Elképzelni nem tudom a kis húgomat eltorzult sminkben és ócska magas sarkúban illegni - billegni gazdag férfiak előtt, akik megjátsszák, hogy a sminket és nem magát a húgomat figyelik. Nem! Ezt nem hagyom! - Válaszolj! - kiabáltam. - Elment erre a húgom!?

- A húgod csak pénzt szeretne keresni, Leyla! Nézz szét, lányom - anya megragadta a kezemet, majd körbe vezetett a házban, mintha egy múzeumban lettünk volna. Minden eltelt lépés közben fájt a szívem, sajgott a mellkasom, hiszen a látvány magáért beszélt: penészes falak, régi ágyak, szakadt függönyök néztek vissza rám. De mit számított mind ez az mellett, hogy a húgom ócska sminkbemutatóra használja a szépségét!? - A húgod csak pénzt ment keresni!

- Te pedig elengedted? - hátra sétáltam, a hosszított ezer éves fehér ingembe markoltam, és hátra túrtam a kivasalt fekete hajam. - Tudod, hogy mit csinálnak ott a nőkkel? - az ajtó felé mutattam, hiszen nem voltam olyan állapotban, hogy ezt eltűrjem. - Vastag sminket és kicsi ruhákat tesznek fel a nőkre, akik férfiak előtt sétálnak! Azok az aljas gazemberek pedig úgy tesznek, mintha kizárólag csak az arc szépségét tartanák számon! - ellöktem magam mellől az anyámat, majd felhúztam a fekete bokacsizmámat. Mikor feleszmélt, hogy hova készülök, az utamba állva próbált vissza tartani.

- Lányom, Leyla! Hagyd a húgodat, kérlek - suttogta alig hallhatóan. - A húgod gyönyörű, akárcsak te egyetlenem - hosszú hajamat simogatta, közben könnyezni kezdett. - Mindketten az én szépségemet örököltétek. Az enyémet, egyetlenem - fejét csóválta. Az időmet próbálta rabolni, de én nem maradtam.

- Elmegyek a húgocskámért!

És ekkor még nem tudtam, hogy mekkora bajba keveredem azzal, hogy a védelmező nővért játszom. Nem szoktam fényűző Dubai szívében közlekedni, szinte egy utcát sem ismerek, viszont azonnal megtaláltam az épületet, ahol a smink bemutató meghallgatását tartják. Tudtam, hogy megy ez, hiszen a húgom millió ilyet végig nézett a tévén. Emlékszem, hogy nem egyszer ácsorgott a szobában és utánozta a smink modellt, aki fényűző mosollyal ácsorgott a kamerák előtt. Akkor már tudtam, hogy az én húgom nem lesz ilyen. Nem fog kamerák előtt pózolni és nem fogja megjátszani azt, hogy minden a legnagyobb rendben. Utolsó pénzemet nyújtottam át a taxi sofőrjének, aki vigyorogva végig nézett rajtam. - Mit bámulsz!? Borravalót is elvársz, mi!? - neki dobtam a pénzt, aztán kiléptem a taxiból, majd megindultam a hatalmas épület felé. Kint sötét volt, de nem számított, hiszen a magas épületet színes fényekben világított. Tudtam, hogy melyik emelet az, hiszen a tiszta épület üvegfalán keresztül láttam az egyik emeleten, hogy sokan vannak. Nagyon sokan. Nem baj! Ez így tökéletes lesz! Két kézzel löktem be magam előtt az ajtót és megindultam a modern lift felé.

Persze, hogy nem engedtek fel. - A meghallgatás már elkezdődött - izmos, magas biztonsági őr próbált megállítani, de nem az a nő voltam, aki fejet hajt a férfiak előtt. Soha, semmilyen körülmény között. A lift felé pillantottam, majd bólogatni kezdtem.

- A húgom fent van! Ezért álljon félre, vagy...

- Vagy? - mosolygott.

- Kikaparom a szemét! - kapkodtam közte és a lift közt a tekintetem. Nekem csak az számított, hogy felérjek az emeletre. Még akkor is, ha bilincsbe visznek ma este el innen. - És elhozom a húgomat!

- A csini kis fekete ruhás a húgod volt? Láttam, hogy túl fiatal. Nem is nevezhetett volna!

- Ezért engedjen fel! - üvöltöttem, ő viszont hátra tett kezekkel megcsóválta a fejét. - Rendben! - megindultam a férfi felé, miközben azt mondogattam, hogy "apám erős akaratát örököltem."

- Nagyon szép! Mosolyogj még egyet és akkor csinálunk egy olyat, hogy ülsz a kanapén. Menni fog, szépségem? - a csapatom egy órája azért harcol, hogy megtaláljuk a megfelelő arcot a munkára, viszont nehéz lesz, ha csak olyanok lépnek be ide, akik fiatalok, vagy túlságosan idősek ahhoz, hogy smink modell legyenek. A kipárnázott zöld kanapén ültem, az embereim körbe álltak, hiszen ez Dubai, én pedig nem akárki vagyok. Szükségem van a védelemre, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor mi történik. - Következő! - felkaptam a fejem, hiszen feltűnően fiatal lány sétált fel a kifutóra. Kicsit előre is hajoltam, az egyik emberemet pedig félre toltam. Hihetetlen, hogy ilyen fiatal lányt elengedtek egy ilyen meghallgatásra, hiszen alig lehet tizenhét éves. Gyönyörű volt, viszont tapasztalatlan és buta. A fotós felé pillantottam, aki tanácstalanul kereste a tekintetem. Én csak bólintottam, hogy kapja le. - Őő, rendben! Akkor állj ide, kérlek! - ajkamhoz emeltem a poharat, arra készültem, hogy belekortyoljak az alkohol nem mindennapi ízébe, viszont kellemetlen dolog ért. Nem csak én, hanem mindenki az átlátszó üvegajtó felé pillantott, hiszen kellemetlen kiabálás törte meg a hangulatot. Nem álltam fel. Én mindig csak akkor reagálok, ha úgy érzem, hogy nekem kell. - Mi ez a kiabálás?

- Engedjen el! Nem hallotta? Megmondtam, hogy kikaparom a szemét!

Jaj ne! Még egy hajléktalan aki valahogy belépett az épületbe. A cipőm elejét fürkésztem, hiszen nem találtam elég érdekesnek ahhoz, hogy hátra forduljak. A nő hangja hangosabb lett. Egyenesen az ajtó felé tartott. Ha a fülem nem csalt, akkor magas sarkúban volt, hiszen futott. - Mindenki álljon készen! Karim úr biztonsága az első! - az embereim védelmezően álltak mellettem, viszont én hátra pillantottam, és ekkor következett be a végzetem.

- A húgomat akarom! Azt mondtam, hogy engedjenek be! - szinte lassított felvételben láttam, hogy egy fehér váza repül be az üvegajtó közepén, az üveg pedig apró szilánkokban szétrobban. A hangzavar miatt már felálltam, öltönyömet pedig megigazítottam. Kiléptem az egyik testőr takarása mögül, és ekkor pillantottam meg egy nő arcát a megmaradt szilánkok közül. Pislogni is elfelejtettem, kezemet a szívemre helyeztem. Tekintete éjfekete volt, haja szintén sötét fényben omlott az arca mellé, ahogy megállíthatatlanul átlépett az üvegszilánkokon, majd egyenesen megindult a kifutó felé. Gyönyörű volt. Tiszta szépség, páratlan erő és kisugárzás. Mindenki az ismeretlen nőt figyelte, aki megállíthatatlanul igyekezett a húga felé. - Hol van!? Azt kérdeztem, hogy hol van... - nem vártam. Megindultam a nem várt látogató felé. Ezt senki nem teheti meg velem. Még ez a nő sem.

- Hol van a húgom!? - a kifutónak nevezett dolog felé futottam, hiszen könnyek szöktek a szemembe, amikor megpillantottam az egyetlen húgomat egy olyan ruhában állni, amiben nem lett volna szabad. A stúdióban sokan voltak, mindenki engem figyelt, de ez nem tartott vissza. Megígértem magamnak, hogy a húgommal fogok vissza térni. Nélküle nem! Pár lépés választott el a kifutótól, ezért futni kezdtem, viszont nem értem oda. Valaki teljes erővel megragadta a karomat, és nyers erővel visszatartott. Nem tudtam, hogy mi történik, csak azt, hogy valakinek a karjai között vagyok. Oldalra pillantottam, mintha villám hasított volna belém. Ekkor találkoztam a szempárral, ami engem visszafogott és megtartott. A tengerkék színű szempárhoz tartozott egy kék selyem ing és egy olyan férfi, aki szigorú, gyilkos pillantással nézett engem. Mind ilyen! Az összes férfi ilyen! Engem tartott, ezért szabadulni próbáltam. Oldalról mozgást észleltem, ezért megláttam, hogy négy ember tart felém. Tudtam, hogy bajba kerültem, azt viszont nem, hogy ki ő. Kinek az erős kezét érzem a csuklómon? Ki az a férfi, akinek egy kéz mozdulatára egyszerre torpannak meg az öltönyös emberek? Ki az, akinek akkora hatalma van, hogy kéz lendítéssel irányítja az embereket?

Ki ez a férfi?

- Óriási nagy bajba keveredtél - suttogta lágy, mégis hatalommal teli és dühös hangon. Tudjátok, hogy mit csináltam ezután? Megszorítottam a kezemben tartott üvegszilánkot, ujjaim szinte véreztek az éles felülete miatt, de nem számított. Ez az ember engem visszatartott. Én pedig nem nyugszom le addig, amíg haza nem viszem a húgomat. Egy szempillantás alatt emeltem magasba a kezem, az üveg szilánkkal pedig egy határozott mozdulattal megvágtam az arcát. Szinte lassított felvételben láttam, hogy hátra lép, oldalra néz, majd összehúzott szemekkel mélyen a szemembe fúrja tekintetét.

- Halál fia vagy, asszony! - a testőrök megindultak felém, viszont ekkor lehetetlen dolog történt. Az ismeretlen férfi újra feltette a kezét, ezzel pedig megvédett, hiszen az emberek úgy mozogtak, ahogy ő kívánta. Én pedig nem tudtam levenni a szemem a férfiról, aki terveken gondolkodott és persze rajtam. Bajt csináltam, de elraboltatni nem fog...igaz?